Nagycsütörtök titka

A minden magvak között legkisebb, de madárfészket hordozó nagy fává serdülő mustármag példáját a csütörtökről péntekre virradó éjszaka misztériumára is alkalmazhatjuk. Tizenkét megriadt és a halál közeledését érző ember szorong az Ember Fia körül, aki kezét egy darab kenyér és egy serleg fölé emeli. Mit ér ez a mozdulat, mire jó? Milyen hiábavalónak látszik, hiszen már gyülekeznek az emberek, botokat ragadnak és Jézus néhány órán belül ott áll majd bírái előtt; gonosztevő módjára megkínozzák, megcsúfolják, odadobják ellenségei gúnyjára, hívei szánalmára és a tehetetlenség, a legyőzöttség bélyegét sütik rá mindenki előtt. És íme, a halálraítélt egy mozdulattal sem védekezik. 

Nem tesz egyebet, minthogy megáldja a kenyeret és a bort és szemét égre emelvén, néhány szót mond felettük. Úgy látszik, hogy kétezer éves és semmihez sem fogható dicsőítés után az a kis ostya, amely fölé annyi hatalmas katedrális emelkedett, amely milliók szívében talált azóta pihenőhelyet és amely a legelhagyatottabb sivatagban is tabernákulumra és imádókra talált, a Lourdes-i, a chicagói és karthagói kongresszusok diadalmas ostyája, megmarad ugyanolyan ismeretlennek, ugyanolyan titokzatosnak, mint amilyen akkor volt, amikor Jeruzsálemben egy teremben először megjelent. 

A világosság a világban van, csakúgy, mint Keresztelő Szent János napjaiban, és a világ nem ismeri. Bölcselők megállapításai, politikusok vitái legmélyebb értelmezésükben mindig hittel függnek össze. A harc mindig Isten körül folyik, és azok körül, akik őbenne hisznek. Krisztus neve az, amit soha ne ejtsen ki száján a törtető, ha nem akarja, hogy ezért a névért mindenki ellenségévé váljék. 

Oroszországban, ahol a világ fejedelme üli diadalát, az egyetlen és minden áron elpusztítandó akadály Krisztus, ő az utolsó kő, amelybe a diadalittas ember, az anyag, a lelkek és az életerők megnyilvánulásának korlátlan ura belebotlik; ő a botránykő, amely azonban ha fel is borul, mégis mindvégig szegletkő marad. De hogy miről van itt szó igazán, azt még azok sem tudják, akik legjobban gyűlölik és legjobban félnek tőle. Ennek a titoknak ma éppen olyan kevéssé sejtik az értelmét, mint annakidején, amikor a papi fejedelmek az első kis galileai keresztény templomot leromboltatták.

Ha el is terjedt az egész világon, a Nagycsütörtök titka mégis rejtve maradt a kívülállók előtt. Ahhoz, hogy értsük, benne kell élnünk, eggyé kell válnunk vele. A szőlőtő vesszőivé kell lennünk. Miért szánják rá magukat fiatal leányok a Karmeliták, Clarisszák elképzelhetetlenül nehéz életére? Miért öltik magukra életerős ifjak a fekete papi ruhát, mely gyakran gúny tárgya, de mindig a tisztaság és magányosság jele? Ki az, aki erre bírja őket? Miért torpannak meg, eszmélnek önmagukra férfiak, asszonyok bűnös életük kellős közepén? 

Hogy van az, hogy ők, akik csak a piszokban leltek örömet, most minden legkisebb gondolatukban is tiszták akarnak lenni? Még az arcuk is megváltozik; más a pillantásuk, más a mosolygásuk. De még ennél is csodálatosabb az, hogy felfakad lelkük régi sebe és a régóta halottnak hitt vágy torkon is ragadja őket, – ellentállás nélkül fogadják az ütést: a bűn, melyről korunk egy bölcselője azt állítja, hogy ez az, amit meg nem tennünk nem áll hatalmunkban, egyszerűen és különös fordulattal azzá válik számukra, amit megtenniök a test és a vér minden lázongásával és ellenkezésével szemben is teljességgel lehetetlen. 

Mi él a lelkükben ezeknek, akik állva maradnak, vagy menten felkelnek újra, ha elbotlottak, akik a legkisebb foltot sem bírják elviselni lelkükön anélkül, hogy minél előbb meg ne akarnának tisztulni; akik már nem bírják azt, hogy tiszták ne legyenek? A mindig megismétlődő szertartások egyhangúsága, a rutin, a színek elmosódottsága, a megszokás unalma sem váltja ki belőlük azt, ami, hacsak logikával gondolja végig az ember, magátólértetődő lenne. Lehet, hogy néha gyönyörűségére van a hívőnek ez a kimondhatatlan titok, de mégis gyakoribb, hogy félő szorongással gondol rá. 

Vannak Párizsban misék, amelyek alatt a pap, a ministránsok, a hívek a hajóban és az apácák a rács mögött egyformán érzik, hogy ha nem is a szeretet és a kegyelmek egyenlőségében, de egyek mindannyian, és hogy a legszentebbtől a legnyomorúságosabbig, mindben szinte előre meghatározott egyértelműség uralkodik, összhang, amelyet a Lélek vezényel, csodálatos szimfónia, melybe hitetlen ember nem tud belehatolni soha. Az öröm misztériuma ez! Arról, amit magától értetődőnek találunk, csak akkor tudnánk meggyőzni benneteket, ha ti is megéreztétek volna egyszer ezt a misztériumot. 

Azt hiszitek, hogy ti nem tudnátok bűvkörébe lépni? Rajtatok áll, hogy keressétek. Isten maga felé hajtja az őt keresők szívét. Aki keres, talál. Aki zörget, annak megnyittatik. Hányan vannak, akik nem akarnak keresni, akik tudatosan ellenkező irányba néznek és másfelé terelik gondolataikat! A Nagycsütörtök misztériumát – mint a szeretetet általában – nem védik érvek. Ez a titok kiszolgáltatja magát, megnyílik és bezárul minden lélek előtt, amely ha még olyan gyengén is, de őt keresi; csak az emberi közönnyel szemben válik megközelíthetetlenné. 

François Mauriac, francia író

(Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)

A szegletkő

Az egész kereszténység központi kifejezője az a néhány szó, mely az áldozat értelmét felfedi és megerősíti: „Ez az én testem”. Az egész kétezeréves épület szegletköve ez. Szegletkő, melyről mondva van, hogy támasza a háznak s amelyen minden ellenkezés megtörik. Nem bizonyítja jelentőségét legbiztosabban az a körülmény, hogy annyi eretnekség tört már meg ennek a néhány szónak erején? S hogy az Egyház olyan hősiesen s olyan határozottan követelte meg ezeknek a szavaknak legmélységesebb, legbensőségesebb értelmezését? 

Voltak, akik azt állították, hogy csak szimbólumot látnak benne. Mások történelmi eredetét kutatták. A katolikus Egyház azonban mindig a teljes valóság tanúságát látta benne, annak a transzcendentális és egyben emberi valóságét, mely látszatra titok, lényegére nézve pedig megtestesülés. Ha az ember az evangélium szövegét olvassa – mindegy, hogy melyikét –, eleitől végig, meg kell, hogy döbbenjen attól a felfelé ívelő ellenállhatatlan iramtól, mely mintha meredek ösvényre hajtaná az eseményeket és azok hordozóit egyaránt azért, hogy a magasan fekvő magányos helyre érjenek, ahol majd az Emberfia fog függni a fán. 

A szöveg minden szava mögött véges végig a megtestesülés vár és követel. Krisztus minden gesztusa erről tanúskodik: de a szónak el kell hangzania, az állításnak minden kétséget kizáróan meg kell történnie. El kell, hogy jöjjön a pillanat, melyben az élő-halandó testében mindenkinek fel kell ismernie a halálon győzedelmeskedő Istent. Az a teljes alázatból és a legmagasabb értelemben vett nagyságból összetevődő valami, mely az emberrel szemben előírt keresztény magatartást határozza meg, ebből fakad és semmi másból. 

A kereszténység az emberi mibenlét bölcs megismerését állítja azokkal az ideológiákkal szemben, melyek a teremtményt az Übermensch lázadó ígéretével kecsegtetik; ez sárból gyúrt valóság; de azokkal, amelyek az embert rabszolgaságba, gépiességbe akarják szorítani, szembeszögezi legmagasztosabb magasztosságának tényét, azt, melynek egy Isten megtestesülése a mértéke. 

A megtestesülés minden társadalombölcselet alapja, de egyben minden erkölcsbölcselet alapja is. Vannak emberi erkölcsi törvények s azok között nem egy igen tiszteletreméltó. Ezek azonban valami különös űrt hagynak maguk után. Az az erkölcs, melynek kizárólagos célja az ember, szinte önmagába csuklik vissza és vak ló módjára forog önmaga körül, s az, melynek a társadalom érdeke képezi alapját, elvont és elméleti. Más a keresztény erkölcs. Ha a keresztény ember arra törekszik, hogy megvalósítsa azt, amit lényegileg magában hordoz, nem azért teszi, hogy büszkélkedhessek vele, hanem még ezen az önelégültségen is túlnő azzal, hogy feláldozza azt. 

Ha a közjón dolgozik, azért teszi, mert az élők kollektivitása tengernyi szenvedésével és tengernyi reménykedésével a megváltás nagydrámáját reprodukálja. Tudjuk mindannyian, hogy nem elég, ha az emberi törvényeknek engedelmeskedünk, tudjuk, hogy egy bensőnkben élő képhez kell hasonlóvá lennünk s hogy valamennyiünknek célja az, amit Szent Pál így fejez ki: „Nem én élek már, hanem a Krisztus él énbennem”. A keresztény erkölcs szeretet és áldozat. Egyetlen elve van: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Egyedülálló elv ez, mely csak azért maradhatott meg a maga sajátosságában, mert azt az igazságot tételezi fel és tartalmazza, mely szerint az élő ember testében Isten van jelen. 

Lelkiismeretünk nem a romlandó, esetleg gyűlöletes, de mindenesetre közömbös ember felé fordul, hanem a dicsőséges kép felé, mely ott lappang minden öntudat alatt, azokat a vonásokat keresi, mely az embert mindörökre a Tiberius Augustus korában élő kis galileai Emberfiához teszi hasonlatossá. A keresztény ember sohasem egy elmélet nevében vagy akár egy jog nevében valósítja az erkölcsi törvényt; minden megmozdulása hűségét és szeretetét példázza. Ez az erkölcs, ez a társadalomelmélet ugyanis nem más, mint egy metafizikai elgondolás emberi megfogalmazása. A megtestesülés egy ígéret záloga: az élő Isten meghal és feltámad. A halál legyőzhető. És mikor Szent Pál felejthetetlen szavakkal kapcsolta a jó fogalmát az élethez, a rossz fogalmát a halálhoz, csak ennyit mondott: „Halál, hol a te győzedelmed? – mert a halál fullánkja a bűn”. 

Az ember erőfeszítése a jó felé nem valami elvont fogalom, hanem egy esszenciális valóság felé való törekvést jelent. A bűn halál; aki megmenekül előle, az örök ígéret részesévé válik: elnyeri az életet. Ez is a megtestesülés jelentőségéhez tartozik. Itt egészen más valamit kapunk, mint erkölcsöt csupán. Nincs egyetlen cselekedetünk, mely érne valamit, ha a halál útja és az élet ösvénye közötti választás sötét vergődésében nem az élő Isten tanúságát viseljük magunkban, a legnagyobb tökéletességét, melynek erejében nincs többé halál, egyetlen cselekedetünk sem ér semmit, hanem az Eucharisztikus valóság mértékével mért teljes áldozat adománya. 

Henry Daniel-Rops, író (Franciaország)

 (Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)

"Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját"

 

Aki tud igazán adni, az dúsgazdag lesz lelkiekben, mert minden adásában százannyit kap vissza. A szeretetben teljesen odaadott lélek nem is visszakap, többet és jobbat kap.

Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját, királyi emberré tesz bennünket a sötétség rontó hatalmaival szemben.

Az öröm úgy hat a lélekre, mint valami erősítő fürdő. Ha vidámság tölti szívünket, ha a belső örvendezés hulláma hordoz, ha lelkünk énekel, akkor nem érzünk terhet, akkor nekünk a kötelesség édes, és mindenütt helytállunk.

A kis szívességekből, a szeretet vidám, csendes tetteiből végtelenül több emberbarátiság árad, mint sok nagy pénzadományból.

A húsvét a föltámadásnak s a megdicsőült életnek ünnepe; ünnep, mely hirdeti, hogy a halál nem cél, nem vég, s hogy a létnek s az életnek titka és célja a megdicsőülés.

Szeress nagyon, szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul, szeress, s ne hadd magadat legyőzetni nehézségekkel, sikertelenséggel, közönnyel.

Sehonnan sem jön a lélekhez oly közel az Isten, mint neki teljesen átadott lelkek hozzánk hajlásában.

Prohászka Ottokár

.

 

Matthäus-Passion, BWV 244: Herzlich thut mich verlangen 

No. 1, Chorale

Hódolatunk

Amikor mint kisfiú először járultam a szentáldozáshoz, lelkiatyámmal együtt elimádkoztam Aquinói Szent Tamás imáját, amely így szólt: „Hadd leljem a szentáldozásban – így szólott az ima – hitem és jó érzelmeim erősségét. Öregbítsd meg bennem Istenem a szent szeretetet, béketűrést, engedelmességet és mindazt az erényt, mely kedves Előtted. Engedd Uram, hogy ez a szentáldozás minden látható és láthatatlan ellenség ellen megoltalmazzon” … 

Azóta valahányszor szentáldozáshoz járultam, visszhangoztak bennem ennek az imának keresetlenül egyszerű, őszinte és megható szavai. Egyaránt megtörtént ez ifjúkoromnak gondtalan, nyugodt és férfikoromnak gyakran küzdelmekkel telt éveiben. De a szentáldozáshoz, nem restellem bevallani, mindenkor – mondhatnám – gyermeki áhítattal, igazi bűnbánattal és azzal a nagy reménységgel járultam, hogy ez a nagy szentség megadja nekem az Úristen kegyelmét és hogy Ő ezt a kegyelmét, valamint végtelen szeretetét kiterjeszti az én szeretteimre is. Most Budapesten a Világegyház hódol az Oltáriszentségben élő Krisztus előtt. 

Ebben a hódolatban résztvesz minden magyar katolikus is. Lelkileg ott vannak azok a magyar katolikusok is, akiket a két évtizede vont határok elszakítottak a magyar törzstől és nem zarándokolhattak el a nagy ünnepségre. Fokozott jelentőséget látok abban, hogy ennek a világraszóló nagy rendezésnek székhelyévé a Szentatya Magyarország fővárosát tette. Kis nép vagyunk mi magyarok, a látszat szerint árvák és elhagyottak. 

Különösen mi érezzük ezt, akik mostoha körülmények között vívjuk harcunkat létünkért. Mégsem csüggedünk, mert nagy és hatalmas a mi Pátrónánk és nagyok és hatalmasak a mi szent védőink, kikben tántoríthatatlan a bizalmunk. Mi az anyaországon kívül élő magyarok is megültük a szentévet, hogy felfogjuk az Oltáriszentség misztériumában meghúzódó Krisztus erejét, kinyitottuk előtte szívünk kamráinak ajtóit, hogy Ő bennünk újra testet öltsön és vérré váljék. 

Az az egykor gyermeki áhítat, amely az első szentáldozáskor megszállott, idővel túllépte kedélyvilágom határait és az én férfiúi hitvilágomnak lényeges részévé vált. Erre a hitvilágra, mint sziklára építem az Egyházam és Nemzetem érdekében szükséges minden küzdelmemet sok magyar katolikus testvéremmel együtt. Ha ezt a küzdelmet az Eucharisztia jegyében folytatjuk, akkor győznünk kell minden látható és láthatatlan ellenségünk felett, mert a krisztusi szeretet legyőzhetetlen! 

Esterházy János gróf

(Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)

"Gondolj (...)komolyan a pokolra, (...) és megígérem neked, hogy a mennybe jutsz!

"Gondolj gyakran és komolyan a pokolra, annak örök büntetéseire, falánk lángjaira, és megígérem neked, hogy a mennybe jutsz. A pokol a Mennyország nagy misszionáriusa."

(Louis Gaston Adrien de Ségur püspök)

Magnificat Franciaországból

 

Monks of Fontgombault Abbey

Miért hiszünk? (Bangha Béla írása)

Ne higgyük, hogy a hitetlenség nagy elterjedését csak az magyarázza meg, hogy a hit legfőkép az akarattól függ; ezt pedig ezerféle érdek, hajlam és szenvedély vonja a hitetlenség felé. A mi intelligenciánk hitetlenségének sokkal egyszerűbb oka is van; és ez az, hogy az utóbbi nemzedékeket mesterségesen sodorták bele a hitetlenségbe. Vessük félre a fátyolt és tekintsünk oda nyilt, bátor szemmel a modem szellemi fejlődés színpadjának a kulisszái közé; pillantsunk vissza az előjátékokra is, és akkor a modern hitetlenség káprázatos színképének varázsa csúf, semmitmondó köddé enyészik szét. 

Egykor egész Európa feltétlenül hivő volt. 

A művelt népek színpadja csupa milliónyi imádkozó, égre tekintő alakkal volt tele, s a millióik élén éppen a tudomány képviselői lobogtatták a kereszt zászlaját. Egynéhány hittagadó akkor is akadt, még a tudósok között is; de azt a többi azonnal lecáfolta, s ha mégsem hallgatott el, úgy bántak el vele, amint eszelősökkel szokás. Azonban· a színkép egyszer csak megváltozott Új szereplő lépett a színpadra: szenvedélyes és erőszakos hős: a nagy forradalom az lsten, az Egyház s a keresztény világrend ellen. 

Eleinte felvilágosodásnak, utóbb szabadelviségnek nevezte magát, s a hazug szó és gonosz tett minden eszközével toborzott híveket az elégületlenek között. "Olyanok lesztek, mint az istenek" - ez volt zászlajára írva. Nem csoda, hogy milliók tömörültek alája; s a XVIII. és XIX. század politikai forradalmai és zűrzavara közt végre is sikerült az Isten elleni forradalomnak az ő zászlaját Európaszerte diadalra vinni. A diadalmaskodó forradalom azonban magával együtt uralomra emelte azt is, akinek életét és győzelmét köszönhette: a hitetlen, Isten-ellenes tudományt. S ez a hitetlen tudomány a kormányrúdra került forradalom hüséges rabszolgájának is bizonyult. A bölcselet nevében éppen azon elveket kezdte hangoztatni, melyekre a liberalizmus leginkább rászorult. 

Kimondta, hogy személyes Isten nincs, hogy az Egyház az államnak alá van rendelve, hogy "az állam az egyetlen igaz és jelenlevő Isten" (Hegel), a legfőbb törvényhozó, felelősség nélkül uralkodó és végső jogforrás. Igaz, hogy e tételek kedvéért a modern Kant- és Hegel-féle bölcselet kénytelen volt az egész gondolkodástant is felforgatni, a gondolkodás összes törvényeit felfüggeszteni, az emberiség és az egész világ létét kétségbevonni s az erkölcsi élet sarkoszlopait halomra dönteni; no de mindegyl Sebajt Csakhogy aztán a végén helyre pótolt mindent a megfizethetetlen végeredménnyel: az egyedek teljes felszabadításával Isten tekintélye alól s az állam mindenhatóságának eszméjével.

(Bangha Béla: Hit és világnézet II.)

Prohászka Ottokár: Föltámad az ember

"A filozófiák is vajúdnak; embert akarnak teremteni; megalkotják hosszú sorokban egymást váltogatva s egymást cáfolva az ideális ember képét; a képet, az eszmét, az üres, de meg nem testesült ideált. Ez üres nonsensszel jönnek a vásárra s kínálgatják nagy hanggal az ideált, mely nem valóság, s az ideális életet, mely nem él. Csoda-e, hogy az emberiség vállat vonva megy el a vásári kikiáltók bódéi mellett, ahol gondolatot mérnek meleg élet helyett?!"

"Föltámad a növény, mely elhervadt levelében, de él gyökerében; föltámad az ember, ki elhervad testében, de él lelkében; föltámad az erkölcsi halott, ki elhervad érzékiségében, de él a nemesről, jóról vallott meggyőződésében; föltámad a nemzet, melyet elfonnyasztott az érzéketlenség, elhervasztott a belső romlás, de amely még él erkölcsi erejének mélyre eresztett gyökereiben, él nagylelkű s romlatlan fiainak kiválasztottjaiban.

"November elsejének estéje titokzatos, rejtelmes est! Világosságot nem gyújtok, hanem szobámból kinézek az éjbe, a novemberi ködbe, mintha valaki után kinéznék, aki elment ugyan, de voltaképp nem hagyott el egészen. Elment a más világba, de érzem, hogy a kötelékek, melyek hozzá fűztek, nem szakadtak el, s hogy neki köze van hozzám s nekem hozzá. Mondják, hogy meghalt. Igaz, meghalt; de én élőnek nézem; élettel s érzéssel keretezem emlékét; sírja ugyan bezárult, de a szívem sebe, melyet távozása szakított, az nyitva maradt, s abba van beírva a neve, bele van rajzolva a képe."

"Ma este az egész világon sajátos fények vonulnak el; gyertyafényes temetők világítanak bele a ködbe. (...) Ez a hangulat elkel nekünk. Kell nekünk valami, sőt minél több abból a láthatatlan végtelenségből, melyből a lelkek jönnek felénk s melybe a világ is siet; kell, hogy megülje lelkünket az érzés, hogy hiszen az a végtelenség tulajdonképen a mi világunk, s milliószor többen vannak már ott, mint mi itt, s mi is csak egy darabig maradunk itt; azután pedig oda sietünk, hol sokan, mindnyájan és soká, mert vég nélkül leszünk."

citatum

Mindszenty a Szűzanyáról

 

“Ha Magyarország megtalálja Nagyasszonyát, akkor életet talál.”

“Csak azt tesszük a Mária tisztelettel, amit Jézus Krisztus tett és tanúsított Máriával szemben. Jézus szeretve tisztelte Máriát, engedelmeskedett neki és bekapcsolta üdvösségünk legfelségesebb mozzanataiba és titkaiba. Gyermek soha úgy nem szeretett édesanyát, mint Jézus Krisztus. Jézus meghalt az emberekért, de elsősorban érte halt meg, hogy kifizesse nagysága, méltósága és kiváltságai nagy tengerének nagy árát. A Boldogságos Szűz számára szerezte a megváltás legelső gyümölcseit, amelyekhez a Boldogságos Szűz csak a fia érdeméből jutott. Krisztus vérrel törleszti az Istenanyaságot, az asszonyokból kiválasztottságot, a Szeplőtelen Fogantatást, a túláradó kegyelmeket és az irányunkban való anyaságot is…”

“Csodálatos fonala a magyar történelemnek a Mária tisztelet. Ahogy a Duna kiemelkedik vízhálózatunkból, úgy emelkedik ki szélességével és mélységével a Mária tisztelet a történelmünket átjáró sok egyéb szellemi, lelki folyamatból.”

“Amikor mi a Boldogasszony évének Mária ünnepségeit kigyújtjuk a sebes nemzet országának különböző pontján, arra akarjuk rávezetni a nemzetet: nem csak anyag, föld, test, vér van a mi életünkben, hanem van édesanyai szeretet az Isten trónjánál és itt lent a családi házakban. Ez az édesanyai szeretetet hatoljon be mezőre, műhelybe, hivatalba és lépjen a gyűlölet a bosszú a csattogó fogak helyébe. Úgy szerette Isten, de a Boldogságos Szűz is a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. “

Mindszenty József

Istenanya.hu

A rózsafüzér latinul és magyarul

 A rózsafüzér latinul és magyarul itt érhető el.