Üdvözülök-e én, vagy nem?

Minden lélek, amely érez, ráhajtja fejét arra a kinyitott Szentírásra; szeretné megálmodni, hogy mi lesz vele? De akárhogy tépelődik és akárhogy okoskodik és bármiképp szorgoskodik, nem bírja lefejteni a predestináció könyvének pecsétjét, amelyet ha lefejtene, megtudná, hogy mi van róla írva, hogy mi lesz vele: Üdvözülök-e én, vagy nem? Boldogul-e az én lelkem, vagy nem? Miután elsöpri majd a világbomlás ezt a hazát és földet, hol lesz az én hazám? Miután szétbomlik minden ház és megszakad minden kötelék, hol lesz az én otthonom? Mi lesz velem? — Ezzel a nagy kérdéssel szemben nincs az embernek más feladata, mint kitartani. Azért a visszhang, melyet ez a lágy és édes csengés kelt lelkünkben, más nem lehet, mint hogy: tarts ki! Esto fidelis! Nagyon félek, nem tudom, hogy mikor botlom, nem tudom, hogy mikor ernyed meg az én buzgalmam: tarts ki! Önérzetem gyengesége azt mondja nekem: akárhogy akarsz kitartani, gyenge vagy; erre pedig más biztatást nem találok, mint azt, hogy: imádkozzál! Megrendül valóm, csuklik térdem; üdvözülésem gondjainak terhe alatt nem tehetek mást, mint hogy alázattal leborulok és kérem a végső állhatatosság kegyelmét.

Prohászka Ottokár

Elmélkedés

 

…A megfeszített Jézus egész alakja tele van szeretettel. Karjai kitárva, hogy átöleljen; szíve nyitva, hogy befogadjon téged! – Mily nagy szeretet! Jézus meghal a kereszten, hogy a bűnös ember az örök haláltól megmeneküljön.” (Zadravecz István O.F.M. püspök)

 „Jézus a szenvedésből boldogságba, a koponyák hegyéről örök dicsőségbe, sötétségből éjt nem ismerő világosságba, halálból virágos tavaszba lép. Nincs a világon ellentét nagyobb, mint a Kálvária s Krisztusnak elköltözött lelke közt. Ez ellentéteket hordja magában a hívő, bízó lélek, s hordja úgy, hogy egyszer kiegyenlíti azokat. Ez az ő győzelme.” (Prohászka Ottokár püspöktől) 

(Keresztút gyűjtemény)

„Jöjjetek hozzám mindnyájan”

 

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok s terhelve vagytok, s én megnyugtatlak titeket” (Máté 11,28). 

 

Jézus jóságos, erős lelke árad ki e szavakban; e szívbeli jóságon áttetszik az a lélek, ki napját fölkelti igazak s gonoszok fölött s esőt ad bűnösnek és szentnek. Ez a nagystílű szeretet, melyet a kislelkű emberi igazság vagy gonoszság nem tud lehűteni; elébe áll mindnyájunknak, akár bűnösök, akár igazak legyenek s mondja: Fáradtak s terheltek mindnyájan vagytok, jöjjetek hozzám, én segítek rajtatok. Igazán jó s nagy hatalom ez a lelki jóság, vonz, lebilincsel, egyesít. Hivatása mindnyájunkat magához vonzani s egymás közt is egyesíteni. Aki jó, az nem marad egymaga; csatlakoznak hozzá, s lelkéből valami friss, üde, erőteljes vonzás indul ki; olyan, mint a hegyi patak, nem fárad ki, ereje ki nem fogy. – Ezt a lelkületet tanuljuk Jézustól. Az antik kultúrának ideálja a finom, sokoldalú műveltség volt, a kereszténység ideálja a részvét, mely emel; az erő, mely az alacsonyakhoz, szenvedőkhöz, elnyomottakhoz fordul. Sokan vannak ilyenek; ezeket emelni kell. – Jézus mindnyájunkat segít; ő erőt s lelket sugárzott; tanítványai az ő nyomaiban, mint az erősek nemzedéke járjanak, mely szintén segít, emel s boldogít. 

 

„Mindnyájan”, mily nagy szó, mindnyájunk igényeit kielégíteni! Kivált azt az igényt, a „szív terhét” levenni. E terhek gravitációinak központja Jézus szíve, s aki a terhet érzi, azt már az Atya vonzza, az keres enyhülést s megtalálja Jézusban, de csakis benne. A naprendszerek gravitációinak középpontja érdekes pont lehet, mert a lét fizikai középpontja: íme, a világok terhének középpontja Jézus! Ő viszi a terhet, „elviszi a világ bűnét”. E teher összezúz, ha nem hárítom át rá. Vérében megenyhülök. 

 

Mily bizalmat ébreszt ez a meghívó kivált halálunkban! Hová menjek, Uram, mikor a világból kiszakadok, mikor fejem lehanyatlik szerető karokba, – de az már nem én vagyok, – mikor idegenné lesz ez az egész világ nekem? Jöjj hozzám, jöjj – mondod – s én megenyhítlek… véglegesen, győzelmesen. Veni, coronaberis! Ez aztán meghívó; boldog, ki komolyan rászolgált! 

Prohászka Ottokár

„Király vagy te?”

„Jézus pedig a helytartó előtt álla…” (Máté 27,11). Itt találkozik az Úr hivatalosan a római hatalommal, mely minden hithez tudott alkalmazkodni politikából, s végre egyet sem vett komolyan. E hatalom féltékenyen kérdezi: Te vagy-e a zsidók királya? Nem látszik meg ugyan rajtad szegény, elkínzott ember; de a hatalom hatalmát gondozza, s nem fér meg mással. Jézus feleli: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked énfelőlem?” Vagyis így néznek-e ki a királyok, kik szálkák a te szemedben? „Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna országom, szolgáim harcra kelnének, hogy kézbe ne adassam a zsidóknak. Most azonban országom nem innen való” (János 18,36). Jézus leereszkedik és tanítja a pogányt. Mit tud ez arról a krisztusi országról? Magyarázza tehát neki: van ország, melyet nem lehet fegyverrel megvívni; ország, mely hatalmas és édes; páratlan királyság, fölséges értelemben; szép és örök. Az az én országom! Jézusom, mi már értünk téged, kiket ez országba bevezettél, s fölségét s szépségét és királyi, isteni hatalmát átélni engedted; ó igen, ez az igazi „ország”. 

 

„Mondá erre neki Pilátus: Tehát király vagy te?” (Ján. 18,37). S mégis van országod? S abban az országban uralkodol tehát? Szegény, megtépázott ember vagy, és mégis király? Igen az, még pedig milyen király! Erővel, lélekkel, szépséggel s örömmel fölkent király! S királyokká teszed testvéreidet. Mind király, és egyik sem löki le a másikat a trónjáról, és országuk végtelen. Üdvözlégy Uram és királyom, ki királlyá neveltél engem is; a bűnnek szolgáló, öntudatlan tömegből kiemeltél, megcsókoltál, fölkentél…! Mindegyikkel ezt teszi, aki hódol neki, mert neki szolgálni annyi, mint uralkodni. Tisztulnom, tökéletesbülnöm, istenülnöm kell… ez az ő és az én királyságom! Azért lett testvérem, hogy a királyi öntudatot fölkeltse bennem és királyi életre tanítson. „Was nützte es, du wärest ein König und wüsstest és nicht? (Eckhardt.) S mit használna, ha csak a testvérem volna király, s én züllött alak? 

 

„Én arra születtem s azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Minden, aki az igazságtól vagyon, hallgatja az én szómat”. Fölséges és hálátlan misszió! Az „igazság” Isten-ismeret, Isten-szeretet s az erény szolgálata; ezzel szemben áll a világ, telve a „szemek kívánságával, a test kívánságával s az élet kevélységével”; e hármas kívánság az ember terheltsége, és az „igazság” ki akar vetkőztetni belőle. Bár volnék fény s igazságszomjas lélek! Remélem, hogy az leszek abban a mértékben, melyben hallgatom az Úr szavát, s féltékenyen járok el szavának megfogadásában, hogy „igazságból való” legyek. – Magam is e misszióban akarok járni; bár tudom, hogy ez úton a legszebb lélek a Getszemáni éjnek árnyaiba merült, és a királyi homlok, melyet Isten csókolt egyetlen szeretettel a Jordánban s a Táboron, töviskoszorús lett. Égek s élek az igazságért, hogy a skepszis átkát ne érezzem, mely Pilátust érte, ki miután megvetőleg mondotta: „Mi az igazság?”, Krisztusnak szavát többé nem vehette: „És egy szavára sem felele neki, úgy hogy fölötte csodálkozék a helytartó” (Máté 27,12). Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád; készséggel, térdenállva, feszült lélekkel hallja! 

Prohászka Ottokár

Prohászka Ottokár breviáriuma

Érzékiség! Istenem, aki csak kezdő is a természetfeletti életben, aki előtt dereng a tökéletesség, és sejtelme van arról, hogy mit jelent az: Istennek élni — lépten-nyomon beleütközik az érzékiségbe és ha nem vigyáz, lelkiismeretének tisztaságát is rajta vesztheti. Nem tehetünk egy lépést sem anélkül, hogy önmagunkba bele ne botoljunk. Ha imádkozom és imámat aszerint ítélem meg, hogy édes és ömlengő, meglehet, hogy Istennél imáimnak kevés értéke van, de előttem annál több, mert érzékiségem játszik bele. Ha buzgólkodom valaki iránt, akit szeretek, ha lelkét féltékenyen gondozom, mert kedves emberem: apostolnak látszom; pedig az érzékiség apostola vagyok; ellenben ha azokon a rideg, tövises nyomokon járok, melyeken az érzékiség kivész, akkor az igazi apostol erényével érdemét is remélhetem.

Van végre ima, hol nem akarunk, nem keresünk semmit

 — hol csak elismerünk, csak adunk; hol az önzetlen lelkiség úgy árad szívünkből, mint az illat az éjjel nyiladozó virágból; hol lelkét, köszönetét, szeretetét leheli ki a szív. Ez akkor van, amikor hálát ad: Gratias agimus Tibi! Confitemini Domino, quoniam bonus. A hála igaz szeretet. Ha kérdezed: mit kívánsz? feleli: semmit! Ha kérdezed: mit csinálsz? feleli: szeretek. Szeretem az Urat! Jó Ő, jó, örökké jó, s kiárasztotta jóságát; akarta, hogy meleg legyen a világon — meleg, s hogy érezzék melegét! 

Akarta, hogy érezzék, hogy tőle van minden: az élet, az ébredés, az erő, a mély világ bennünk s a nagy világ körülöttünk, mely arra való, hogy lelkünket színezze, hangolja, alakítsa, gazdagítsa, szépítse, emelje... tőle van ez mind, tőle, a szerető Istentől. S mennyit tesz értünk! Virraszt, dolgozik, segít, éltet, mindezt értem! Ah igen, a hála édes érzetével megkoszorúzza irgalmait bennem! Gratias, Deo gratias! S boldogítani akar örök élettel s bevezetni magához, hol többé nem kell már küzdenem s kérnem, mert lesz mindenem; de hálát adnom ott is örökké kell; a hálát adó imádás ez, a mennyország Isten-tisztelete; a hála a boldogult lelkek imája, s nem vagyok-e én is boldogabb, ha szívből-lélekből imádva-áldva hálát adni tudok?! Ó igen, hála, hála az Úrnak!

Prohászka Ottokár

Heródes előtt

 

„Heródes pedig látván Jézust, igen megörüle, mert sok idő óta kívánta vala őt látni, mivel sokat hallott felőle és reménylette, hogy valami jelt lát majd tőle tétetni. Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit sem felele neki” (Luk. 23,8,9). Ismét két ember áll egymással szemben, Jézus és Heródes; ég és föld, napsugaras május és sötét éjfél köztük a különbség. Világfi; szép asszony és uralom az ideálja, és még csodát is szeretne látni. Az ilyen fölött végtelen magasan állnak és vonulnak el az Isten gondolatai! Jézus hallgat; gyöngyeit sertések elé nem dobja! Mily félelmetes hallgatás, mily rettenetes ignorálás…! Heródes házasságtörésben élt! Jézus látja e léleknek mélységes nyomorát, és azt is, hogy jelenlétének kegyelme nem vágja el a kevély világfi útjait. Hatástalanul vonul el mellette a szenvedő Jézus! Ó szív, ó Isten, ó hódolat és megvetés, ki érti meg utaitokat? Azért én féltékeny és elszánt szigorral kezelem lelkemet; Istennek számára nyitva akarom tartani; tiszta legyen szívem, hogy az Úr kegyesen pillantson rám s szóljon hozzám! Tisztelettel kell eltelnem s térdenállva kell kérnem, hogy a Fölséges szóba álljon velem! Ó ne fordulj el, Felség, ne némuljon el ajkad; szólj; hallgatlak; szenvedélyem hódolnom neked! 

 

„Ott állának pedig a papifejedelmek és írástudók, szüntelen vádolván őt. Heródes pedig megveté őt hadi népével együtt és csúfságból fehér ruhába öltöztetvén, visszaküldé Pilátushoz.” Ez a hallgatás feszélyezi a világfit, komoly sejtelmekre ad okot, de végre is tehetetlen bosszúra ragadja; megveti s bolondnak ítéli az Urat; így fölszabadul tiszteletet parancsoló fölsége alól. Az alávaló ember örül, ha az eszményektől szabadul, s ha a prófétákat bolondoknak mondhatja. Jót tesz neki, ha nincs semmi, ami nagy, szép és fölséges. Rémületes fölszabadulás, az állatnak, az ösztönnek fesztelensége. – De az Úr is erős; megveti a megvettetést, s szó és szitok és gúny nem fog rajta; királyi lelkét a szolgakörnyezet nem hajlítja meg. Imádkozik magában; engeszteli az Istent a királyi széken ülő paráznáért, s kegyelmet kér azoknak, kik félreismerve élnek s a világ ítéletét és az emberi tekinteteket hősiesen megvetik és mennek az erény önérzetében szolgai királyok s királyi szolgák közt el. Uram, csak a te tetszésed az én örömöm s erőm; mily könnyen nélkülözök emberi kegyet, mikor telve van szívem az erény önérzetével. Ó, ez az igazi királyi öntudat. Láttam királyokat mezítláb és szolgákat királyi ménen; legyek inkább én, mint a lovam királyi! 

Prohászka Ottokár

Mi történik velünk az átváltoztatás pillanatában?

 Fulton J. Sheen írása.

A szentmise: dráma három felvonásban (3. rész)

(Az 1. rész itt, a 2. rész itt olvasható).

Az átváltoztatás pillanatában a pap kimondja a kenyér fölött: „Ez az én testem” és a bor fölött: „Ez az én vérem”. Ekkor történik az átlényegülés.

Ahogy valamilyen öltözékben jelensz meg – ami a személyiséged szempontjából esetleges, hiszen át is öltözhetsz –, úgy a kenyérnek és a bornak is vannak külső tulajdonságai. Az átváltoztatás pillanata után kinézetre a kenyér is, a bor is ugyanolyan, mint előtte. Érzékelhető megjelenésük nem változott, de a kenyér és a bor szubsztanciája – lényege – Krisztus testévé és vérévé változott.

Honnan tudjuk, hogy azzá változott? Onnan, hogy Urunk, Jézus ezt mondta. Létezik-e ennél nyomósabb érv? Urunk ezt mondta: „Ez az én testem. Ez az én vérem”. Hisszük.

Az átváltoztatás a dráma második felvonása: benne Urunk újra jelenvalóvá teszi kereszthalálát, s mi, akik felajánlottuk magunkat neki, vele együtt meghalunk. Hogy Krisztusnak élhessünk, meg kell halnunk alantas természetünk számára.

Hogyan válik jelenvalóvá Krisztus halála az átváltoztatásban?

Figyeljük meg, hogy a pap nem egyszerre változtatja át a kenyeret és a bort. Nem azt mondja: „Ez Krisztus teste és vére” – ez az életet jelentené. Azzal, hogy külön konszekrál, elszakítja Krisztus vérét a testétől: úgy, ahogy meghalt a Golgotán. Kezéből, lábából patakzott a vér, s a szívtájék átdöfésével utolsó csepp vére is kicsordult. Különvált a testtől a vér, amit az Ószövetség az élet hordozójának tartott.

Az átváltoztatás szavainak elsődleges jelentése nyilvánvaló: a kenyér teste, a bor vére lett Krisztusnak, aki a szentmisében megújítja keresztáldozatát. Ám másodlagos jelentésük is van, hiszen mi is felajánlottuk magunkat a kenyérrel és a borral. Krisztus nincs egyedül a misében; mi is vele vagyunk.

Mi történt velünk? Krisztussal együtt meghaltunk. Meghaltunk a rossznak: a gőgnek, a kéjvágynak, az irigységnek, a torkosságnak, a restségnek, a kapzsiságnak. A Szőlőtő feláldozta magát a kereszten; most pedig a szőlővesszőkkel együtt áldozza fel magát a szentmisében.

Így mi is mondhatjuk Urunknak:

Ez az én testem; ez az én vérem.
Mindaz, ami vagyok: testem, vérem, értelmem, akaratom,
vágyaim, szándékaim és motivációim,
mindaz, mi lényegem, immár a tiéd.
Meghalok veled együtt.
Kérlek, változtasd át mindezt,
hogy többé ne a magamé legyek, hanem a tiéd.
Életem külső körülményei, minden, ami esetleges:
hivatásom, feladataim – mindez megmaradhat, hisz csupán felszín.
De ami lényegileg, hozzád való kapcsolódásaimban vagyok,
tedd istenivé, kérlek.
Meghalok veled együtt, Krisztus, a Golgotán.

 Ez az átváltoztatás.

(Folytatjuk)

párKatt.hu (Forrás: Fulton J. Sheen beszédei [1] és [2])

Szentáldozás és szerelem (Fulton J. Sheen írása)

Aki Krisztusért meghal, új életet kap. A szentáldozásban a szentmise drámájának harmadik felvonásához értünk.

Az előző részek itt olvashatók: 1. A szentmise: dráma három felvonásban, 2. Felajánlás, 3. Átváltoztatás

Az átváltoztatásban feláldozott bárányok lettünk. A szentáldozásban pedig kiderül, hogy semmi sem veszett el. Nem haltunk meg; visszakaptuk az életet. Az átváltoztatásban meghaltunk alantas énünk számára, s most megnemesedve, gazdagabban kapjuk vissza lelkünket.

A szentáldozásban átadjuk emberségünket, és Krisztus istenségét kapjuk cserébe. Odaadjuk az időnket, s ő megajándékoz örökkévalóságával. Letesszük bűnünket, meghalunk a bűnnek, s ő megajándékoz kegyelmével. Lemondunk önakaratunkról, és befogadjuk az isteni akaratot. Lemondunk múló ragaszkodásokról, s ő magát a szeretet lángját, a szentáldozásban történő egyesülést adja cserébe.

A szentáldozás Krisztus életével, halálával és a titokzatos Test tagjaival egyesít minket.

Egyesít Krisztus életével: a szentáldozásban történő egyesülés egyik csodálatos titka ez. Hogy megértsük, gondoljunk a természetre. Ha beszélni tudnának a földben található ásványok vagy a tavaszi napsugár, azt mondanák a növényeknek: „Ha nem táplálkoztok velünk, nem lesz élet bennetek.” A növények és füvek a mezőn, ha megszólalhatnának, azt súgnák az állatoknak: „Ha nem táplálkoztok velünk, nem lesz élet bennetek.” A növények és az állatok, ha beszélni tudnának, így szólnának hozzánk: „Ha nem táplálkoztok velünk, nem lesz élet bennetek.” A szentáldozásban pedig Krisztus mondja nekünk: „Ha nem táplálkoztok velem, nem lesz élet bennetek.”

Az átalakulás törvénye érvényesül: a vegyület növénnyé, a növény állattá, az állat emberré alakul, az ember pedig Krisztussá. Krisztus élete van immár bennünk. Ez a szerelem nagy pillanata: meghaltunk annak, ami alantas, és magasabb létrendbe léptünk.

Ebben a magasabb létrendben, akárcsak a házasságban, három szereplő van: aki szeret, akit szeret, és a szerelmük. A férj önmagát adja a feleségének, a feleség a férjének. A szeretett lény szerelme legyőzi szerelmesét, ebből fakad a szerelem mámora. Ami a házasságban a férj és feleség egyesülése, az a lélek számára a szentáldozás. A lélek egyesül azzal, aki szereti: Krisztussal. A szeretett lény azzal, aki szereti. Ebből fakad a szerelem mámora.

A szentáldozás nemcsak Krisztus életével, hanem halálával is egyesít. Miért? Mert még nem léptünk át a dicsőségbe. Bennünk él a régi ember: bűneink, bűnös vágyaink, gőg, irigység, kapzsiság. Mindezek számára meg kell halnunk, ahogy az átváltoztatásban láttuk. Szántáskor a földműves nagyon is az életért munkálkodik, ám kitépi a gyomot. Hogy a gabonának élete legyen, a gyomnak pusztulnia kell. Hogy bennünk Krisztus élete bontakozzék, a régi embernek meg kell halnia. Hogy az isteni életet óvjuk, meg kell tagadnunk magunkat mindabban, ami alantas bennünk.

Hogyan tükrözi ezt a természet? Ha a növény beszélni tudna, azt mondaná az ásványoknak: „Bennem akartok élni? Növény vagyok, ti csupán kristályok. Így nem élhettek bennem. Át kell alakulnotok, meg kell halnotok önmagatok számára, hogy bennem élhessetek.” Az állat pedig így szólna a fűhöz: „Te nem látsz, nem ízlelsz, nem tudsz mozogni. A mi birodalmunk magasabb rendű, mint a tiéd. Akarsz a mi birodalmunkban élni? Ahogy most vagy, nem lehetséges. Csak úgy, ha kiszakadsz a földből és megőrölnek a halál fogai.” Az ember mondhatná az állatnak: „Te nem tudsz gondolkodni és nem pásztázod az egeket. Magasabb létrendben élek, mint te. Akarsz bennem élni? Akkor vesd alá magad a késnek. Véred ontása árán élhetsz a mi birodalmunkban.” Urunk, Jézus pedig nekünk mondja: „Ha nem veszed fel mindennap a keresztedet és nem követsz engem, nem lehetsz a tanítványom.”

A szentáldozás Krisztus titokzatos Testének tagjaival is egyesít. Az áldozásban eggyé leszünk a világszerte jelenlévő Egyház minden tagjával.

A testünket alkotó sok millió sejtet a vérplazma vagy nyirok táplálja. A test összes csatornáján keresztül áramolva táplál, gyógyít. Minden sejt ajtaján kopogtat. A vérplazma keringése az emberi testben halvány mása annak, ahogyan Urunk működik titokzatos Testében. A titokzatos Test nem sejtekből, hanem emberekből áll, akiket nem emberi tápanyag, hanem mint „isteni vérplazma”, az Eucharisztia isteni élete jár át. Az Eucharisztia teszi eggyé az Egyházat. A szentáldozás egyesít a világegyház minden örömével és szenvedésével, így az üldözött keresztényekével is. Minden szentáldozással tudatosabbá válik bennünk: tennünk kell hitünk terjedéséért, hogy gyarapodjék Krisztus Teste és növekedjék benne való összetartozásunk tudata.

*

Remélem, sikerült megvilágítanom, mi a szentmise. Mindig gondoljunk a három felvonásra és arra, hogy részt veszünk Urunk keresztáldozatában. Valóban jelen vagyunk a Golgotán. Ismerjük fel: a természet törvénye, hogy abból élünk, amit megölünk; amit a földből kiszakítunk, vagy az állatokból, amelyeket lemészárolunk. Abból élünk, amit megölünk. Az isteni kegyelem csodálatos paradoxona, hogy mi, akik bűneink által keresztre feszítettük Krisztust, a [vele történő] egyesülés irgalma által élünk.

*

A szentmisében Krisztus Urunk itt van az oltáron. Gondoljuk csak meg, milyen volna a templom, ha nem égne a tabernákulum melletti kis piros lámpa, amely Urunk szentségi jelenlét jelzi. Közösségi tér, imaterem volna csupán. Mintha az üres húsvéti sírnál állnánk, és az angyal annyit mondana: „Nincs itt.” Urunk valóságos jelenlétének köszönhetően azonban az Oltáriszentség ablak az Ég és a föld között. A valóságos jelenlétnek köszönhetően kitekintünk az Égre s az Ég letekint ránk.

párKatt.hu (Forrás: Fulton J. Sheen beszédei [1] és [2])

A világ vége

„Midőn tehát látjátok a pusztulás utálatosságát,… akkor akik Judeában vannak, fussanak a hegyekre… Mindjárt pedig ama napok után a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égből… és akkor feltűnik az emberfiának jele az égen; és akkor sírnak majd a föld nemzetségei” (Máté 24,15). Az alázatos emberfia dicsőséges eljövetele; leereszkedik ismét, aki elment tőlünk az Olajfák hegyén az első áldozócsütörtökön, s akit vártunk és kívántunk; ez az ő fényes adventje. Angyalok viszik zászlaját, a tündöklő keresztet, s a napnyugta összes színeinek tüzes pompájában égő felhők az ő diadalszekere; angyalok harsonái zengik végig a tisztuló földön az Isten újrateremtő és föltámasztó akaratát, az új „legyen”-t, melynél fogva a lelkek ismét megfelelő testet öltenek; e lelkek mélyéből kiszakad himnus és panasz, a szerint, amint extatikus öröm, vagy vérfagyasztó rémület tölti el őket. – Térdenállva nézem királyomnak és bírámnak e diadalmenetét: mily szép, mily hatalmas vagy, te „rex tremendae majestatis!” Mily édes voltál Betlehemben; mily csendes s igénytelen az Oltáriszentségben; nyelvemen olvadsz el, édességgel töltesz el, te közeli Isten; hitem komolyságával akarok rászolgálni, hogy kegyes bírám légy. Tőlem függ. 

 

„Akkor majd így szól a király azoknak, kik jobbja felől lesznek: Jöjjetek atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétől nektek készített országot” (Máté 25,34). Jézus megpillantja a krisztusi lelkek tündöklő csoportját; fehér ruhában, pálmákkal kezükben éneklik: Benedictus, qui venit… Szeretettel néz rájuk: „Koszorúm, koronám vagytok. Testvéreim, isteni vér! Jöjjetek atyám áldottai; nagy áldás, a teremtő, megváltó, megszentelő Isten áldása teljesült rajtatok. Ti éltétek át az életet dicsőséggé, ti a muló időt örök ifjúsággá, ti a szenvedést örömmé! Bírjátok az országot, melyért imádkoztatok s éltetek és küzdöttetek, hogy „jöjjön el a te országod”; Isten hatalma, szépsége, kegyelme mennyországgá alakult ki bennetek”. Mily diadalmas örömmel mondja ezt Jézus és mily szenvedélyes szeretettel önti ki lelkét híveire ez utolsó áldásban. Három áldást említ az evangélium: 1. megáldotta a gyermekeket, a kicsinyeket s az ő képviseletükben mindazokat, kik szívből alázatosak; 2. az Olajfák hegyén mennybemenetelekor a tanítványokat, hogy a búcsúzás keserűségébe beleállítsa szeretetének és összeköttetésének biztosítékát; 3. most megáldja győzelmes híveit. A kezdet, a küzdelem, a végleges, szerencsés kifejlődés áldásai ezek. Lefoglalom magamnak mind a hármat. 

„Akkor így szól majd azoknak is, kik balfelől lesznek: Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre…” A rosszak lelkületét két vonás jellemzi: rémület és átok. Krisztus mondta róluk, hogy itt a földön nincs békéjük; nyugtalanság jellemzi pszichológiájukat; nem biztosak hitetlenségükben; mondják, hogy „primos deos timor fecit”, a félelem csinált isteneket, de ez a „timor” az ő folytonos kísérőjük; ez villan ki abban a fanatizmusban is, mellyel a hitet üldözik. Aki nem fél, az nem törődik folyton a rémületes ellenséggel. – Ez a bizonytalanság rémületté lesz a végítéleten; „életet, irányt, célt tévesztettünk – mondják majd – és mindent elvesztettünk. Az élet nagy kérdései iránt fölületes ellenszenvvel viseltettünk; az Istent tagadtuk s fölségét komolyba nem vettük. Ime a mi ítéletünk”. Távozzatok tőlem, kiknek lappangó átkuk épen az volt, hogy távol voltatok tőlem; most ez az átok mint eltaszítás, végleges elszakadás és kárhozat szakad rátok. Ó vegyük komolyba az életet és céljait, hitben, szeretetben, munkában. 

Prohászka Ottokár

Hol van most ennek a megholtnak a lelke?

 

S hogy ezt a gyónási lelkiismeret-vizsgálatot jól elvégezhessük, ajánlom, K. H. (Kedves Hívek), hogy naponként este pillantsunk estimánk alkalmából szívünkbe. Van-e jobb estima, mint mikor az ember leborul az Isten lábai elé, megcsókolja azokat lélekben s megköveti az Isten szent fölségét a napközben elkövetett bűnökért? «Ne intres in Judicium cum servo tuo Domine», ne ítéld meg s ne ítéld el, Uram, végleg a te szolgádat, — ez a fontos, sőt azt mondanám, mázsás szó ne törlődjék ki emlékezetünkből soha. Amennyire szívünkön hordozzuk e rettenetes igazságot, azon mértékben szabadulunk meg az Isten ítéletétől.

    A másik pedig, amit ajánlani akarok, az, hogy a temetésen, a koporsó előtt azt énekli a pap: «ne tradas bestiis animas confitentes tibi», ne dobd oda a fenevadnak, értsd az ördögnek a neked hódoló lelkeket. K. H. (Kedves Hívek), sokszor állunk a koporsó körül a temetéskor, gondoljuk meg olyankor, hol van most ennek a megholtnak a lelke? Irgalmazott-e neki az Isten? S hol lenne most az én lelkem, ha itt e koporsóban feküdnék a testem? Sietünk mindnyájan az Isten ítélőszéke elé; rajta, nézzünk bele lelkiismeretünkbe; ítéljük meg magunkat, hogy meg ne ítéltessünk!

Prohászka Ottokár