Összetört remények (A tiszta férfiúság 21. rész)

 

Egy reggelen értetlenül néztem a Tiszát: piszkos, szemetes víztömeget görgetett medrében. Honnan ez a rengeteg mocsok? – kérdeztem. Sem nálunk, sem sehol a megyében napok óta nem esett! Csak másnap olvastam az újságban, hogy messze tőlünk, a Tisza forrása körül felhőszakadás zuhogott és a Tisza azt az iszapot és sarat hömpölygette magával, amit ott messze, mint még kicsiny, gyönge vizecske, «fiatal korában» magába szívott. És nem segített rajta, hogy közép- és alsó folyásánál már nem jött bele új iszap! És nem tisztult meg attól sem, hogy itt már a mellékfolyók is tiszták voltak!

Fiam! Végtelenül komoly jelképe ez az ifjú korban bemocskolt életnek, melynek átka alól a meglett férfi sem tud szabadulni. Kérlek, jegyezd meg magadnak: sokkal könnyebb tisztalelkűnek maradni, mint az egyszer bemocskolt életet újra hófehérre mosni.

Amint e könyvem előző kiadásainak példányai szerterepültek az országban a diákok kezébe, egyre több és több levelet hozott a posta címemre a könyv fiatal olvasóitól. Egyiknek-másiknak elolvasása után szinte kihullott a levél a kezemből és nem volt más erőm, csak ránéztem az íróasztalomon előttem álló fölfeszített Krisztus arcába:

«Úr Jézus, segítsd meg ezeket a szegény-szegény vergődő lelkeket!»

Mennyi nyomorúság! Mennyi küszködés! Mennyi vergődés! Mennyi letört remény! És a legtöbb azt az első ballépést siratja. Azokat az első hónapokat, mikor megismerte a bűnt és nem volt mellette senki, aki visszarántsa a lejtőről.

 

 

«Ó, aki én most vagyok, könnyes szemem szomorúságával nézek arra, aki lehetnék!»

Alább változtatás nélkül közlök egy-két ilyen levelet, csak éppen a levélíró nevét hagyom el. Okulj belőlük, fiam, hogy neked soha, soha ne kelljen ilyeneket írnod.

 

Tisztelendő Atyám!

Nem tudom hol kezdeni. Valami ellenállhatatlan erő kényszerít írásra. Tisztelendő Atyám, hallgasson meg. Talán kissé hosszú lesz mondanivalóm, de ha meghallgat, egy törődött lelket tesz boldoggá, reménykedővé.

Özvegy édesanyámnak reménye voltam. Mikor elhagytam ezelőtt két évvel a szülői házat, ő megcsókolt s kérte a jó Istent, vegyen oltalmába. A jó Isten meg is segített. Három évvel ezelőtt bizonyítványom kitűnő-jeles volt. És az e félévi? Istenem! Háromból buktam. S mindez miért? Hatalmába kerített egy bűn vagy átok vagy nem tudom mi, minek neve is szomorú. Rabja lettem. Hatalmába vette erőm, mindenem. A karácsonyi szünet alatt egy barátomnál, kit áldjon érte az ég Ura, megláttam Tisztelendő Atyám könyvét, «A tiszta férfiúság»-ot. Elolvastam. Atyám, hogy mit éreztem? Lelkem forrongott. És e könyv hatása alatt tettem egy szent fogadást. Az a fehér liliomos csapat talán engem is befogad, egy megtévelyedettet, tagjai közé. S volt erőm hozzá; már április és azóta nem tettem meg egyszer sem, mióta a könyv a kezemben volt és van ma is.

Szomorú élet folyik itt. Nagyon sok fiú tekint bele a természet legmélyebb titkába. Tisztelendő Atyám könyvét már többen olvastuk és szent fogadást tettünk, hogy nem, nem, soha!

Tisztelendő Atyám, írjon. Levelem szaggatott, de lelkiállapotom is ilyen, írjon, ha két szót is. Egy lelket tesz boldoggá.

Vagy olvasd ezeket a megrendítő sorokat, amelyeket egy hajdani tiszta jeles diákom – aki elfeledkezett az én szavaimról – intézett hozzám:

 

Szeretett Főtisztelendő Úr!

Kint őrült táncot lejtve vijjog az északi szél búslakodó hársak kopár ágain, bent sírva-kacagva pattog a tűz és én lázas kutató szemmel múltba merülök ... Keresem a múlt tiszta derűjét, keresem a hangom régi csengését, barátok mosolygó képét, keresem az élet virágos kezdetét.

Mily régen is volt az! Azóta az élet azúr színébe piszkos, szürke foltok vegyültek, koravénné vált a foltos arc, megrepedt a hangnak aranycsengője és jaj! sárba hullott a Tavasz fehér virága!...

Olyan jól esik kiszakítani magamat néha ebből a nagy idegenségből, mely hideg karjaival már-már fojtogat és járni a múltnak virágos rétjén. Mintha tegnap lett volna... És már öregnek érzem magamat, huszonkét évemmel nagyon öregnek ...

Levelesládámból felém csap az elmúlt idők elzárt levegője. Mint a kaleidoszkóp színes cserepei, fantasztikus egymásutánban rajzanak előttem tervek, célok, kövek a jövő épületéhez, melyek ma már mind csak voltak. Azóta végignyargalt a Bóra a fiatal vetésen és elhordta földestül ...

Fölszínre került Főtisztelendő Úrnak egy levele. Ez a levél adta kezembe a tollat. Nem bírtam ellenállni a vágynak, írni valamit az én végtelen nagy nyomorúságomról. Bárcsak hamarább tehettem volna! De nem, nem mertem a lelkem szennyesét más elé teríteni. Pedig tudtam, erősen tudtam, hogy Főtisztelendő Úr szeretettel fogja mutatni az utat, mely az új élet felé visz. De már nem volt erőm. Mindinkább kerülni kezdtem az embereket, a levegőt, fényt. Úgy jártam, mint aki virágnak nézi a mocsár mérges termését, utánanyúl s megnyílik alatta a talaj és a tapadó indák gúzsba kötözik menekülő tagjait.

Ó, ha valaki erős kézzel megragadott és elvezetett volna a Silóé tavához, hogy lássam az utat, mely boldogít! De nem, nem volt senki. Egész életemben egyedül állottam. Igaz, hogy nem is kértem segítséget senkitől oktalan büszkeségemben; magam akartam megszabadulni. Akartam, ó, de hányszor akartam! Az én akarásom áldozati füstje sohasem juthatott az égbe. Valami akadály mindig leverte a sárba.

A volt tanítvány bizalmával fordulok Főtisztelendő Úrhoz, hogy tanácsát kérjem. Néhány sort kérek csupán, de ez a néhány sor nékem – hiszem – új erőt fog adni, mint szomjas vándornak egy ital friss víz ...

 

Itt egy harmadik levél:

 

Kedves és Szeretett Mester!

Bocsásson meg, hogy így ismeretlenül is ilyen bizalmas megszólítással élek, mikor csak a legnagyobb tisztelettel szabadna Önhöz szólanom, de azok a mély és bensőséges értelmű szavak, melyeknek nyomtatva is égi erejük van, felbátorítanak arra, hogy ne ragaszkodjam a rideg formaiságokhoz, hanem úgy, mint érzek, írjak, illetve beszéljek is. Nagyértékű könyvét olvasva – melynek minden betűjéből a meleg krisztusi szeretetet éreztem felém sugározni, – őszinte és mély megbánás vett erőt rajtam. Tudniillik én is – sajnos – kezdtem már azon a bizonyos lejtőn lefelé csúszni, sőt, hogy igazat szóljak, nem is annyira csúsztam, mint évek hosszú során át az első fokon állottam – s hiába fogadkoztam, hogy az Isten engem úgy segéljen, többé nem teszem, mégis elestem újra meg újra, noha az utolsó másfél év alatt már tudtam, hogy a saját vesztembe rohanok. Erős kézre lett volna szükségem, ki engem ebből a folytonos visszaesésből ki tudott volna rántani. De mindaddig, míg becses könyve kezembe nem került, ilyen erkölcsi segítőre nem akadtam. Nagybecsű könyve végigolvasása után erős önvád mardosta s ma is mardossa még mindig lelkemet, hogy íme, korai sírba-dobásodnak magad vagy az oka, pedig mennyi szép reményt ápoltál, tápláltál magadban. Nézd, amíg társaid erősek, fejlettek, addig te nyavalyás, nyápic vagy stb. De megérdemlem mindezt».

 

Egy újabb levél:

A mélységből, az örvény fenekéről kiáltok, hogy ha még lehet, ha még nem késő, segítsen rajtam Főtisztelendő Úr. Nemrég, tán egy órája követtem el ismét azt a bűnt, melynek már harmadik éve rabja vagyok és úgy érzem, olyan iszonyú, mintha megszakadt volna bennem, a lelkemben ismét valami, olyan borzasztó fájó üresség van a lelkemben, mintha csak megsemmisült volna a lelkem egészen, úgy érzem, már nem bírom sokáig ezt a kínzó lélekürességet. Nem bírom már sokáig viselni ezt a terhet, ami leküzdhetetlen erővel nehezedik reám, jobb volna már künn a temetőben, mélyen a föld alatt, hol elrothadna zsarnok testem.

Főtisztelendő Uram, engedje meg, hogy őszintén, takargatás nélkül feltárjam az én életem minden szennyét, minden árnyát; bár úgy érzem, minden hiába, késő már, valami megnevezhetetlen ösztön hajt, űz, hogy még tegyek egy végső kísérletet^ hogy meneküljek valakihez, meneküljek Főtisztelendő Úrhoz és kérjem segítségét.

Eszembe jutott valami, amit 9-10 éves koromban láttam játszótársamtól; megpróbáltam csak egyszer és aztán ezerszer. Óh, ha valaki akkor lett volna, aki a bűn elkövetése után figyelmeztetett volna és erős kézzel visszatartott volna, akkor nem csengene mindig kísértet-harang- ként a fülembe, «múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény», – hogy «késő már», «mindennek vége», akkor nem fojtogatnák lelkemet régi, eltűnt ifjúságom tiszta emlékei. Mint szeretném sokszor újra kezdeni életemet! Újra tisztán élni, boldogan. Hányszor fut át lelkemen villanásként bolond érzés, hogy ez a csúnya élet csak álom, és ha felébredek, a régi tiszta, boldog ifjú leszek, de az ébredés keserű, igen szomorú. Az első eleséstől kezdve azután csak lefelé mentem, lefelé a lejtőn. Eleinte sírt, sikongott a lelkiismeretem, de a gyönyör jó narkotikumnak bizonyult és szegény lelkem hangja mindig halkabb lett és mindig nagyobb úr lett a test. Nem volt senki, aki hallotta volna az én iszonyú, néma sírásomat, nem volt senki, aki megállított volna a lejtőn, nem volt senki, hisz szüleimnek nem mertem elmondani, másokhoz meg bizalmatlan voltam és igen szégyenlettem bűnömet.

Fásult, igen fásult, ideges vagyok. Nem tudok tanulni, nem érdekel semmi. Kiégett, kiélt a lelkem – üres-üres. Nincs menekvés. Egy-két hétig, ha erős akarattal meg- tartóztatom magam, el kell esnem, mert igen szürkének érzem az életet érzéki gyönyör nélkül; igen sivárnak. Nem tudok már a győzelemnek sem örülni; nagyon-nagyon üres a lelkem. Megölte a gyönyör a lelkemet. Nem tudok már hinni sem. Nincs menekvés, csak a halálban; de most még öngyilkos sem tudok lenni. Élőhalott vagyok. Szellemi tehetségeim is eltompultak. Nem tudok tanulni már. Megölt a bűn, amelyet gyermekifjúságomban legjobban utáltam és gyűlöltem. Érzem, ez az út a halálhoz vezet. Tönkremegyek egészen, lelkileg, szellemileg, testileg.

Nagyon szépen kérem, Főtisztelendő úr, ha úgy véli, még lehet segíteni, emeljen fel a mélységből, segítsen rajtam.

 

Ismét újabb levél:

 

Nem tudom érzelmeimet szavakba öltöztetni, midőn «A tiszta férfiúság» című könyvét elolvastam és megfontoltam az ott mondottakat. Sőt mi több, odamerészkedtem íróasztalához ezzel az izgatott írású levéllel! Ó, hogy is beszélek! Megőrülök! Bánatra és megtérésre késztet jóságos könyve. Tudja, ugyebár, hogy mit akarok ezzel mondani?! ... «Ó, hány fiú zokogta már bele siralmát kétségbeesett éjszakákon a néma éjbe, miért, hogy senki engem nem figyelmeztetett idejében ennek a bűnnek rettenetes következményeire ...» Ó, mennyire igaza van! Én is szenvedek. Nyögöm a jármát ennek a nyomorult szokásnak, amelyet egy nyomorult ember mutatott nekem.

Ó, uram, adjon tanácsot egy szegény fiúnak, aki már rég kereste a megmentő utat és megtalálta az ön könyvénél!

Szégyellem magam uram, hogy én, aki azelőtt jobban tanultam, dolgoztam, most egy percnyi gyönyörért képes voltam azokat a szép dolgokat otthagyni ...! Dehát ahol a szenvedély tombol, ott hallgat az ész, ugye, uram?!

Válaszát várja epedve egy szerencsétlen főgimnáziumi tanuló.

 

Ismét újabb levél:

 

Szeretve Tisztelt Főtisztelendő Úr!

Örömnap virradt ma rám Isten kegyelméből és én e rendkívül örvendetes nap emlékét nem tudom jobban megőrizni, mint hogy szeretve tisztelt Főtisztelendő Uramnak hálás köszönetet mondok fáradozásaiért. Mert «fáradozásomért – mint monda – a legnagyobb jutalom az lesz, ha csak egyetlenegy ifjút is el tudtam igazítani és csak egyetlenegy fiú lelki fejlődését is a helyes úton tudtam tartani». És ez rám is vonatkozik és ezért vagyok én ma oly boldog, mert én is adhatok hervadhatatlan pályabért fáradozásaiért, mert meg lett a kívánsága, ha eddig nem volt, most lett egy «egyetlenegy» helyes cél felé irányított, fejlődésben helyes úton haladó lelki fia.

Szüleim vallásos és erényes nevelésben részesítettek és én ezt törekedtem megtartani, sőt fejleszteni. Középiskoláimat a.......reálban végeztem az V. osztályig. Itt történt egy lelki változás. Rossz barátaim, kiket kerültem, mégis beszéltek és tettek illetlen dolgokat és mulattak pirulásaim felett. Én azért nem sokat törődtem velük. De magam sem tudom hogy, de egyszer csak azt vettem észre, hogy nem jót tettem. Ideges lettem és fáradtnak éreztem magam ... Oly sokszor most sírva gondolok vissza! Nem mondta senki, ne tedd! De a mindig fellépő biztos lelkiismeret sugallta. Még akkor nem tudtam. És ezt ismételtem. Hogy hányszor és meddig?

Most szégyellem. Nem gondoltam, hogy hisz' az Isten lát! Ó, Istenem, én nem tudtam, mit teszek, csak homályosan sejtettem. Szegény szüleim! Nektek nem szóltam, nehogy szomorkodjatok, hogy fertőztem magamat.

Ezt sokszor akartam megírni. De kinek? Szégyelltem, meg nem is tudtam, mit teszek. Most, hogy megtudtam, mi a fontos jelentősége, reszketve írok, mert átérzem következményeit. Honnan tudtam meg? «Levelek Diákjaimhoz»-ból. Ezért oly örvendetes e nap, mert határoztam magam felett.

Istenem! Most veszem csak észre, hogy Főtisztelendő Urat – talán meg is haragszik reám – ily bizalmasan mertem megszólítani. De bocsásson meg ezért, olyan jól esett egyszerűen, lelkemet teljes hullámaival jóságos kezei elé a maga valójában feltárni.

És most, Atyám, kezeidbe adom kezemet... Szemébe nézek ... hosszasan ... erősen ... így ... és mondom:

Én beállok ebbe a liliomos csapatba! Én akarok újra tisztalelkű lenni!

 

Ismét újabb levél:

 

Kedves Lelki Atyám!

Még cseng sírásomtól a szoba, még vizesek sírásomtól áldott könyvének lapjai, még nem akar tollam engedelmeskedni ujjamnak, még nem kapok elég levegőt, mikor e gyarló sorokat próbálom vonni, de ha méltónak tartja, olvassa el ... hallgasson meg!

Ó, Atyám, hogy írhassam le, öt év előtt énnekem, az én életemben is volt egy átkozott pillanat... Elpattant csengő hangú hegedűm húrja ... Derékba tört a sokat ígérő sudártölgy ... Alkonyodni kezdett életem egén... Ó, ha mindjárt bealkonyodott volna...! Ó, ha mindjárt ketté tört volna, talán nem lett volna oly keserves, oly siralmas, mint így ... Mindig csak egyet reccsenni ... Oly hosszú időn keresztül ... nézni, mint alkonyodik életem egén ...!

Ó, ami annál szomorúbb, hogy tudtam, hogy ez bűn! Tudtam, hogy van, aki segítsen, hogy az Úr Jézus értem is nyújtja mentőkezét... De ó! Ó, csak megragadni nem tudtam, pedig nem volt egyetlen eset, amit rögtön meg nem bántam volna, már a legelsőnél is azt mondtam: ez a «legutolsó!» De jaj! jaj, erőm nem volt.

Ó, Atyám! Lelki Atyám! Ugye, nem vet meg, ha így szólítja az, akinek ön mentőövet dobott a már-már menthetetlennek látszó, rettenetes örvényben küszködőnek ...

Enyhül égő sebem már a gondolattól is, hogy egypár rebegő szóval vallomást tehetek (amit még senkinek sem tettem azóta).

Mióta a rettenetes önfertőzés bűnébe estem, attól a perctől nem tudtam senkihez őszinte lenni... kerültem a tisztességes emberek társaságát, illetve nem is éreztem jól magam, tanulmányaimban szinte egy tapodtat sem haladtam; semmivel megelégedve nem voltam, csak egy rettenetes küzdelem volt azóta életem, hogy még meg nem akasztottam, hogy pontot nem tettem a végére, annak oka az, hogy valahol messze, a drága Erdély földjén, egy szerető anya ... egy áldott kéz talán sokszor, talán minden nap Istenhez emelkedik, hogy áldja az ő fiát, hogy jó úton vezérelje (és óh, ha tudná?), de jó, hogy nem tudja, szíve tán meghasadna, mikor azt írom, jól vagyok...

Cserkész is lettem, hogy talán ott segíthetek magamon, de óh, nem, nem jól éreztem magam a még ragyogó arcok között. Nem mertem a várva-várt szülői házhoz hazamenni... nem éreztem sehol jól magam és most, most már hazám, édes hazámtól is távol leborulok Isten előtt és hálából rebegek szent nevének dicséretet, hogy az ön kezét és tollat felhasználta arra, hogy engem is megmentsen! Mert azt tetszik írni: van még visszatérés ... még nem ez a fertő legmélye ... még ma kezdhetek egy «új életet», ha akarom. Ó! Atyám, másra nincs erőm, csak a remegő kezem kezébe téve ... és bízva a szemébe nézve ezt rebegni: Isten segítségével én ... akarok ... akarok ... újra, ha még méltó vagyok reá, legalább utolsónak beállni abba a liliomos csapatba ... Úr Jézus, segíts, én akarok tisztalelkű lenni!

 

 

De nem folytatom tovább. Még csak egy levelet közlök. Egy ifjú írta barátjához, aki arra kérte a szegény, bűnben vergődő fiút, hogy keressen fel engem, hátha lehetne még segíteni rajta, íme, a megdöbbentő válasz:

 

Kedves Barátom!

Tudom, hogy vártál reám, és én nem jöttem le hozzád. Ne haragudj, ha talán megvárakoztattalak, mert az én lelkiállapotom már úgysem beszámítható többé, lelki érzékeim már végleg eltompultak.

Azért nem jöttem le, mert az eredményes javulásról végkép lemondtam és további fejleményeket a természet elmúlási törvényére bízom. Napjaim már könnyen megszámlálhatok, nem tudok már többé legalább metafizikailag is javulást elérni. Belátom, hogy ez már az örök kárhozat kezdete itt a földön, mert el kell készülve lennem a halálra nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Szeretném bánni vétkemet, de nincs hozzá erőm, nincs hitem. Két hónapig jártam a szenvedés kálváriáját, de nem tudtam megtérni.

Némileg mutattam egy kis változást lelki életemen, de csak félelemből. Most már teljesen közömbös előttem a világ és várom a függöny legördülését...

Ne törődj már velem, rajtam már csak az Isten segíthet.

Üdvözöl barátod (ha még annak tartasz) ...

 

Néhány hónap múlva a fiú meghalt.