Tudod, barátom, hogy a hitetlenséget voltaképp még nehezebb megokolni s megmagyarázni, mint a hitet? Hit – igazi – csak egy van, hitetlenség van százféle. Egy százfejű hidra – csak annyiban monstruózusabb a monda szörnyénél, hogy itt maga a hidra falja fel önmagát: nem külső erő, hanem magának a hidrának egyik feje szedi le és marja agyon a másikat. Mert megjegyzésre méltó: a hitetlenség legerősebb cáfolója maga a „hitetlenség”. Épp azáltal, hogy annyiféle van, amely mind kizárja egymást, válik indirekte a hit apológiájává.
Ha a hitetlenség egy dolog volna, egy érv vagy rendszer, még talán bajt okozhatna, de a hitetlenségnek egyik faja éppoly halálos ellensége a hitetlenség többi fajának, mint a hitnek s már ezért sem jelenthet komoly ellenfélt. Ha hitetlen akarnék lenni, vagy tegyük fel: hitetlenné kellene lennem, roppant zavarba jutnék, hogy a hitetlenségnek melyik nemét válasszam? Legyek kantista? Ledorongol érte a monizmus. Legyek darwinista? Kinevet érte Hume s a szkeptikusok hada. Ha materialista vagyok, rámtámadnak a spiritualisták és pánpszichisták, és viszont.
Öröm azt a macskazenét hallgatni, amellyel a modern istenmentes bölcselet korifeusi egymást és egymás filozófiáját, a sárga földig gyalázzák. Hegel szerint Kant a legkövetkezetlenebb koponya, „ein Dreiviertelskopf”, Hegel bölcsessége viszont Schopenhauernek „pszichikailag ható hánytatószer, melyet patikákban kellene árulni”. Akik égig érő tornyot akartak építeni, ma is a babiloni nyelvzavar zuhatagában hurrogják, hápogják le egymást. S ez imponáljon nekem? A hitetlenségnek divatjai vannak. A 18-ik században azt mondták, hogy semmi sincs, csak az emberi ész; a század végén pedig Kant azt mutatta ki – gondolom: ésszel –, hogy az ész a legcsalárdabb dolog a világon. A 19-ik század közepe ráduplázott: mit ész! ész nincsen! csak anyag van s az anyag fejlődése minden.
Majd új divat jött: anyag sincs, csak energia; sőt ez sem, csak mozgás. S ma az a divatos hit, hogy mozgás sincs valójában, csak képzeleti – semmi sincs biztos, csak a tudatunk keretén belül; a belvilágunkból kilépni a valóságba nem tudunk; nincs híd, mely összekötné ismereteink világát a reális világgal. „Ignoramus et ignorabimus”: csak azt tudjuk, hogy semmit sem tudunk. De ugye, nemcsak ez a hitetlenség; van olyan hitetlenség is, amely nem követi a bölcselők ismeretelméleti halálugrásait, hanem hagyja a világot világnak lenni s egyszerűen ráhagyja, hogy a világ az Isten.
Akár anyag, akár mozgás, akár csak fantom, de Isten és a világ egy. (Pantheizmus, monizmus.) És van olyan is – a gyakorlati életben s a nem-hivatásos metafizisták körében ez a gyakori s valamikor a szabadkőmívesség is ezt a felfogást iktatta be hivatalos krédójába –, amely azt mondja: nem, a világ is más, Isten is más; de ez az Isten beérte azzal, hogy megépítette a világegyetemet, aztán nyugalomba vonult s nem folyik bele többé semmiféle formában a világ és az emberek sorsának irányításába (deizmus). Nincsenek tehát olyan dolgok, mint „gondviselés”, „kinyilatkoztatás”, „csoda”, „Szentháromság”, „megváltás”, „megtestesülés”, „parancsolatok”, „ítélet” és „örök élet”; Jézus közönséges ember volt, nagy szellem, bölcs és igaz férfiú, de nem Isten.
Ez a felfogás tükröződik a liberalizmus társadalmi felfogásaiban, a modern irodalom és sajtó nagy részében. Az Istent elismerik, emlegetik is, de aztán – nincs tovább. A kereszténység nagy dogmái mesék, az Egyház egy sokban jótékony, de sokban persze káros, mindenesetre merőben emberi fejlemény és nincs igaza, ha isteni eredetre és jogokra hivatkozik. És végül hitetlenség az az agnoszticizmus is, amelyet kezdetben említettem, amely látva a sok pro és kontrát, látva a hit és a tagadás örök bajvívását, beleun a nézésükbe és elkedvetlenedik az igazságtétel, a választás és szintvallás terhétől és azt mondja: tudom is én, hogyan van, mint van; majd talán a halál után megtudjuk; egyelőre úgysem tudunk biztosan semmit. Ezeken az utakon, a pantheizmus, szubjektivizmus, deizmus és agnoszticizmus útjain sokan vergődnek, de néhány fanatikustól eltekintve egyikük sem mondja, hogy biztosnak, érzi lába alatt a talajt.
Nem meggyőződések ezek, hanem legföljebb feltevések, elintézetlenségek és sajnos süppedők, amelyekbe belevész az ember. Ezeken a tagadó alapokon nem lehet értelmes életet felépíteni. Itt nincs cél, nincs hivatás, nincs miért küzdeni s miért gyötrődni; itt maga a vergődés a cél, a semmit-el-nem-érés, az örök tapogatózás és bizonytalanság. Itt az erkölcsnek nincs szilárd talaja, a kultúrának szívós gyökere, a társadalmi együttélésnek, nemzetnek, hazának és családnak az ösztönök hatalmán túlmenő erkölcsi ragasztéka. Itt az élet értelmetlen s a halál borzalom. Már pedig hiszed-e, testvérem, hogy a természet hazug lehet s helyes lehet az a világnézet, amely a természetünk alaphangjával ellentétben áll, amely a létet magát forgatja ki értelméből? Akkor hát semmi sem igaz és biztos többé s következik az általános és következetes szkepszis, a földre fekvő s többé meg nem mozduló, nem is lélegző kételkedés: a minden gondolkodásnak és minden gondolatnak sírja és mindennek, de mindennek végső megdermedése: maga a halál.
Nem cáfolom itt hosszasan sem a szkepszist, sem a monizmust, sem a deizmust, sem az agnoszticizmust. Legkevésbé pedig a múlt század közepén dívott, de ma már szinte minden gondolkodótól, még a céhbeli hitetlen filozófiától is megtagadott materializmust, amelyet, mert akkor divat volt, Marx is felvett szocialista rendszerébe s amelyet az ő kedvéért persze ma is változatlanul kalapálnak bele szegény munkásfejekbe a tudatlan és tudni nem kívánó agitátorok. Nem bizonyítom az Isten, a személyes és értelmes Isten, a világtól, anyagtól különböző Isten létét sem; csak a következőkre mutatok rá. Az Isten gondolata – a keresztény értelemben vett személyes Istené – az életnek és a létnek legszebb s legmegnyugtatóbb értelmet ad.
Az elfogulatlan ember felnéz az égre, körültekint a természetben s egyszerre Isten képe áll előtte. A hatalmas, a bölcs, a jóságos, a gazdag Istené. Ez a nagyszerű világ körülem és bennem, ez a zuhogó zápora a szimfóniáknak és szintéziseknek, ez a gépezetek gépezete és festmények festménye: mindez nekem egyetlen kéz alkotása s egyetlen szellem kigondolása. Ez a kéz s ez a szellem: Ő. Ezt a gyönyörű világot nekem és értem teremtette Ő! – mily fölséges és elragadó gondolat! Enyém a föld a tengereivel, érchegyeivel, szénkőzeteivel, virágos mezőivel, mosolygó gyermekeivel; nekem zenél a patak csobogása, a szélvész orgonája, a fülemile csattogása és hű hitvesem szerelmes szava; nekem ragyog az égen a nap, a hold, a csillagok töméntelen serege, a tejutak s a ködfoltok vágtató óceánja. Mily gazdag az én atyám – kiált fel a hívő –, hogy ilyen lakást készített nekem s ilyen születési ajándékot rakott bölcsőm köré! S mindezt: kicsinyt és nagyot, az egész világegyetem mérhetetlen pompáját oly játszi könnyedséggel teremtette ide s adta nekem ide, mintha egy szalmaszálat nyújtana.
Neki nem került az semmibe; tízannyit, ezerannyit éppoly könnyen alkotna. „Szól és vannak; parancsol és teremtetnek.” S ha hívő vagyok, tudom, hogy még nagyobb, még sokkal nagyobb adományokat várhatok és kell várnom az ő kezéből. Mert ez a világ nem minden, amit adhatott s a lelkem legmélyén érzem, hogy mindez csak előkészület, csak út az igazi, a teljes cél, a boldogság felé. Mert ez a világ, bármily szép és hatalmas, mégis csak siralomvölgy. Küzdőtér és váróterem. Iskola.
Ezen a földön még csak embrió vagyok, anyaméhben élek; várom a születésem napját; az igazi életem csak azon túl fog kezdődni, ha majd egyszer az igazi napfényt magát meglátom: az Istent, a mennyországot, a boldogságot. Aki siralomvölgynek is ily elragadó világot teremtett és aki a lelkem mélyébe beleírta a meg nem nyugvó vággyal együtt a biztosságát annak is, hogy őt magát, a kezdetet és véget, a boldogság teljének osztogatóját is meg fogom találni, nem lehet oly fukar, hogy még szebbet, még nagyobbat ne adjon nekem, ha könnyen teheti; hogy ne adjon oda nekem mindent, aminek vágyát a telkembe írta: ne adja ide nekem önmagát.
Bangha Béla: Nagy kérdések útján. Gondolatok a világnézeti kérdésről
.jfif)
