.

Az erkölcsi világnak nagy erényei, legnagyobb áldozatai, melyek még az Isten lelkét is elragadják, Jézus szent keresztjének virágai. Valóban az Úr Jézus szent keresztje az a száraz fa, amelynek lángjánál felmelegszik szívünk s apostolokat, szüzeket, vértanúkat állít a felhevült szeretet a világba; mindegyik azt mondja: nem halt meg Krisztus hiába. Ne maradjon Ő egymaga áldozatban, buzgalomban; szegődöm én is hozzá, én is apostola leszek; ne maradjon Ő egymaga tiszta szűzies szeretetében árván: én is szűzies jegyesének készülök. Ne függjön a keresztfán egymaga; nem tűrhetjük, hogy az Úr Jézus egymaga haljon meg másért, mi mindnyájan oltárok akarunk lenni, áldozatot akarunk bemutatni; eamus et moriamur cum illó! Íme, igaz, nem, nem halt meg Krisztus hiába.

Prohászka Ottokár

Keresztelő Szent János születése

«Fölkelvén azután Mária ama napokban, sietve méne a hegyes tartományba, Júda városába és beméne Zakariás házába és köszönté Erzsébetet» (Lk 1, 39). A Boldogságos Szűznek jól esett meghallania, hogy az Isten titkaiba egy másik asszony is bele van állítva s hogy az is anya lett, mégpedig szintén valamiképp kegyelemből anya, s hogy boldogságát, örömét s reményét, ha valakinek, hát annak fedheti föl, neki öntheti ki szívét. Lelkében csengett az angyal szava: «És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fiat fogant vénségében, és ez hatodik hónapja annak, ki magtalannak hívatik». Tudta azt is, hogy e két magzatnak köze van egymáshoz; tudta, hogy annak a fiúnak a Messiás előhírnökének kell lennie, s ugyancsak, hogy a Messiás kegyelme s szeretete környékezi az előhírnököt. Úgy érezte tehát, hogy oda kell mennie Erzsébethez s el kell vinnie az Isten megtestesült kegyelmét elsősorban Erzsébetnek s magzatának.

Prohászka Ottokár

Hogy a lélek mily kincs

azt a hit tudja; hogy a lélekért mennyit kell tenni és áldozni, azt a hit oltja belénk; hogy az embert az élet bajaiban, az emberekkel való érintkezésben a jóságos türelem el ne hagyja, azt nem lehet egy feltétellel elérni, annak abból a belső érzésből, az apostoli szeretetből kell fakadnia. Hogy az ember a templomban mily tiszteletet tanúsítson, hogy a prédikációra hogyan figyeljen, hogy a térdét mily tisztelettel hajtsa meg, hogy az Oltáriszentség előtt hogyan boruljon térdre, azt nem lehet illemtanból tanulni, — ahhoz szellem és lélek kell!

Prohászka Ottokár

Szívet bele az élettelenségbe

 „Mondá neki Jézus: hacsak jeleket s csodákat nem láttok, nem hisztek. Mondá neki a királyi ember: Uram, jöjj le, mielőtt meghal fiam” (Ján. 4,48,49).

Az ember eljár mindenütt, ahol szüksége, nyomorúsága jelentkezik; ha beteg, gyógyulni akar, ha veszedelem fenyegeti, Jézushoz fut; de az Úr azt akarná, hogy bajaink s szenvedéseink enyhítésére elsősorban is mély, lelkes hitet szerezzünk magunknak. Hinni, Istenhez simulni, belőle élni, ez kell a léleknek.

 

Az én hitem vonzó, lelkes lendület, tehát hatalom. Ami rideg, az nem vonz. Jézus pedig mondja, hogy az Atya lelke vonz, még pedig hatalmasan, tehát nem erőszakosan, hanem bizalommal, szeretettel, érzéssel. Az erőszak gyönge vonzóerő, a szeretet, az öröm, a kedv a legnagyobb. S hogy vonzóbb legyen hitünk, azért van Jézusunk, a Szent Szűz édes fia; azért van anyánk a szűzesség szépségében s az anyaság édességében. Más a Sinai hegy s más Betlehem… cikázó felhők helyett gyermek- s madonna-arc! Más Illés hegye, hol tűz emészti az embereket, más a Golgota; ott piros tűz, itt a fájdalmak emberének s a fájdalmas anyának halaványsága! Ah Jézusom, ki oly édes emberi, oly anyás vagy, ki a kellemet, a gráciát, az unctiót csepegteted hitembe, ó vonzz és puhíts! A hitnek gyakorlata által tovább érek, mint okoskodással. Élek szerinted; akkor el nem nyelnek az értelmi nehézségek.

 

Hitem bensőséges, meleg lelkület. Sokféle hit jár köztünk; hideg, sötét, bizalmatlan, száraz, ízetlen hit és hitetlenség. Némelyek nem gondolkoznak s hisznek, mások gondolkoznak s nem hisznek; mások ismét gondolkoznak, hisznek, s nem élnek. Ezek mind holtak, vagy eleven-holtak. Szívet bele az élettelenségbe, akkor lesz hit. A hit odaadás a vezető Isten iránt; bízom szavában s vezérlő kezében; teljesen átadom magam, ahogy illik mindenek központja, célja, reménye iránt. Ha egész szívből hiszesz, akkor megkeresztellek, mondotta Fülöp az éthiopiainak. Nekem is ez kell; egész szívből kell hinnem. Panaszkodunk, hogy nem hiszünk; hát dolgoztunk-e teljes szívünkkel, jártunk-e utána jóakarattal, iparkodtunk-e gyermeki lélekkel feléje? Megértettük-e szívünket, vágyainkat; meghallgattuk-e panaszos vágyait a nemes, tiszta, napsugaras magaslatok után?

Hitem erős, kitartó lelkület. Az apostol szava adja meg pszichológiáját; „credidi et certus sum”, hiszek s nem ingok. Vannak nekem is nehéz perceim, sötétségem az észben s szenvedésem a szívben, de e sötétség s e szenvedés ellen odaállítom akaratomat. Akarok, Uram, megnyugodni benned! Veled a halálba is megyek; a te szavadra megvetem a hálót, s tudom, hogy gyöngyöket halászok majd vele. Ezzel az erős, megnyugtató akarattal szabadítom föl magamat a kételyektől, ingadozásoktól, bizonytalanságoktól. Kedves a gyermek hite, melynek nincs kételye, de szebb az apostol hite, ki a kételyekből fölszabadította hitét; „tudom, kinek hittem s megnyugodtam”. Az ilyen hitnek van húsvétja… pünkösdje… békéje. Legyőzi a világot.

 Prohászka Ottokár

A mágusok hódolata

„És íme a csillag előttük méne, mígnem oda eljutván, megállapodék a hely fölött, ahol a gyermek vala. És bemenvén a házba, megtalálták a gyermeket anyjával s leborulván, imádák őt” (Luk. 2,9).

 

A mágusok imája az erőteljes hit kivirágzása s bódító illata. Nem szokásból, nem divatból imádkoznak. Ez az ima egy küzdelmes lélek munkája, mely utat tört magának sziklák közt s harcban áll egy világgal. – Látnak gyermeket, édesanyát, tűzhelyet, gyékényt, üstöt, eperfabotot, zsákot, tömlőt, az orientális igénytelenség kultúráját… de a csillag elég nekik; imádják a misztériumot. Van-e nagyobb örvény, mint az, mely gyermek s Isten közt nyílik? Sebaj; örvények nyíladoznak körülöttünk; a homokszem a végtelenből, a pillanat az örökkévalóból, a virág s a gyermek az Isten szeretetéből való. Nem nézünk-e mindenütt a végtelenbe? s a csillagokon túl nem a mérhetetlenség özönlik-e lelkünkbe? A végtelenség óceánján lótuszvirág a lelkünk! Igen, igen az, ha imádkozni, ha a tenger hullámain ringatózni, ha illatozni tud! Úgy legyen, jertek imádkozzunk az ég alatt, a holdsugárban, a tengeren, de még inkább e gyermek előtt s az Oltáriszentség titka előtt.

 

Imádásuk alázatos, meghajolva térdelnek az Isten végzései előtt; átérzik, hogy nagy kegyelem az, így imádkozhatni. S ez nem esett terhükre; hiszen az Úr gyermek lett; mily édes és egyszerű, mily kegyes és biztató. Beszélhetnek vele. – A gyermek légkörében mindenki alázatos lesz. Különben az ember merev és büszke, felületes és léha; de a gyermekeknek köszönhetjük a mélyebb, az igazi életet. Különösen pedig e gyermeknek. – Minél mélyebben hajlunk meg előtte, annál jobban emel magához, mert az az alázatos, az a bölcs lélek tetszik neki.

 

Imádásuk odaadó, tapadó volt. Nem is értem, hogy nem tört meg a szívük s nem lehelték hódolatban lelküket a gyermek arcába. Szívüket elvitték Jézus kegyelmével telve, aranyos, tömjénes, mirrhás kegyelmével. Aranyos lelket, tisztát, értékeset – tömjénes szívet, imádkozó illatos, érzelmes szívet s mirrhás kezet adott nekik viszont ajándékba, kezet, mely nagyot teremt, mely áldozatot hoz. Ó, aranyos, tömjénes, mirrhás Jézusunk! ilyen vagy, ha kincsünk vagy, ha imádásunk s áldozataink féltett központja vagy! Ilyen vagy, ha mindent odaadunk érted, mindent, ami egy szemerrel is kiszoríthatna téged a lelkünkből, s ha édes emléked s titkos jelenléted úgy kiséri lépteinket, mint a füstoszlop a puszta népét. Te tűzoszlopunk vagy, te tömjénfüstünk vagy; s mirrhát szedünk sebzett kezeidből, mirrhát elernyedés, rothadás és hervadás ellen. Hát testvérek, ma aranyat, tömjént, mirrhát hozzatok Jézusnak!

Prohászka Ottokár

A mágusok ajándékai

 

A napkeleti bölcsek fölajánlanak Jézusnak:

 

Aranyat a királynak; nem nézik, hogy hol van a koronája; tudják, szív a trónja; nem nézik, hol van trónja; tudják hogy az új csillag sugarából van fonva; nem nézik, hol van udvara; látják, hogy a Szent Szűz hódolatos lelke mindent pótol. Ó, fölség, hogy hódolok neked. Térdhajtásom, imádásom, oltáraid előtt imádkozó néped, ez káprázatos, mélységes hódolat; háttérbe szorul tőle udvar és trón; az áhítatos lélek ragyogó tekintete minden aranysugárzást homályba borít.

 

 Tömjént ajánlanak föl; hódolunk, mint Istennek. Istent itt se látni; de a csillag, az elég, hogy higgyük. Nekünk Jézus egyénisége s az ő műve elég, hogy higgyünk; elég nekünk ez a csillagos élet, ez a csillagos történet… ezek a virágos nyomok a földön, s a csillagos lelkek árama a történelemben; ez az árama az életnek, az ihletnek, a bensőségnek, a gyengédségnek; elég nekünk az a páratlan szép erkölcsi világ a maga motívumaival, eszményeivel; elég nekünk az erénynek, az individualitásoknak az az őserdeje… elég nekünk az igazságoknak ez az óceánja; elég nekünk a kontemplációnak ez a csillagfényes, csendes, pusztai éje… Elég az a viziós lendület, mely lelkeket megittasított, elragadott, szerelmesekké tett égő, forró szeretettel. Áldozatról álmodoztak; ez volt egyetlen enyhülésük; e nélkül a szív kínlódott, de a permetező vér lett gyógyító meleg borogatása! Ó lelkek, kik lázban égtek Krisztusért… ó szép anyaszentegyház „liliis virginum candida, Martyrum sanguine roseo rubea”, te kötsz minket Krisztushoz!

 

Mirrhát ajánlanak föl; megtisztelik Jézusban a szenvedő embert, megsajnálják. Ez ad résztvevő gyengédséget érzelmeinknek… Ti finom, gyengéd, résztvevő lelkek, ti betegjei a résztvevő szeretetnek; Krisztus iránt való tiszteletetek hódolatosan alázatos, bensőséges és gyengéd. Igy tisztelnek, akik szeretnek. Ez a tisztelet szeretet. Olvassuk pl. Szent Juliána Falconieri érzelmeit az Oltáriszentség iránt (Faber, Das allerh. Altarsacrament 591).

Prohászka Ottokár

Nem kemény, nem önös

„És jöve Názáretbe és engedelmes vala nekik” (Luk. 2,51). A közönséges életnek isteni kiadása. Zarándokhelye azoknak, kik istenileg élni szeretnének, de nagyot tenni nem bírnak. Menhelye az idealizmusnak, melyet megvisel a közönséges, hétköznapi élet. Oly zóna, hol a lélek nem öregszik. Kincsesház, örömház, aranyház… Mi a szelleme?

Az otthon szelleme; légköre nem a jog, nem a törvény, hanem a szeretet s a készség, a figyelem, jóindulat s előzékenység. Mi a különbség az otthon s a kaszárnya közt? Ez a kényszer háza; ha kinyitnák kapuit, lakói mind szétszaladnának; az otthonból meg ha ki is verik az embert, vissza-vissza bujdosik. Mi a különbség az otthon s a vendéglő közt? Itt a profit vezet; pénzért még mosolyognak is; az otthonban önzetlenség lakik. Mi a különbség az otthon s ismerősünk vendéglátó háza közt? Egy-két napra fogad, mienk is meg nem is; az otthon a mienk, s az marad. Ezt a szellemet vigyük bele Istenhez való viszonyunkba; készséget, szeretetet, önzetlenséget, édes átkarolást. Éljük át, hogy nála s vele vagyunk. Értelmünk otthona az igazság, szívünk otthona a jóság, kedélyünké a sokarcú szépség, s igazságot, jóságot, szépséget mérhetetlen mértékben nála találunk; ah tehát ő a mi otthonunk. Édes otthon, hangulatos, illatos… jó nekem itt lennem.

 

Jellemzi a názáreti házat sok dolog és csupa kis dolog. Munka kell; restségben, tunyaságban nem nyitunk rá a názáreti házra. Csupa kis dolog az élet; amilyen a szívdobbanás, lélek-ébredés, buzdulás, napi foglalkozás, jóindulat, mosoly, szeretet, készség, elnézés, segítés; csak az Isten nagy, minden egyéb kicsiny; s ami nagynak mutatkozik be, az is kicsinyből áll. A nagynak művészete a kicsinynek formás, kedves kialakításában áll. A szép, nagy életnek tehát a sok kicsiny apróság nem ellensége; hiszen szép élet ép a kis dolgokban való ütemességből s azok harmóniájából való; dolgozzunk rajtuk a nagynak koncepciójával s ihletével. Imáink, hivatásos s polgári kötelességeink, belső indulatunk, emberekkel való bánásmódunk, a szó s az akcentus rajta, az arckifejezés és testtartás, mindezek a kis dolgok a szép, nagy életnek ragyogó mozaikkövei. Művészük a názáreti ház szelleme.

 

  A názáreti ház szelleme a pietás lelke. A pietás gyermeki lelkület; Istenben atyát, szentekben testvéreket, szülőkben Istent, emberekben Krisztust lát; nem kemény, nem önös, nem frivol. Tud Istennel beszélni s közelében tartózkodni; szavai, cselekedetei, tekintete, testtartása, indulatai csupa apró, kedves módja az Istennel való érintkezésnek. Nincs tehetsége, melyet Isten át nem jár. Az apostol gáncsa, hogy az emberek „önszeretők, kérkedők, kevélyek, szeretetlenek, irgalmatlanok, kegyetlenek, inkább a gyönyörűségnek, mint Istennek szeretői”, őt nem éri. A kegyelet e szellemében akarok eljárni s az embereket Istenhez való viszonyukban szemlélni és a szerint kezelni, hogy az emberiben Isten gondolatait lássam.

 

Jézus szereti Názáretet s szülői házát, és kedves neki a fala, az udvara, a tája. Érti szomszédait, s jóindulattal van a falu gyermekei iránt. Ez is az ő pietása. A szentekben mély szimpáthia van a világ iránt; szinte gyermekdedek, s meleg, jóságos szívet visznek bele környezetükbe. Viseltessünk mi is pietással szüleink, testvéreink, szülőházunk, hazánk iránt; hisz nem vagyunk mostohák, hanem gyermekek. Szeressük az anyaszentegyházat. Oltáraira visszük virágainkat, énekeit énekeljük, ünnepeit megüljük, búcsút járunk, szolgáit tiszteljük, meg nem szóljuk. Harangszava, orgonabúgása, szenteltvize, szentolaja, relikviái kedvesek nekünk. A haza is nem rendőri fogalom, hanem nemes, emberi érzések szinthézise; tehát azt is Isten gondolta s én a szerint szeretem s szolgálom.

Prohászka Ottokár

.

«Akkor fölvivé Őt az ördög a szent városba és a templom tetejére állítá Őt és mondá: Ha Isten Fia vagy, bocsásd le magadat, mert írva vagyon, hogy angyalainak parancsolt felőled, és kezeikben hordoznak téged, netalán kőbe üssed lábadat. Mondá neki Jézus: Ismét írva vagyon: Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet.» (Mt 4, 5-6). a) A második kísértés a világ; hadd lásson, hadd nézzen prófétának, szentnek! Hadd tiszteljen s hódoljon neked, ülj nyakára; úr kell neki. — Igen, én is úr akarok lenni. Az én uralmam igazi, nem látszatos hatalom: lelkem szép kialakítása; itt vagyok én úr s tiszteletet nem hajhászok. Ne tereljen el a világ lelkem nagy missziójától; sem látszat, sem külszín; az csal is; kevésnek is jut. Az Isten országa a belső valóság; ez az igazi szuverenitás és fölség. Világ fölött állni; weltüberlegen! De nem stoikusan, mert az is hazugság; hanem Szent Ferenc szellemében, ki szeret mindent s örül neki. ... b).... Így kell győznöm, s a lelket kiemelnem a sokféle befolyástól. Minél nagylelkűbb leszek, annál derültebb s erősebb leszek. A tökéletes ember ne legyen verébijesztő, hanem igaz, nemes, bátor, egész ember, aki szeret gyermeket, szülőt, feleséget, de soha az isteni szeretet rovására.

Prohászka Ottokár

Ahelyett, hogy száraz szavakban elmondanám

inkább fölsorolom azt, hogy mit tesz az, aki áhítatos és kegyeletes. Az először: Istent Atyjának nézi, vele gyermeki módon érintkezik, parancsait gyermeki lelkülettel s készséggel megtartja; másodszor: a Szent Szüzet anyjának, a szenteket testvéreinek tartja és tiszteli; harmadszor: az egyház iránt úgy viseltetik, mint szülői háza iránt, ahol atyja, anyja, testvérei laknak; negyedszer: a vallás s istentisztelet minden gyakorlatát nagyra becsüli s szereti, hiszen ezek az ő szülői házának, az ő otthonának szokásai, s azért kedvesek neki; ötödször: felebarátjaiban küszködő testvéreit látja, akik a szenteknek, az idősb testvéreknek nyomaiban járnak, s azért irántuk jó, testvéri indulattal viseltetik s őket szívesen segíti; nem néz rájuk gyanakodó, kaján, irigy, gyűlöletes szemmel, hiszen otthon a testvérek nem szoktak így viselkedni egymás iránt! Íme így tesznek azok, kikben megvan az áhítat lelke. Sokan, mikor áhítatról van szó, imádságot értenek alatta; ájtatos embernek hívják azt, ki szívesen és sokat imádkozik, ki a templomba gyakran jár; de ezek a gyakorlatok csak jelei az áhítatnak; maga az áhítat abban áll, hogy valaki Isten iránt bensőséggel, otthonossággal, gyermeki kegyelettel viseltessék. Istennel lenni, Isten közelségét érezni, szívben-lélekben valamiképp mindig vele összeköttetésben lenni, reá többször s könnyen, szinte felé húzódva gondolni: ebben áll az áhítat kegyelme.

Prohászka Ottokár

.

Az életben megtestesült igazság, mely nemcsak az észnek gondolata, nemcsak tudás, nemcsak eszme, hanem átélt valóság, ez a iustitia. A veritas más. A veritas az észnek a valósághoz való helyes viszonyát jelzi; mint ilyen az észre szorítkozik s más egyébre nincs tekintettel. A veritas azt mondja, hogy mi az én viszonyom az Istenhez, a végtelenhez. A iustitia ezt a tant kifejezi hitben, odaadásban, szeretetben, bizalomban. A veritas tájékoztat engem, hogy mi vagyok én, megismertet önmagammal. A iustitia ezt az igazságot életté változtatja; életté az alázatban, bánatban, törekvésben, buzgalomban és a többi nekem való erényben. A veritas a felértése annak, hogy az engem környező világ mily viszonyban van hozzám. A iustitia az elhelyezkedés, egyensúly az engem környező világ körében. Tehát a veritas csak képlet, a iustitia ennek a képletnek kialakítása az életben. A veritas csak rezgés, mozgás, súly és mennyiség, a iustitia a szín, hang, íz, illat a valóságos életben. Mit használ a veritas, ha nincs iustitia! Mit használ a valóság, ha eleven életté nem lesz!

Prohászka Ottokár

.

Azonban nemcsak a törvény és engedelmesség öltözik áldozatba, még inkább öltözködik áldozatba az erény. Az erényes ember nemcsak azt teszi, amit kell, hanem az Úr Isten sugallatait követve, többet tesz és ad, mint amennyit kell. Az erényben a lélek magára ölti a tökéletesebb formát, amire tulajdonképpen parancs nem adatik. Az erény szolgálatában az ember a törvényen túl fekvő erényre lép, melyet az Úr Jézus jelzett: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”. A Boldogságos Szűz Mária nemcsak a törvénynek engedelmeskedik, mikor Sión hegyére felmegy áldozatát bemutatni és tisztulást keresni, hanem számtalan erényt is gyakorol. Erény benne a tisztulás utáni vágy, erény benne a mélységes alázat, erény benne az engedelmesség hősiesebb foka, erény az áhítat illata, mely őt kíséri. Mindez áldozatba kerül, s áldozat nélkül erény nincs.

Prohászka Ottokár