A fatimai napcsoda

Az egyházilag elismert portugáliai Szűzanya-jelenések megdöbbentő igazolása volt a több tízezer ember – köztük fotósok, újságírók, kétkedők, szocialisták, ateisták – szeme láttára történt napcsoda.

1917. október 13-án becslések szerint mintegy hetvenezren gyűltek össze a Cova da Iria mezején, mert a három fatimai látnok előre bejelentette, hogy aznap délben csoda fog történni. A zuhogó eső egyszer csak elállt, és a felszakadozó felhők mögül opálfényű, forgó korongként bukkant elő a Nap. Szivárványszínű sugarakat szórt, majd meg-meglódult a Föld felé. Sokan azt hitték, itt a világvége. A jelenség perceken át tartott, s amikor véget ért, a szemtanúk elmondása szerint csuromvizes ruháik „egyszerre teljesen szárazak lettek”. Az eseményről számos tudósítás jelent meg a korabeli világi lapokban.

„Az emberek döbbenten nézték, hogy a Nap megrázkódik, majd gyors, hihetetlen mozgásba kezd, a kozmikus törvényeknek ellentmondó módon” – írta Portugália akkori legnagyobb – kormánypárti, egyházellenes – újságjában, az O Séculóban Avelino de Almeida, aki korábban gúnyolódó cikkeket írt a fatimai eseményekről.

„A Nap, amelyet hol bíbor, hol sárga vagy mélyvörös láng övezett, mintha hihetetlen gyors, forgó mozgást végzett volna, s közben időnként úgy látszott, mintha leesne az égről és a Föld felé zuhanna, hatalmas hőséget sugározva” – tudósított Dr. Domingos Pinto Coelho az Ordem című lapban. Hasonlóan írta le az eseményt Dr. Almeida Garrett, a Coimbrai Egyetem természettudós professzora.

Mint minden csodánál, természetesen itt sem maradtak el az eseményt kizárólag természetes okokkal magyarázó vagy eljelentékteleníteni próbáló, „tudományos” ellenvetések. A szkeptikus véleményekkel kapcsolatban egy kanadai katolikus szerző, Mark Mallett válaszait ismertetjük.

Ellenvetés

A paranormális jelenségeket kutató, szkeptikus Joe Nickell helyesen jegyzi meg, hogy napcsoda állítólag más Mária-jelenések helyszínein is történt. Egy ilyen alkalommal, a kilencvenes években Georgiában „szemvédő Mylar napszűrővel ellátott teleszkópon” keresztül vizsgálták a Napot. Mint írja, „több mint kétszázan nézték meg a Napot szűrőn keresztül, és senki nem látott semmi szokatlant.” (Skeptical Inquirer, Vol 33.6 Nov/Dec 2009)

Válasz

Felmerül a kérdés, mi szükség volt teleszkópra, amikor a napcsoda során elsősorban a Nap különös mozgásáról számoltak be a szemtanúk. Fatimában azt látták, hogy a hatalmas égitest pályájáról letérve, ide-oda „táncolva” zuhan a Föld felé. Erről még egy amatőr csillagász is azonnal megmondja, hogy fizikai lehetetlenség, amely ellentmond a természet törvényeinek és messze meghaladja egy lencse hatókörét.

Érdemes megjegyezni, hogy a napcsodát általában nem látja mindenki. Fatimában is voltak, akik csupán ragyogó színeket láttak, mások pedig semmi szokatlant. Ez egyrészt eleve kizárja a tömeges hallucináció vagy a tömeghisztéria lehetőségét (amit még valószínűtlenebbé tesz, hogy a napcsodának a Cova da Iriától 18 km-re is voltak szemtanúi). Másrészt a tény, hogy nem az egész portugál lakosság látta a különleges eseményt, szintén a csoda mellett szól, hiszen egy, az ország felett elvonuló szoláris jelenséget mindenkinek látnia kellett volna. A jelenséget azonban egyetlen obszervatóriumban sem figyelték meg. „Lehetetlen, hogy ennyi csillagász, sőt az egész félteke összes lakójának figyelmét elkerülte volna… fel sem merül, hogy csillagászati vagy meteorológiai jelenség lett volna… Vagy minden fatimai szemtanú tévedett, vagy természetfeletti beavatkozásra kell gondolnunk” – írta John De Marchi olasz pap, kutató. (The Immaculate Heart, 1952b:282)

Ellenvetés

Auguste Meessen, a Leuweni Katolikus Egyetem Fizikai Intézetének professzora szerint a szemtanúk élményei nem mások, mint a hosszas napbanézés optikai hatásai. Úgy véli, a megfigyelt „táncolást” valószínűleg a rövid napbatekintések nyomán keletkezett retinális utóképek, a színek váltakozását pedig a retina fényérzékeny sejtjeinek károsodása okozza. (Auguste Meessen ‘Apparitions and Miracles of the Sun’ International Forum in Porto ‘Science, Religion and Conscience’ October 23–25, 2003 ISSN: 1645-6564)

Válasz

Régi szemészi tapasztalat, hogy akár néhány másodpercnyi napbanézés is átmeneti vagy maradandó szemkárosodást okozhat. A fatimai napcsoda során több tízezren néztek a tűző déli Napba, mégpedig nem másodpercekig, hanem percekig – egyesek szerint tíz percig –, mégsem volt olyan híradás, hogy akár egyetlen jelenlévő is szemkárosodást szenvedett vagy megvakult volna (ami más állítólagos jelenési helyeken sajnos megtörtént egyes csodaváró zarándokokkal).

A retinális utóképek elmélete azon bukik meg, hogy ha igaz volna, akkor napsütésben az ablakon kinézve bárki megtapasztalhatná a fatimai napcsodát. Biztosra vehetjük, hogy a csodát követő napokban a szemtanúk is fel-felnéztek az égre, hogy nem ismétlődik-e meg a különleges esemény. Nem kétséges, hogy ha a retinális utóképek és a fényérzékeny sejtek károsodása újra meg újra előidézte volna a csodás látványt, az emberek ámulata hamar alábbhagyott volna, a lapok viszont nem hagyták volna ki a remek alkalmat, hogy – mint korábban annyiszor – ismét nevetségessé tegyék a látnokokat. Valójában épp az ellenkezője történt: a szemtanúk csodálatos, leírhatatlan, különleges látványnak nevezték a jelenséget. De ugyan mi lett volna különleges abban, amit egy óra múlva mindenki újra elő tudott volna idézni?

Ellenvetés

Nickell véleménye szerint az intenzív fénybe tekintés átmeneti retinális disztorziót okoz, s a Nap Fatimában érzékelt „táncoló” mozgása az ebből eredő optikai hatásoknak tulajdonítható. (Skeptical Inquirer, Vol 33.6 Nov/Dec 2009)

Válasz

Egyetlen híradás sem szól arról, hogy akár egyetlen szemtanú is tartós optikai hatásokról számolt volna be. A jelenség csak addig tartott, amíg a Nap visszatért a helyére. Ha Nickell magyarázata helyes volna, a disztorzió mindaddig megmaradt volna, amíg az emberek a Napba néztek: órákon át vagy akár egész nap. A beszámolók szerint azonban a csoda egy adott pillanatban határozottan véget ért.

A szemtanúk kiemelték, hogy a Nap fénye nem volt erős. „Bágyadtan világított, nem bántotta a szememet”, „halványszürkés fény ölelte körül”, és „különféle színű fénycsóvákat” lövellt. Megjegyzendő, hogy napfogyatkozáskor vagy sűrű felhőzet mögött is kellemetlen érzés nélkül bele lehet tekinteni a Napba; ilyenkor takarásban van, a szem mégis súlyosan károsodhat.

Ellenvetés

Steuart Campbell a Journal of Meteorology 1989-es kiadásában azt írta, hogy 1917. október 13-án a sztratoszférában lebegő porfelhő okozta a Nap látszólagos elváltozását; ezért lehetett könnyen beletekinteni, ezért játszott sárga, kék, lila színekben, és ezért tűnt úgy, mintha forogna. Campbell azzal támasztja alá elméletét, hogy 1983-ban Kínában is megfigyelték, hogy a Nap színe kékre és vörösre változik. (New Humanist, Vol 104 No 2, 1989. augusztus és Journal of Meteorology, UK, Vol 14, no. 142, 1989. október)

Válasz

Ez a feltevés is ellentmond a szemtanúk beszámolóinak, ugyanis nem mindenki látta az égi csodát. Ha valóban néhány perces anomáliáról lett volna szó, azt mindenki ugyanolyan jól látta volna. Campbell elmélete a Nap ide-oda mozgását, látszólagos zuhanását sem magyarázza meg, amint azt sem, hogyan lehetséges, hogy a zuhogó esőtől csuromvizes ruha mindenkin „egyszerre teljesen száraz lett”. Végül pedig: egy sztratoszférában lebegő porfelhő megjelenését akkoriban senki sem tudta volna hónapokkal előre megjósolni, főleg három pásztorgyermek nem.

Ellenvetés

Joe Nickell feltevése szerint a szemtanúk valójában melléknapot láttak. A melléknapokat (parhelion) a levegőben levő jégkristályokon megtörő fény hozza létre. A légköri fénytünemény a napkorongtól két oldalon elhelyezkedő fényes foltok formájában jelentkezik. A foltok lehetnek fehérek vagy színesek, gyakran csak az egyik oldalon lévő látható belőlük. A melléknap statikus jelenség, nem magyarázza meg a Nap „táncoló” mozgását, ezért Nickell több optikai és meteorológiai tényező együttállását feltételezi. Úgy véli, a Nap egy vékony felhőréteg miatt tűnhetett ezüstös korongnak; az elvonuló felhőréteg vastagsága változó lehetett, ezért látszott hol fényesebbnek, hol halványabbnak, és a szemlélők ezt érzékelték közeledésként, illetve távolodásként; a színeket légköri por és pára okozta stb.

Válasz

A melléknap viszonylag gyakori jelenség. Nem magában a Napban látható, hanem jóval távolabb, jobbra vagy balra, olykor fölötte. A fatimai szemtanúk azonban magának a Napnak az elváltozásáról számoltak be, nem arról, hogy mellette megjelent valami. A melléknap, mint említettük, statikus jelenség: fényes visszatükröződés, amely kicsi, függőleges szivárványhoz hasonlít, ám azzal, ahogyan a napcsodát leírták, lehetetlen összetéveszteni.

A többi „magyarázat” üres találgatás. Nickell talán azt remélte, hogy egyetlen meggyőző válasz hiányában a többféle összehordott magyarázat majd elbizonytalanítja a nem gondolkodókat. Ennél azonban többet illett volna feltételeznie bárkiről, beleértve azokat a természettudósokat is, akik jelen voltak a fatimai eseménynél. Természetesen továbbra is nyitott kérdés marad, hogy miként jósolhatták meg a gyermekek mindezen anomáliák tökéletes együttállását.

Paul Simons a Timesban megjelent cikkében úgy véli, a fatimai optikai jelenségeket szaharai eredetű porfelhő okozhatta. (Weather Secrets of Miracle at Fátima, Paul Simons, The Times, 2005. február 17.) – Különös, hogy egyetlen jelenlévő sem számolt be porfelhőről. Épp ellenkezőleg: a szakadó eső bizonyára elég hamar eláztatta volna a homokvihart.

Kevin McClure elmélete szerint a tömeg azért ment a Cova da Iriára, hogy csodát lásson, hiszen az október 13-át megelőző hetekben is terjedtek már hírek hasonló jelenségekről; így szerinte azt látták, amit látni akartak. A feltételezés természetesen nem magyarázza meg sem azok beszámolóit, akik sok kilométer távolságból váratlanul figyeltek fel a csodás jelenségre, sem pedig az esőben átázott ruhák hirtelen száradását.

*

Jáki Szaniszló bencés tudós, a New Jersey-i Seton Hall University professzora évtizedekkel később úgy fogalmazott, hogy a jelenség meteorológiai, tehát természetes volt, ám az, hogy az előre jelzett időpontban következett be, csoda. (Jaki, Stanley L. (1999). God and the Sun at Fátima. Real View Books, ASIN B0006R7UJ6) – Nyilvánvaló, hogy a csoda nem zárja ki a természet működését; a csoda attól csoda, hogy valamely mozzanata nem magyarázható tudományos alapon, csak természetfeletti eredettel.

A Katolikus Egyház alapos kivizsgálás után 1930. október 13-án nyilvánította hivatalosan csodának a Fatimában történteket. 1951. október 13-án pedig Tedeschini bíboros, pápai legátus több millió, Fatimában összegyűlt zarándok előtt bejelentette, hogy 1950. október 30-án, 31-én, valamint november 1-jén és 8-án XII. Piusz pápa maga is látta a napcsodát a Vatikáni Kertekben. (Joseph Pelletier. (1983). The Sun Danced at Fátima. Doubleday, New York. pp. 147–151.)

mk

A keresztút (írta Sík Sándor)

 Bevezető imádság 

Jézus, isteni Üdvözítőm és Megváltóm, én bűnös, vétkeztem, s te, az igaz, vérző sebekkel függsz értem a kereszten! A bűnös szabad, s az ártatlant megkötözik. Jézusom, ide juttattak vétkeim. Én követtem el a gonoszságot, s rajtad bosszulják meg. Jézusom, ne engedd, hogy szenvedésed számomra kárba vesszen! Bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek! Szívből bánom minden bűnömet, mert velük téged, a legfőbb és legszeretetreméltóbb jót, oly súlyosan megbántottalak! Ígérem, hogy malasztod segítségével megjavítom életemet. Uram, kegyelmezz és engedd Magdolnával hallanom ama vigasztaló szavakat: „Megbocsáttatnak sok bűneid, mert igen szerettél.” 

1. állomás: Jézust halálra ítélik 

„Akkor kezükbe adá őt, hogy megfeszíttessék.” (Jn 19,16) 

Elítélik őt, az ártatlanságot. – Én érdemeltem ezt az ítéletet. – Pilátus kijelenti, hogy nem talál benne bűnt, mégis halálra adja. – Mily figyelmeztetés számomra, hogy vigyázzak szavaimra: meg ne bántsak, gyanúsítsak, rágalmazzak mást ártatlanul. 

2. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet 

„A keresztet hordozván, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének mondatik.” (Jn 19,17) –

Jézus magára veszi a súlyos keresztet, – a mi terhünket, – türelemmel, megadással. – Aki követni akarja, az tagadja meg magát és vegye fel keresztjét. – Türelemmel, megadással akarom viselni keresztemet, vagyis minden szenvedést, kellemetlenséget, ami ér. 

3. állomás: Jézus először roskad le a kereszt alatt 

„Bizonyára a mi betegségünket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta.” (Iz 53,4) – A kimerült, agyongyötört Jézus nem bírja el a szörnyű terhet: bűneink súlya alatt a földre roskad. – Az ő szemléletéből kell mélységes bánatot meríteni, hogy megsirassam a magam elestét: bűneimet. 

4. állomás: Jézus édesanyjával találkozik 

„Ó mi nagy volt ama drága – Szűzanya szomorúsága – Egyszülött szent magzatán.” (Stabat Máter) 

Minő szívszaggató fájdalom az anyának így látni szeretett gyermekét! – Minő keserű fájdalom a fiúnak édesanyja szenvedése! Ez a látvány tegye szívünket fogékonnyá a mások szenvedése iránt. Keltsen bennünk résztvevő szeretetet és a másokon való segítés eleven vágyát. 

5. állomás Cyrenei Simon átveszi a keresztet 

„Megfogának bizonyos cyrenei Simont, és rátevék a keresztet, hogy Jézus után vigye.” (Lk 23,26)  

Simont úgy kényszerítették, hogy vigye a keresztet, de amint meglátja az Úr Jézus elgyötört arcát, elfogja a részvét és szíves akarattal, önként vállalja terhét. – Rám is százféle szenvedést, kellemetlenséget kényszerít az élet. Az Úr jézus iránti szeretetből, szabad akarattal, önként akarok vállalni mindent, és az ő nyomán akarok járni keresztemmel. PPEK / Keresztút gyűjtemény 13 

6. állomás: Veronika letörli kendőjével Jézus verítékét 

„Követé pedig őt nagy népsereg sok asszonnyal.” (Lk 23,27)

A csőcselék dühével bátran dacolva lép Veronika édes Mestere elé, hogy enyhítse gyötrelmeit. – Ezt kívánja tőlem is az igaz szeretet. Nem akarok törődni másik hitetlenségével, gúnyolódásával, még fenyegetésével sem: én hű maradok Jézusomhoz, és az ő szent jegyeséhez, az Egyházhoz; imádsággal, szentséglátogatással, bízó hittel és szíve szerinti élettel fogom vigasztalni a másoktól elszenvedett fájdalmakért. 

7. állomás: Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt 

„Megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért.” (Iz 53,5) Másodszor is leroskad bűneim terhe alatt. – Az én gyengeségem, az én gyávaságom okozta ezt: aki újra meg újra visszaesem egyszer meggyónt bűneimbe. – Állhatatos és erős leszek az én Jézusom iránti szeretetből! 

8. állomás: Jézus szól a síró asszonyokhoz 

„Jézus pedig hozzájuk fordulván, mondá: Jeruzsálem leányai! ne sírjatok énrajtam, hanem sírjatok magatokon és fiaitokon.” (Lk 23,28) – Mily nagy okom van nekem is, hogy magamon, lelkem elhanyagolt állapotán sírjak! Mily könnyen elaltatom lelkiismeretem szavát, mily könnyen feledem lelkem koldus voltát. – Az Úr Jézus komoly szava indítson alapos lelkiismeretvizsgálatra! 

9. állomás: Jézus harmadszor roskad le a kereszt alatt 

„Erőm elszáradt, mint a cserépdarab. – És nyelvem ínyemhez tapadt. – Halálos porba vertél engemet.” (Zsolt 21,16) 

Újra és újra leroskad az Úr: mivel én olyan szánalmasan, bukdácsolva járok a megismert igazság útján. Olyan szégyenletesen ragaszkodom bűnös szokásaimhoz! A véres kereszt legyen intőjelem: Inkább meghalni, de bűnt soha többé! 

10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól és epével itatják 

„Elosztották ruhám maguk között. Sorsot vetettek köntösöm fölött.” (Zsolt 21,19) – „Eledelül epét adtak. – Szomjúságomban ecettel itattak.” (Zsolt 68,22) – Ruházkodásban való hiúságom és könnyelműségem, evésivásban való kényességem: az vitte ennyire az Urat. – A kereszt alatt komolyságot és fegyelmet tanulok. 

11. állomás: Jézust keresztre szegezik 

„Fennen ragyog király jel, – Keresztnek titka ünnepel. – Melyen az Élet halni szállt, – S megtörte holta a halált.” (Vexilla regis) Énértem halt meg az Úr, a végtelen Isten, énérettem, semmiért. Feledhetném ezt valaha?! Homlokomon és szívemben a kereszt! „Ki szakaszt el tehát minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35) 12. állomás Jézus meghal a kereszten „Mondá: Beteljesedett! És lehajtván fejét, kiadá lelkét.” (Jn 19,30) – Beteljesedett a nagy áldozat! Meg vagyok váltva, Isten fia vagyok és az örök boldogság várományosa. Imádunk téged Jézus, és áldunk, mert szent kereszteddel megváltottad a világot. PPEK / Keresztút gyűjtemény 14 

13. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről 

„Esdek, hogy szívembe véssed – Szűzanyám, nagy szenvedésed,

 S az Átvertnek sebeit.” (Stabat Mater) – A szent testet leveszik a keresztről és a fájdalmas Istenanya fogadja karjaiba. Ott találom meg az Urat őnála! Sohasem fogok elfeledkezni az Úr Jézus édesanyjáról, az én édes anyámról: a Boldogságos Szűzről. 

14. állomás: Jézust sírba teszik 

„Vala pedig azon helyen, hol őt megfeszíttetett, egy kert és a kertben egy új sírbolt, melybe még senki sem tétetett vala. Oda tevék Jézust.” (Jn 19,41-42) 

Mint az új, tiszta sír az Úr testét, úgy kell tiszta szívembe fogadnom nekem is az Urat. Hozzám jön a szentáldozásban, az én szívemben akar lakást. Úgy akarok élni, hogy tetteimben meglássék mindig: Jézus lakik szívemben. 

A szent kenet testi gyógyulást is hozott

 

Katolikus nővér az újszülött osztályon

A »Wiener Kirchenblatt« 1930-ban e kis cikket közölte:

Alkonyodott. Nagynénim és én aggódva álltunk az ablakban és vártuk nagybácsimat. És akkor láttunk két rendőrt befordulni a sarkon és házunk felé sietni. Ijedten futottunk ki eléjük. Röviden jelentették, hogy nagybácsimat elgázolta egy autó s a kórházban fekszik. Egész éjjel nem hunytuk le szemünket. Kora reggel a kórházba siettünk.

Nagybácsim bekötözött fejjel feküdt az ágyon. Lázában nem ismert meg; a szerencsétlenség következtében agyrázkódást szenvedett.

Mindennap meglátogattuk. A bácsi javulás helyett egyre rosszabbul lett s végre a nővér értesített minket, hogy feladják neki a szent kenetet. Mi a Szűzanyához fordultunk. És íme, attól a naptól kezdve betegünk állapota javulásnak indult. Két és fél hónap múlva elhagyhatta az ágyat.

(Dr. Oberhammer Kelemen: Példák az életből. Fordította Kertész Kálmán. Budapest, 1934. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor dioecesanus. Nr. 3338/1934. Imprimatur. Strigonii, die 24. Octobris 1934. Dr. Julius Machovich, vicarius generalis. 302. old.)

"Hagyjatok egy plébániát húsz évig pap nélkül, és az emberek állatokat fognak imádni!"

"Isten után a pap minden… Hagyjatok egy plébániát húsz évig pap nélkül, és az emberek állatokat fognak imádni!"

Vianney Szent János

"Nem utánozhatod a protestánsokat végtelenségig anélkül, hogy magad is protestánssá ne válj"

(Monsignor Marcel Lefebvre)

Hit és hitetlenség

Tudod, barátom, hogy a hitetlenséget voltaképp még nehezebb megokolni s megmagyarázni, mint a hitet? Hit – igazi – csak egy van, hitetlenség van százféle. Egy százfejű hidra – csak annyiban monstruózusabb a monda szörnyénél, hogy itt maga a hidra falja fel önmagát: nem külső erő, hanem magának a hidrának egyik feje szedi le és marja agyon a másikat. Mert megjegyzésre méltó: a hitetlenség legerősebb cáfolója maga a „hitetlenség”. Épp azáltal, hogy annyiféle van, amely mind kizárja egymást, válik indirekte a hit apológiájává. 

Ha a hitetlenség egy dolog volna, egy érv vagy rendszer, még talán bajt okozhatna, de a hitetlenségnek egyik faja éppoly halálos ellensége a hitetlenség többi fajának, mint a hitnek s már ezért sem jelenthet komoly ellenfélt. Ha hitetlen akarnék lenni, vagy tegyük fel: hitetlenné kellene lennem, roppant zavarba jutnék, hogy a hitetlenségnek melyik nemét válasszam? Legyek kantista? Ledorongol érte a monizmus. Legyek darwinista? Kinevet érte Hume s a szkeptikusok hada. Ha materialista vagyok, rámtámadnak a spiritualisták és pánpszichisták, és viszont. 

Öröm azt a macskazenét hallgatni, amellyel a modern istenmentes bölcselet korifeusi egymást és egymás filozófiáját, a sárga földig gyalázzák. Hegel szerint Kant a legkövetkezetlenebb koponya, „ein Dreiviertelskopf”, Hegel bölcsessége viszont Schopenhauernek „pszichikailag ható hánytatószer, melyet patikákban kellene árulni”. Akik égig érő tornyot akartak építeni, ma is a babiloni nyelvzavar zuhatagában hurrogják, hápogják le egymást. S ez imponáljon nekem? A hitetlenségnek divatjai vannak. A 18-ik században azt mondták, hogy semmi sincs, csak az emberi ész; a század végén pedig Kant azt mutatta ki – gondolom: ésszel –, hogy az ész a legcsalárdabb dolog a világon. A 19-ik század közepe ráduplázott: mit ész! ész nincsen! csak anyag van s az anyag fejlődése minden. 

Majd új divat jött: anyag sincs, csak energia; sőt ez sem, csak mozgás. S ma az a divatos hit, hogy mozgás sincs valójában, csak képzeleti – semmi sincs biztos, csak a tudatunk keretén belül; a belvilágunkból kilépni a valóságba nem tudunk; nincs híd, mely összekötné ismereteink világát a reális világgal. „Ignoramus et ignorabimus”: csak azt tudjuk, hogy semmit sem tudunk. De ugye, nemcsak ez a hitetlenség; van olyan hitetlenség is, amely nem követi a bölcselők ismeretelméleti halálugrásait, hanem hagyja a világot világnak lenni s egyszerűen ráhagyja, hogy a világ az Isten. 

Akár anyag, akár mozgás, akár csak fantom, de Isten és a világ egy. (Pantheizmus, monizmus.) És van olyan is – a gyakorlati életben s a nem-hivatásos metafizisták körében ez a gyakori s valamikor a szabadkőmívesség is ezt a felfogást iktatta be hivatalos krédójába –, amely azt mondja: nem, a világ is más, Isten is más; de ez az Isten beérte azzal, hogy megépítette a világegyetemet, aztán nyugalomba vonult s nem folyik bele többé semmiféle formában a világ és az emberek sorsának irányításába (deizmus). Nincsenek tehát olyan dolgok, mint „gondviselés”, „kinyilatkoztatás”, „csoda”, „Szentháromság”, „megváltás”, „megtestesülés”, „parancsolatok”, „ítélet” és „örök élet”; Jézus közönséges ember volt, nagy szellem, bölcs és igaz férfiú, de nem Isten. 

Ez a felfogás tükröződik a liberalizmus társadalmi felfogásaiban, a modern irodalom és sajtó nagy részében. Az Istent elismerik, emlegetik is, de aztán – nincs tovább. A kereszténység nagy dogmái mesék, az Egyház egy sokban jótékony, de sokban persze káros, mindenesetre merőben emberi fejlemény és nincs igaza, ha isteni eredetre és jogokra hivatkozik. És végül hitetlenség az az agnoszticizmus is, amelyet kezdetben említettem, amely látva a sok pro és kontrát, látva a hit és a tagadás örök bajvívását, beleun a nézésükbe és elkedvetlenedik az igazságtétel, a választás és szintvallás terhétől és azt mondja: tudom is én, hogyan van, mint van; majd talán a halál után megtudjuk; egyelőre úgysem tudunk biztosan semmit. Ezeken az utakon, a pantheizmus, szubjektivizmus, deizmus és agnoszticizmus útjain sokan vergődnek, de néhány fanatikustól eltekintve egyikük sem mondja, hogy biztosnak, érzi lába alatt a talajt. 

Nem meggyőződések ezek, hanem legföljebb feltevések, elintézetlenségek és sajnos süppedők, amelyekbe belevész az ember. Ezeken a tagadó alapokon nem lehet értelmes életet felépíteni. Itt nincs cél, nincs hivatás, nincs miért küzdeni s miért gyötrődni; itt maga a vergődés a cél, a semmit-el-nem-érés, az örök tapogatózás és bizonytalanság. Itt az erkölcsnek nincs szilárd talaja, a kultúrának szívós gyökere, a társadalmi együttélésnek, nemzetnek, hazának és családnak az ösztönök hatalmán túlmenő erkölcsi ragasztéka. Itt az élet értelmetlen s a halál borzalom. Már pedig hiszed-e, testvérem, hogy a természet hazug lehet s helyes lehet az a világnézet, amely a természetünk alaphangjával ellentétben áll, amely a létet magát forgatja ki értelméből? Akkor hát semmi sem igaz és biztos többé s következik az általános és következetes szkepszis, a földre fekvő s többé meg nem mozduló, nem is lélegző kételkedés: a minden gondolkodásnak és minden gondolatnak sírja és mindennek, de mindennek végső megdermedése: maga a halál. 

Nem cáfolom itt hosszasan sem a szkepszist, sem a monizmust, sem a deizmust, sem az agnoszticizmust. Legkevésbé pedig a múlt század közepén dívott, de ma már szinte minden gondolkodótól, még a céhbeli hitetlen filozófiától is megtagadott materializmust, amelyet, mert akkor divat volt, Marx is felvett szocialista rendszerébe s amelyet az ő kedvéért persze ma is változatlanul kalapálnak bele szegény munkásfejekbe a tudatlan és tudni nem kívánó agitátorok. Nem bizonyítom az Isten, a személyes és értelmes Isten, a világtól, anyagtól különböző Isten létét sem; csak a következőkre mutatok rá. Az Isten gondolata – a keresztény értelemben vett személyes Istené – az életnek és a létnek legszebb s legmegnyugtatóbb értelmet ad. 

Az elfogulatlan ember felnéz az égre, körültekint a természetben s egyszerre Isten képe áll előtte. A hatalmas, a bölcs, a jóságos, a gazdag Istené. Ez a nagyszerű világ körülem és bennem, ez a zuhogó zápora a szimfóniáknak és szintéziseknek, ez a gépezetek gépezete és festmények festménye: mindez nekem egyetlen kéz alkotása s egyetlen szellem kigondolása. Ez a kéz s ez a szellem: Ő. Ezt a gyönyörű világot nekem és értem teremtette Ő! – mily fölséges és elragadó gondolat! Enyém a föld a tengereivel, érchegyeivel, szénkőzeteivel, virágos mezőivel, mosolygó gyermekeivel; nekem zenél a patak csobogása, a szélvész orgonája, a fülemile csattogása és hű hitvesem szerelmes szava; nekem ragyog az égen a nap, a hold, a csillagok töméntelen serege, a tejutak s a ködfoltok vágtató óceánja. Mily gazdag az én atyám – kiált fel a hívő –, hogy ilyen lakást készített nekem s ilyen születési ajándékot rakott bölcsőm köré! S mindezt: kicsinyt és nagyot, az egész világegyetem mérhetetlen pompáját oly játszi könnyedséggel teremtette ide s adta nekem ide, mintha egy szalmaszálat nyújtana. 

Neki nem került az semmibe; tízannyit, ezerannyit éppoly könnyen alkotna. „Szól és vannak; parancsol és teremtetnek.” S ha hívő vagyok, tudom, hogy még nagyobb, még sokkal nagyobb adományokat várhatok és kell várnom az ő kezéből. Mert ez a világ nem minden, amit adhatott s a lelkem legmélyén érzem, hogy mindez csak előkészület, csak út az igazi, a teljes cél, a boldogság felé. Mert ez a világ, bármily szép és hatalmas, mégis csak siralomvölgy. Küzdőtér és váróterem. Iskola. 

Ezen a földön még csak embrió vagyok, anyaméhben élek; várom a születésem napját; az igazi életem csak azon túl fog kezdődni, ha majd egyszer az igazi napfényt magát meglátom: az Istent, a mennyországot, a boldogságot. Aki siralomvölgynek is ily elragadó világot teremtett és aki a lelkem mélyébe beleírta a meg nem nyugvó vággyal együtt a biztosságát annak is, hogy őt magát, a kezdetet és véget, a boldogság teljének osztogatóját is meg fogom találni, nem lehet oly fukar, hogy még szebbet, még nagyobbat ne adjon nekem, ha könnyen teheti; hogy ne adjon oda nekem mindent, aminek vágyát a telkembe írta: ne adja ide nekem önmagát. 

 Bangha Béla: Nagy kérdések útján. Gondolatok a világnézeti kérdésről 

Az igaz szőlőtőke

„Én vagyok az igaz szőlőtőke s Atyám a szőlőmíves,… ti a szőlővesszők; aki énbennem marad s én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Ján. 15,1.5). 

Jézus lejön a Sion hegyéről és látja a közel fekvő szőlőhegyet, buján hajt haragoszöld lombja. Lelke elmerül az őserős élet szemléletébe, mely e tőből vesszőt fakaszt, sejteket épít, lombot hajt, s az igénytelen virágból kialakítja a tüzes, édes, zamatos gerezdet; titkos műhelyében porból-sárból méz, illat, zamat fejlik, s a napsugár tüze fekszik bele. – Igy áramlik Jézusból az élet ősereje és bűbája a lelkekbe; ő érzi s örül neki, s szenvedélye ezt az életet, erőt és szépséget belelüktetni a lelkekbe; tűzzé, mézzé, élvezetté akarja átváltoztatni az ember köznapi életét: és van benne elég minden lélek számára; a Jancsekiang partján épúgy, mint Alaskában vagy az Andrássy-úton ő élteti a lelkeket; a természetfölötti élet benyomásait tőle veszik. Minden ember Krisztustól vesz indítást; ő vonzza, fölvilágosítja, lelkesíti, irányt mutat neki, mert nála nélkül semmi természetfölötti jót, vagyis ami Istenhez elvezet, nem cselekedhetünk. Ezt a benyomást veszik zsidók, hitetlenek, pogányok, kishitűek, bűnösök és szentek. Ó édes, titokzatos szőlőtőnk, te kipusztíthatlan életforrás; milyen az erezeted, mely kegyelmeidet ellükteti a tüzes lelkekbe épúgy, mint a rögökbe.

 

 

„Minden szőlővesszőt, mely énrajtam gyümölcsöt nem terem, lemetsz, s minden gyümölcstermőt megtisztít, hogy többet teremjen. Maradjatok énbennem és én tibennetek”. Nekem is az élet szenvedélyével és az erős boldogulás ösztönével kell a tőkéhez ragaszkodnom; hisz a lét és az isteni végzés kötelékeivel füződöm hozzá, bele vagyok szőve, hozzá vagyok nőve. Nincs értelme az elnyesett vesszőnek; épúgy nincs értelme az Istenbe és az örök életbe nem vágyódó létnek, s ez összenőtt és vele egybeszőtt léleknek szomjasan kell szívnia azt a titkos folyást, meg kell nyitnia minden sejtjét az isteni lét lüktetésének. Ó csak többet, minél többet belőled, krisztusi élet! Hajtani, virágozni, gyümölcsöt hozni akarok, vagyis féltékenyen fölhasználom Jézus kegyelmét, a lelkemben kigyulladó világosságot, az érzés, az elérzékenyülés, a buzdulás, a javulás indításait. Úgy veszem mindezt, mint Isten illetéseit, kivel a lét mélységeiben a lelkem érintkezik. Énekelnék, ha erre az öntudatomba nem eső, de mégis valóságos összeköttetésre és befolyásra gondolok: igen, én benne vagyok és ő énbennem. Ó tehát hajtson ki isteni erővel a krisztusi élet! 

 

„Ha ki énbennem nem marad, kivettetik, mint az elnyesett szőlővessző és elszárad”. Aki az isteni sugallatoknak és öntudatában jelentkező indításoknak ellentáll, az önmagát nyesi le Krisztusról, és lelke elszárad. Ez a folyamat lassan áll be. A lélek rendszerint eldurvul, hűtlensége miatt az isteni befolyás erejét veszti, az élénk összeköttetés öntudata vész, a krisztusi érzés melege hűl s az ember kiszabadul az Isten vonzalmainak köréből; elnyesi a szeretet, a hűség és sokszor a hit kötelékeit is. Szabad lesz, mint ahogy megszabadul a tőkétől az elnyesett és száradó vessző. – Minek hajtott, minek fakadt lombja, minek öntözte rostjait a tőke nedve, minek pontozta ki gyönyörű pajzzsá levelét a napsugár radirtűje, minek, ha az erőtől elzárkózott, minek, ha a lom alá illatos virágot, zamatos gerezdet nem rejtett? Minek? Hisz ez az a borzasztó kérdés: minek élünk, ha az életnek, a több, a krisztusi életnek ereit beiszapoljuk, rostjait elnyessük, szóval, ha a kegyelmet pontosan föl nem használjuk? 

 

„Ha énbennem maradtok és az én igéim tibennetek, amit akartok, kérjetek és meglesz nektek”. Ha velem összeforrtok s lelkem világít s ég bennetek, és életemet, érzületemet osztjátok, ha arra a mély, igaz, belső egyesülésre szert tesztek, mely a lelketek mélyében fakadó isteni életet öntudatos kincsetekké emeli: akkor teljesen osztani fogjátok érzéseimet, vágyaimat; az fog tetszeni nektek, ami nekem tetszik; azt fogjátok akarni, amit én akarok; pihegéstek az én lélekzetem, imátok az én vágyam lesz. Ez a benső, édes élet, az Isten akaratának erős, lelkes teljesítése, a kitartás minden bajban, az erős érvényesülés, a türelem és fölülemelkedés, az örvendező remény, ez a fölényes, isteni élet lesz akkor a ti imátok, és amikor ezt akarjátok és kéritek, biztosítlak, meglesz nektek. Isten nem a félreértésekben utazó, hanem a belső lényét megértő léleknek ígérte meg azt, hogy „amit akartok, kérjetek és meglesz nektek”. 

Prohászka Ottokár

Aki az Úr Jézus nyomában akar járni,

annak szenvedni, küzdeni, lemondani kell. Az Úr Jézus azt a szőlőtőkét, melynek venyigéi aranyos gerezdekkel, gyönyörű lombbal ékeskednek, kavicsos földbe ültette, karót tűzött melléje, mely az Ő Szent Keresztje. Aki nem köti a venyigét a karóhoz, gyümölcsöt nem remélhet. Mert a venyige, ha buján is hajt, de a földön kúszik, virágait elveszti, a szél a kőhöz csapdossa, leszedi a hímport, gyümölcs nem lesz rajta. Fel kell kötni azokat a venyigéket a kereszthez. 

Minden tökéletességi fokon az Úr Jézus áldozatot követel; az apostoli munkásokat sem veszi ki e kötelezettségből; azoktól önmegtagadást és áldozatot vár. Valamennyi apostol e részben úgy hasonlít egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, mind krisztusi arc. Ezen a krisztusi arcon ül a méltóság kifejezése, de van rajta szent ború is. Ezt az árnyat a gond veti rá. Mindezeken az arcokon elömlik a szépség, de felszántják azokat a szenvedés barázdái is. Ezeket a barázdákat a küzdelem, a kín szántja beléjük. 

Mert minden apostol szenved és aggódik; siratja gyönge gyermekeinek botlásait; bántja őt visszaesésük. Bántja őt a világ érzéketlensége. Aggasztja a lelkek üdve s elszomorítja a lelkek kárhozata. E vonások az Úr Jézus vonásai s minden apostolon föllelhetők.

Prohászka Ottokár

Három ítélőszék

Három ítélőszéknél kell az embernek megfordulnia, a világ, önmagunk s az Isten előtt. Az erőteljes, jellemes és az Isten kegyelmétől hordozott léleknek e három ítélőszékkel szemben három erős érzelme van. Az elsőt neveti, mint az anarchista a mi modern ítélőszékeinket; a másodikat megveti, mert tudja, hogy fizetett bírák ülnek rajta, a harmadiktól fél s meghajlik előtte. Azt mondom, hogy ezt teszik erőteljes lelkek és jól teszik.

Prohászka Ottokár