Gondolataink oly számosak, mint az ég csillagai

szívünk érzelmei oly számíthatatlanok, mint a tenger hullámai. «Csalárd a szív», elrejti indító okait, hitegeti, szépítgeti, mert szereti önmagát; — hízeleg magának, ábrándozik arról, hogy mily jó; hisz jóakaratában, bámulja ösztöneit. Csak lassan kezdünk felülemelkedni e káprázatokon; hidegen tekintünk magunkra, s akkor észreveszünk oly tüneteket, melyek mindjobban sürgetnek, hogy vigyázzunk magunkra; megrendítik önbizalmunkat; gyanakodva vizsgálgatjuk szívünk fodrait, redőit, s kezdjük látni, hogy kevélyek, hiúk, gyávák, jellemtelenek, restek, szeszélyesek, kelletlenek, sértők s merevek, zsarnokiak, összeférhetetlenek vagyunk; — hogy megalkudtunk sok apróságon s eladtuk szívünk aspirációit, hogy durvák és műveletlenek vagyunk, hogy vastag önzés a bundánk, hogy beteges, erőtlen föllépés jellemez, — hogy nem tudunk erősen akarni, s mint a kátyúba beleakadt szekér, dülöngünk. Kár, hogy némely ember sohasem ébred, felöltözteti szívének fattyú érzelmeit az erény látszatos mezébe s elképzelt erkölcsi előkelőségének kultúráját fölépíti, mint hajdan az asszírok a városaikat — sárból!

Prohászka Ottokár

Gondviselés és igyekezet

„A napkeleti bölcsek elmenetele után íme az Úr angyala megjelenék Józsefnek álmában, mondván: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját és fuss Egyiptomba” (Máté 2,12). Isten a megtestesülés által a történelem útjaira lépett, s életében is érvényesülnek a történelem tényezői: gyöngeség, hatalom, szenvedély, bűn, igazságtalanság, szentség, türelem. Ő is fölhasználja a dolgok rendjét s menetét. Ahogy anyja van, úgy van gondviselő atyja, aki fölkel és fut vele. Isten gondunkat viseli, de föl kell használnunk a természet erőit s esetleg szembeszállnunk velük; mert a harc és ütközés a fejlődésnek útja, s nehézségekkel küzdve alakul ki gondolat, tudomány, fejlik ki ipar és gazdaság; mindezt pedig Isten gondolta s rendezte el így. Mily megadással megy a Szent Szűz a pusztán át; kegyetlen utakon jár, de Jézust viszi; íme az élet problémájának megoldása. Jézust kell bírnunk, bármily harcokban s nehézségek közt éljünk is. Először ezt kérdezem: szívemben van-e Jézus? A többivel boldogulok.

 

Heródes halála után „az Úr angyala megjelenék Józsefnek álmában Egyiptomban, mondván: Kelj föl, vedd a gyermeket és anyját és menj Izrael földjére… Hallván pedig József, hogy Arkelaus uralkodik Judeában, atyja, Heródes után, félt odamenni, s eltért Galilea részeire” (Máté 2,19). József csendesen várt, kitartott Egyiptomban s nem okoskodott, hogy mint lesz, hogy lesz. Képviseli a „caritas fidelis”-t, a hűséges szeretetet, mely tűrni, várni, kitartani tud. Az „édes” szeretet gyermekarc, a „hűséges” szeretet angyalarc; az édes szeretet tej, a hűséges szeretet vér. Mikor a szeretet élvez, a hűség pihen; mikor a szeretet fáradt, a hűség virraszt. A hűség a szeretet őrangyala. Csak akkor szeretek igazán, ha nehézségek s áldozatok közt tudok szeretni, vagyis ha hű vagyok.

 

Angyal inti s József reflektál s megfontolva cselekszik. Közreműködik az angyali világossággal; hitet ésszel kombinál. Az isteni sugallat az egyik elem, a másik az én értelmes, érdeklődő, közreműködő lelkem. Szívemen kell hordoznom ügyeimet, erős kézzel munkálnom érdekeimet, bár hiszem s remélem, hogy az Úr megsegít. Igy ki lesz zárva a gépiesség. A szív nem gép. A jószándékban is lehet gépiesség, ha az ember megszokta; tehát lelket, öntudatot kell belevinnem jó, szent gyakorlataimba is. Az első, gondos érzület kisérjen mindenben, a „caritas prima”.

Prohászka Ottokár

„Isten nem hagy nyugtot…”

A fiatal szerzetesjelöltnek ötödikes korában „A három japáni vértanú” című könyv akadt a kezébe. Olvasás közben majdnem hangosan hallotta lelkében a szózatot: „Elkárhozol, ha nem leszel jezsuita!” 

Felindulásában földhöz vágta a könyvet. Bár régóta foglalkoztatta a papi hivatás, a jezsuiták azonban nem nyerték meg tetszését. Igaz, amióta a szatmári konviktusukba került, meggyőződött arról, hogy nincsen lólábuk s hogy alaptalanok azok a rágalmak és rémhistóriák, amelyeket azelőtt hallott róluk, mégis megmaradt benne bizonyos idegenkedés tőlük. 

Amióta először fölcsendült lelkében a hívó szózat, nem volt többé nyugta, vagy hogy saját szavaival éljünk: „Isten nem hagy többé nyugtot”. Mint a nemes vadat, úgy űzte őt az isteni Vadász. Eleinte azzal áltatta magát: míg édesanyja él, nem követheti hivatását, mert nem élné túl fiának ezt a lépését. Halála után azzal hallgattatta el lelkiismeretét, hogy idős édesatyját csak nem hagyhatja el. 

Meghalt ő is, éppen akkor, amikor Feri érettségi előtt állt. Most már nem volt kiút, és – bár nem szívesen – be kellett adnia derekát: egyelőre odaborult az őt üldöző Vadász lábához. Később hálás szívvel kezet is csókolt Neki, hogy nem engedte eliramodni, amikor vakságában a boldogság elől menekült. (...)

 Petruch Antal: P. Bíró Ferenc S. J. 

A kafarnaumi századossal

 „Mikor pedig bement Kafarnaumba, egy százados mene hozzá, kérvén őt: Uram, szolgám házamban fekszik inaszakadtan. És mondá neki Jézus: én elmegyek és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, mondá: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” (Máté 8,5). 

 

A Fölség érzete átjárja a százados lelkét; érzi, hogy természetfölötti hatalommal áll szemben, mely teremt, gyógyít, gazdagít, boldogít. Vele szemben oly kicsivé törpül, azért hódol. Nagy boldogság s nagy gazdagság hódolni tudni, vagyis átérezni a Fölséget. Arra valók vagyunk, hogy lelkünket feléje kitárjuk, hogy nyomait keressük, hogy áhitattal észrevegyük. Lelkünk Istent érez, mint szemünk napsugárt. Sok tekintetben eldurvul s eltompul; ébresszük hát s nemesítsük. Hadd vegye észre, hogy az egész lét Isten megnyilatkozása, hogy Isten van elöntve természeten, virágon, alkonyon; fátyol ez mind, mely alól kinéz a szépség s lelkiség. Ó, én rokona vagyok, mert megérzem, megismerem s átkarolom. „Wär’ nicht das Auge sonnenhaft, Wie könnten wir das Licht erblicken; Lebt’ nicht in uns des Gottes eigne Kraft, Wie könnt’ uns Göttliches entzücken?” Bennem is jár az Úr; elrejtőzik gondolataim s érzelmeim lombjában, s én hívom az Urat, mint az Isten hívta a bujdosó embert: Istenem, hol vagy? Ugy-e közel vagy? Bennem vagy! 

 

Nem vagyok méltó, hogy bejöjj, de ha méltatsz és bejössz, szívem eltelik hódolattal, örömmel s boldogsággal. – Jézus szívesen jön be. Az Isten beömlik lelkünkbe, mint a napsugár az erdőbe; minden szívbe akar jönni, ezt jelzi az Irás: íme, ajtódnál állok s kopogok. Jött; nem hívták. Tán koldus s kér kenyeret; tán szerelmes s kér szívet; tán szolga s szolgálni akar; tán gyermek s atyai házának küszöbén ül; tán vándor? Nem, nem; ő a nagy Úr, ki álruhában jár; ki lelket erősíteni, gyógyítani, boldogítani jött. Nem tör be hozzánk, hanem bebocsáttatást kér; ha akarjuk, bejön. Isten nem kényszerít; nem tolja föl magát és kegyelmeit; de értsük meg: vágyódik utánunk, kopog szívünk kapuján; vár s áll ajtónk előtt. S kitart s el nem megy! Ó édes, erős szeretet! 

 

Ezt érteni s ajtót, kaput, ablakot nyitni, úgy-e együtt jár? Ez ajtó-ablak-nyitásban alázatos hitem, forró vágyam, finom érzékem legyen. A nemes lélek az isteni közellétet, együttlétet, az Istennel való egybeolvadást kultiválja; isteni akar lenni érzésben, szent akaratán való megnyugvásban; komolyan hozzálát az Úrnak hajlékot nyitni s kedves otthont készíteni szívében. Azért hozzálát s rendbeszedi belső, lelki világát. Minél szorgosabb ebben, annál inkább érzi, hogy Isten van vele. S bármi éri: ha emberek közt jár, vagy ha a napszámtól kérges lesz a keze, de az isteni sugallat, a szeretet édes titokzatossága el nem hagyja. Használjuk föl híven Isten kegyelmeit s tapasztalni fogjuk, hogy Isten szívesen építi hajlékát bennünk. 

Prohászka Ottokár

A szüzesség

„Mondák neki az ő tanítványai: Ha így van dolga az embernek feleségével, nem hasznos megházasodni. Ő pedig mondá nekik: Nem mindnyájan fogják fel az igét, hanem akiknek adatott” (Máté 19,10). 

A szűzies lelkek pszichológiája a legelőkelőbb, mert a leggyengédebb és a legerősebb Isten-szeretetre hivatott. 

 

Az Isten-szeretet ugyanis szintén egyesülés, odaadás, egybeolvadás, s erre e világon a szűzies szeretetnek van legközvetlenebb hivatása. Hiszen az ilyen lélek az övé: „az én szerelmesem az enyém”. Továbbá Isten-szeretet ott van, hol az érzelem lángol Isten felé, és szeretni tudnak „teljes szívükből, teljes elméjükből, egész lelkükből”. Ah, az elme teljesen a szűzi tisztaságban fordul az Úr felé; feléje fordítja arcát és fölragyog a szeme: „Intelligam in via immaculata…” elmém eltelik fénnyel a tiszta élet útjain… ezek a „látók”; van érzékük, mert van szeretetük: „videre amare est”, az lát, aki szeret. 

 

Ugyancsak nincs erősebb szeretet, mint a tiszta szívek szeretete, mert ők tudnak szeretni „ex toto corde”. Ezt kívánja Jézus: Add nekem, Fiam, szívedet… Róza, te léssz az én jegyesem… mondja Szent Rózának. Valamint Jézus is teljes szívvel befogadja az ilyen lelket; inkarnálja magát beléje; oltárát építi benne. Ebbe a szeretetbe belevegyül a psziche, az „animus”. Szeresd Istenedet „ex toto animo”; kedélyeddel, érzékenységeddel; az majd elvonja egész valódat az ég felé, „avolare facit mentem”. 

 

Ennek a szűzies szeretetnek elite-s jellegét akarta az Úr papságába lehelni. Ez a celibatus gondolata. Legyen az Úré a „választott” papság, a klérus. S az egyház szelleme kiérezte, hogy ez így illik. Megcsapta arcát az inkarnáció illata; midőn rávetette szemét a testté lett ige első oltárára (a Szent Szűz szívére) és az első Krisztus-hordozó monstranciára (a Szent Szűz kezeire), kiérezte, hogy milyen legyen papsága. Ezt a szűzies papságot ambicionálja az egyház. Bíborpalástjába liliomokat szeret szőni. Vágyik az életet fölajánló tiszta lelkek után. Érzi, hogy a világ beteg, s hogy a Bethezda tavát csak angyalok zavarhatják föl úgy, hogy vizei gyógyítsanak. Ecce ego… ecce ego… íme, Uram, itt vagyok én, tiszta akarok lenni; segíts! 

Prohászka Ottokár

.

Mert ezt a privilégiumot, hogy legyen szemem és ne legyen hályog rajta, s hogy megérezzem a világ baját és ne legyen kő a szívem helyén, csak akkor nyerem el, ha áldozatkész lélek vagyok. Az ilyen úszik az ár ellen; s ki nem fárad, mert aki a kezét az ekére tévén, visszanéz, nem érdemes a mennyek országára, mondja az Úr Jézus. Az, aki tétováz és nem akarja az ekevassal a földet túrni, aki a már fölszántott barázdákon édeleg s nem nézi a még föl nem szántott nagy mezőt, nem érdemes a Krisztus országára. Íme, mennyi munka, fáradság és áldozat! S hozzájárul az a belső munka, mely elcsigáz, a lelkekért való tépelődés, önemésztés, mely kiszív, elfáraszt s gyöngít. Áldozat, áldozat kell neked, buzgó lélek, a tökéletesedésnek minden fokán; akár a tisztulás útján jársz, akár a felvilágosulás útján, akár haladó vagy, akár már az egyesülés magaslataira törsz, mind ez az út küzdelmes út, áldozatok nélkül nem haladhatsz rajta. Az biztosítja csak lelkünk üdvét, az tesz minket érzékkel bíró lelkekké, s nem enged pihenni; mert jóllehet sok kegyelmünk van s a kegyelmet föl is használjuk, de a kegyelmek láncának csak az egyik végét tartjuk kezünkben, a másikat meg be nem akaszthatjuk. Csak ha a jó halállal be lesz akasztva az örök révpartba a másik lánc-vég, csak akkor pihenhet el tulajdonképpen az áldozatkészség.

Prohászka Ottokár

.

Te a szabadság gyermeke vagy. Nemcsak a szabadságé, te az Isten gyermeke, az Isten temploma vagy. A benned suttogó imát jobban becsüli az Isten, mint Szent Péter templomát, mint a katakombákat. És hol érzed azt, hogy benned ily érték rejlik, hogy benned ily hatalom lakik? Hol érzed azt inkább, mint a szentáldozásban? Ott ébred az ember saját méltóságának, gazdagságának, istenfiúságának öntudatára. Ez jó neki. Az Oltáriszentség a szeplőtelen érintetlenséget, a lelki világnak szeplőtelen átlátszóságát teremti meg. Ahol ez nincs, ott az erkölcsnek ereje, szépsége, harmóniája hiányzik.

Prohászka Ottokár

Szűz Mária Szent Neve

A név csak jel a gondolat, az érzés, az akarat, a szenvedély és szenvedés országában. Jel, mely fényt vagy sötétséget áraszt, édes örömet vagy keserűséget ébreszt. Mit jelent hát nekem a név: «Mária?» Fényességet, világosságot; a lelki világ hajnalfényét; minden erénynek, alázatnak, egyszerűségnek, engedelmességnek, elvonultságnak, Isten akaratán való megnyugvásnak sugárzását; de különösen jelenti azt az érintetlen, fölséges tisztaságot, mely arcán, lényén, egész valóján elömlik, a megtestesült s megkoszorúzott szüzességet. Ez az érzékies, tisztátlan világnak tűzoszlopa. Romlott természetünkben egyre támadnak testi kívánságok; sokszor föllobog a tisztátlanság sötét tüze; kísért gondolatban, vágyban, szóban; belopódzik szemeinken, belopódzik mosolyogva, hízelegve, bűbájosan, s a szégyenérzet megnehezíti e bűnök gyónását. Minél inkább szeretjük a Szent Szüzet, kinek neve is tiszta sugárfény, annál mélyebb utálat s irtózat fog el a tisztátalansággal szemben.

Prohászka Ottokár

Prohászka: Kereszt-felmagasztaltatás

 a) Isten magasztalta föl a keresztet, s mint dicsőséges, áldást hintő, örök győzedelmet jelentő szent jelet tűzte a világ homlokára; vigaszunknak, erőnknek, reményünknek jeie; kincs és emlék egyben. Nagy a kereszt, mert gyökere Jézus szíve. Jézus szívéből, szent akaratából, szeretetéből nőtt ki a kereszt. Képét lelkében hordozta, dajkálta; emléke dobogtatta meg szívét. Ó, hogy vágyóin—kiáltotta, —lelkem előtt lebeg müvem ! Fáj is, s vonz is. Árnyéka lelkének s szívének prése lett az Olajfák kertjében; akkor nehezült rá úgy, hogy vérét kipréselte. Vessünk mindig mély tisztelettel keresztet.

b) Nagy a kereszt, mert gyümölcse az örök élet. Jézus érdemei rajta hajtottak ki s koszorúkká lettek; ez érdemekből van kegyelmünk, érdemünk s örök életünk. Minden lélek Jézus keresztfáján úszik ki a hajótörés tengeréből, mindegyik e fán megy el a pokol örvénye fölött. A mennyországot ez a kulcs nyitja. Ez ekével szántotta föl Krisztus a köves, átkozott földet, s ezen a fán kúsznak föl a szőlőtőkének, Krisztusnak venyigéi, mindnyájan. A vértanúk, a szüzek, a hősök, a szentek koszorúi borítják ezt a fát; dicsőséges fa. A kereszt erő nekem; retteg tőle a legyőzött szellem! Az én pajzsom, az én kardom, az én vándorbotom.

c) Nagy a kereszt, Jézus szenvedése, pihegő melle, reszkető teste, fájós feje, imái, fohászai, könnyei miatt. Ezt a fát karolta át, csókolta meg s vitte vállán az Űr; e fára feküdt, s rajta terjesztette ki halavány kezeit. Ezen a fán emelték föl; rajta szivárgott le cseppenként a vére; szíve dobogását, teste reszketését ez a fa fogta föl; karjaival ez tartotta s emelte magasra az elkínzott örök áldozatot. Megrendülve nézem a római San Lorenzo-templomban Szent Lőrinc márványkövét, azokkal a véres égési foltokkal; ó Istenem, mily kín nyomta azokat ide! S mi volna velem, ha látnám Krisztus ősi keresztjét, ha homlokomat szoríthatnám bárdolatlan fájához s mondhatnám : ezen a fán reszketett, kínlódott s imádkozott Krisztus értem?! Testvérek, magasztaljuk föl a keresztet, koszorúzzuk meg; ne boruljon rája az elfajult keresztények árnyéka! A keresztet csak életünkkel magasztalhatjuk föl igazán.

.

Hogy törpévé ne váljak, fejlődnöm kell. Öntudatosan kell felfognom a hit igazságait s azokból érzületemnek s tevékenységemnek motívumait kölcsönöznöm. Meg kell értenem magamat, fiziológiámat, pszichológiámat, hajlamaimat, ingereimet testemben éppúgy, mint lelkemben; nem szabad bűnnek tartanom a természetes ingereket, kivált a nemi életet illetőleg; de ismernem kell az érzés hangulatait és színeit; ki kell tágítanom öntudatos világom sugarát s azt az akarat fönnhatósága alá szorítanom. Ebben a rendezett, okos, ésszerű, belső világban megközelítem Istent, az örökkévalóságot, Krisztust, az éltető Szentlelket, s nem fogom az erényt – nem tudom milyen – szent «excessus»-okban keresni, hanem az élet minden körülményei közt napról-napra átélem azt. Nem a remeték pusztáiban, nem a bűnbánók barlangjaiban lakott az Úr, hanem a názáreti házban!

Prohászka Ottokár

.

A szentáldozás nem nélkülözheti soha az Úr Jézus szenvedésének, türelmének motívumait. Azokat onnan száműzni nem lehet. De a tűrés, a szenvedés az áldozatnak csak alsóbb foka; van annak magasabb foka is, s az az önkéntes áldozat. Ha az ember nemcsak tűr, mert kereszt borul rá, hanem készakarva rászánja magát küzdelemre és szenvedésre egy nagyobb szeretetért, mely őt lelkesíti; testet, érzékiséget, világot, amennyiben ezek lépcsők lehetnek a léleknek, lábbal tapos, s azáltal önönmagát, lelkét, életét fensőbbé varázsolja. Ez az áldozatkészség volt az egyháznak nagyszerű hozománya!

Prohászka Ottokár