A minden magvak között legkisebb, de madárfészket hordozó nagy fává serdülő mustármag példáját a csütörtökről péntekre virradó éjszaka misztériumára is alkalmazhatjuk. Tizenkét megriadt és a halál közeledését érző ember szorong az Ember Fia körül, aki kezét egy darab kenyér és egy serleg fölé emeli. Mit ér ez a mozdulat, mire jó? Milyen hiábavalónak látszik, hiszen már gyülekeznek az emberek, botokat ragadnak és Jézus néhány órán belül ott áll majd bírái előtt; gonosztevő módjára megkínozzák, megcsúfolják, odadobják ellenségei gúnyjára, hívei szánalmára és a tehetetlenség, a legyőzöttség bélyegét sütik rá mindenki előtt. És íme, a halálraítélt egy mozdulattal sem védekezik.

Nem tesz egyebet, minthogy megáldja a kenyeret és a bort és szemét égre emelvén, néhány szót mond felettük. Úgy látszik, hogy kétezer éves és semmihez sem fogható dicsőítés után az a kis ostya, amely fölé annyi hatalmas katedrális emelkedett, amely milliók szívében talált azóta pihenőhelyet és amely a legelhagyatottabb sivatagban is tabernákulumra és imádókra talált, a Lourdes-i, a chicagói és karthagói kongresszusok diadalmas ostyája, megmarad ugyanolyan ismeretlennek, ugyanolyan titokzatosnak, mint amilyen akkor volt, amikor Jeruzsálemben egy teremben először megjelent.
A világosság a világban van, csakúgy, mint Keresztelő Szent János napjaiban, és a világ nem ismeri. Bölcselők megállapításai, politikusok vitái legmélyebb értelmezésükben mindig hittel függnek össze. A harc mindig Isten körül folyik, és azok körül, akik őbenne hisznek. Krisztus neve az, amit soha ne ejtsen ki száján a törtető, ha nem akarja, hogy ezért a névért mindenki ellenségévé váljék.
Oroszországban, ahol a világ fejedelme üli diadalát, az egyetlen és minden áron elpusztítandó akadály Krisztus, ő az utolsó kő, amelybe a diadalittas ember, az anyag, a lelkek és az életerők megnyilvánulásának korlátlan ura belebotlik; ő a botránykő, amely azonban ha fel is borul, mégis mindvégig szegletkő marad. De hogy miről van itt szó igazán, azt még azok sem tudják, akik legjobban gyűlölik és legjobban félnek tőle. Ennek a titoknak ma éppen olyan kevéssé sejtik az értelmét, mint annakidején, amikor a papi fejedelmek az első kis galileai keresztény templomot leromboltatták.

Ha el is terjedt az egész világon, a Nagycsütörtök titka mégis rejtve maradt a kívülállók előtt. Ahhoz, hogy értsük, benne kell élnünk, eggyé kell válnunk vele. A szőlőtő vesszőivé kell lennünk. Miért szánják rá magukat fiatal leányok a Karmeliták, Clarisszák elképzelhetetlenül nehéz életére? Miért öltik magukra életerős ifjak a fekete papi ruhát, mely gyakran gúny tárgya, de mindig a tisztaság és magányosság jele? Ki az, aki erre bírja őket? Miért torpannak meg, eszmélnek önmagukra férfiak, asszonyok bűnös életük kellős közepén?

Hogy van az, hogy ők, akik csak a piszokban leltek örömet, most minden legkisebb gondolatukban is tiszták akarnak lenni? Még az arcuk is megváltozik; más a pillantásuk, más a mosolygásuk. De még ennél is csodálatosabb az, hogy felfakad lelkük régi sebe és a régóta halottnak hitt vágy torkon is ragadja őket, – ellentállás nélkül fogadják az ütést: a bűn, melyről korunk egy bölcselője azt állítja, hogy ez az, amit meg nem tennünk nem áll hatalmunkban, egyszerűen és különös fordulattal azzá válik számukra, amit megtenniök a test és a vér minden lázongásával és ellenkezésével szemben is teljességgel lehetetlen.

Mi él a lelkükben ezeknek, akik állva maradnak, vagy menten felkelnek újra, ha elbotlottak, akik a legkisebb foltot sem bírják elviselni lelkükön anélkül, hogy minél előbb meg ne akarnának tisztulni; akik már nem bírják azt, hogy tiszták ne legyenek? A mindig megismétlődő szertartások egyhangúsága, a rutin, a színek elmosódottsága, a megszokás unalma sem váltja ki belőlük azt, ami, hacsak logikával gondolja végig az ember, magátólértetődő lenne. Lehet, hogy néha gyönyörűségére van a hívőnek ez a kimondhatatlan titok, de mégis gyakoribb, hogy félő szorongással gondol rá.

Vannak Párizsban misék, amelyek alatt a pap, a ministránsok, a hívek a hajóban és az apácák a rács mögött egyformán érzik, hogy ha nem is a szeretet és a kegyelmek egyenlőségében, de egyek mindannyian, és hogy a legszentebbtől a legnyomorúságosabbig, mindben szinte előre meghatározott egyértelműség uralkodik, összhang, amelyet a Lélek vezényel, csodálatos szimfónia, melybe hitetlen ember nem tud belehatolni soha. Az öröm misztériuma ez! Arról, amit magától értetődőnek találunk, csak akkor tudnánk meggyőzni benneteket, ha ti is megéreztétek volna egyszer ezt a misztériumot.

Azt hiszitek, hogy ti nem tudnátok bűvkörébe lépni? Rajtatok áll, hogy keressétek. Isten maga felé hajtja az őt keresők szívét. Aki keres, talál. Aki zörget, annak megnyittatik. Hányan vannak, akik nem akarnak keresni, akik tudatosan ellenkező irányba néznek és másfelé terelik gondolataikat! A Nagycsütörtök misztériumát – mint a szeretetet általában – nem védik érvek. Ez a titok kiszolgáltatja magát, megnyílik és bezárul minden lélek előtt, amely ha még olyan gyengén is, de őt keresi; csak az emberi közönnyel szemben válik megközelíthetetlenné.
François Mauriac, francia író
(Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)