Megérteni a jelent és nagy érdekeit

 „Ime, én küldök hozzátok prófétákat és bölcseket s írástudókat, és azok közül megöltök és megfeszítetek…, hogy rátok szálljon minden igaz vér…” (Máté 23,34). Küldök, kik szítsák köztetek a szellemet; az én úttörőim, az én vetületeim ők. Mindegyik közelebb iparkodott hozni az embereket Istenhez, de kortársai megölték, ti pedig most tisztelitek. Mily nagy baj, nem érteni az időt s a nagy érdekeket, melyeken dolgoznunk kellene, ahelyett gáncsoskodunk; a multat dícsérjük, a jelent félreértjük. Ez téves s veszedelmes eljárás. Legyen érzékünk a sok jó iránt, mely most van, s ne állítsuk ellentétbe a multat a haladással. – Itt vagyok, itt dolgozom, ez az én órám. Tudom, hogy nagy időket él mindig az, ki az Isten nagy gondolatainak kifejlődését látja korában, s dolgozik rajtuk. 

 

Jézus mélyen megindult; utolsó napjait éli, s végigtekint az Isten irgalmas gondolatainak egész vonalán. A „rossz” az Isten elleni pártütés magaslatán áll. Mennyien dolgoztak az Úr ellen. Ő mindig Istenért s a lelkekért dolgozott. Szíve vágya mint panasz s óvás hangzik el: mindent megtettem a lelkekért, népemért. Hazám, nemzetem hogyan szerettelek! Mint a tyúk szárnyai alá fogja csibéit, úgy fogtam le én fiaidat. – Sok munkám vész kárba; de azért haladok előre! Istent nézem, neki szolgálok; sikert nélkülözni tudok. 

 

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, mely megölöd a prófétákat… hányszor akartam én… és nem akartad”. Te nem akartál; fiaid elpártoltak, ők így akarták; hazájuk elpusztult, ők akarták; templomukból rom lett, ők akarták. A rossz akarat az ember végzete. Az üdv romjai és a pokol örvényei fölött elhangzik a fájdalmas szózat: Nem akartál. Isten pedig akar, azzal az édes akarattal, melynek mélyéből való az anya szeretete és a kotlós tyúk ösztöne! Higgyük, hogy csak akarnunk kell! Rosszakarat a tétovázó, lanyha, nemtörődő, kislelkű akarat is; jóakarat az erős, készséges, elszánt akarat; ez kell. 

Prohászka Ottokár

A remény

 „És hasonlatosságot monda nekik: Nézzétek a fügefát és a többi fákat. Mikor immár gyümölcsözésnek indulnak, tudjátok, hogy közel van a nyár; úgy ti is, midőn látjátok ezeket megtörténni, tudjátok, hogy közel van az Istenországa” (Luk. 21,29). 

 

A fa téli álomból, tavaszi szelek, viharzó éjek, májusi fagyok dacára kihajt; ti is a világ sok fordulása dacára higgyétek, hogy az Isten gondolatai s az Isten szent akarata érvényesül bennetek, s ez a hit és remény el ne hagyjon titeket. – Lelketek is ily duzzadó, ébredő fa legyen; reménye az ő tavaszi, ébresztő ereje; remény a lélek lendülete. – Tél van, ha magamat nézem, de napsugár a magasból, az az „inspirata caritas, spes, fortitudo”, amit Isten ad, biztat. Szelek sivítnak körülöttem, kísértések; fagyok szomorítanak, sikertelenségek; de „spes mea ab uberibus matris meae”, anyatejjel szívtam magamban a reményt, segítő, erősítő, boldogító Istenemben! 

 

Szükségem van reményre: 1. hogy éljek, hisz életem pulzusa ez; 2. hogy erős legyek, „praecinctus”, fölszerelve; amilyen volt Ráfael angyal, ki mint útra kész, kedves ifjú jelent meg Tóbiásnak; vállalkozó, fiatalos erőben; zavartalan tiszta szemmel nézett az út elé a jövőbe. Ez az a lelkület, mely friss, üde, erős életet sugároz. S ezt megérzik mások is, mert valamint árnyékot vet testünk, úgy befolyást gyakorol lelkünk; 3. kell a remény, hogy menedékem legyen, „altissimum refugium”; bajok, kétely, gúny, üldözés fölött elvágtatok. „Aki a Fölséges segítségéhen lakik, a menny Istenének oltalmában marad. Mondhatja az Úrnak: Oltalmazóm vagy te és segítségem” (Zsolt. 90,1). A magasból nézek le a nyüzsgő világra. 

 

Azért aztán a remény nagy stílben dolgozik; nagy terveknek és elhatározásoknak él. Mennyi erő, mert bizalom van e szóban: „Mindent megbírok Abban, ki megerősít”. Az isteni mindenhatóságot semmi sem dicsőíti meg annyira, mint az, hogy mindenhatókká teszi azokat, kik benne bíznak. Ez a reményteljes lelkület hasson ki belőlünk, hogy másokat is ébreszthessünk s nevelhessünk. „Bízzatok benne, öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi segítőnk” (Zsolt 61,9). Nagyon jó ez nekünk: „Boldogok mindnyájan, kik benne bíznak” (Zsolt. 2,13). Sohase legyünk kislelkűek, mert „senki sem szégyenült meg, aki az Úrban bízott”. (Eccl. 2,11). Ha megrögzött bűnösről is volna szó, akkor is: „Aki hozzám jön, azt nem vetem ki” (Ján. 6,37). A halálban is az Úr a bizalmam: „Ha szintén megöl is engem, öbenne reménylek” (Jób 13,15). „Az Úrban bízván, nem fogok lankadni” (Zsolt. 25,1). 

Prohászka Ottokár

A tíz szűz

„Hasonló leszen mennyeknek országa a tíz szűzhöz, kik vévén lámpáikat, eléje menének a vőlegénynek és menyasszonynak. Öt pedig ezek közül esztelen vala és öt eszes” (Máté 25,1). A tíz szűz képviseli a virágzó, szép életet. Mennyi remény s jókedv van e nyoszolyó-lányokban; menyegzős a lelkületük, kik az élet ünnepeit élik. – Tavaszban kell az embernek állnia; először is az ifjúságnak; derű és fény, erő s öröm kell bele. Azután a küzdő emberiségnek is tavaszban kell állnia, hogy le ne tegyen a szebb, jobb, nemesebb élet reményéről; hogy mindig várja a folytatást; akarjon fejlődni itt, és akarja az „élet koszorúját” elnyerni ott. – Magamra nézve is mindig sürgetem a folytatást; „folytatás következik”, az van ráírva minden lelki fázisomra s minden törekvésemre. 

 

 

„Késvén pedig a vőlegény, szunnyadozának”. Aludtak, pihentek, de a mécsük égett, már akiknek; voltak, kiknek nem égett. – Az életben állunk mint éjben; kell, hogy egész életünkre Krisztus világossága legyen kiöntve. Az Úrjövet éjében mécsünk a hit mécse; ez ég s eligazít. – Mily „belső” sötétségben élnek azok, kiknek ez a mécs nem világoskodik, és mily „külső” sötétség tetézi majd ezt a belsőt, mikor Isten elfordul tőlük. – Meglóbázom mécsemet, napsugaras lesz a lelkem tőle. – A tudománynak is van mécse, de világossága nem ér messzire; a lélek mélységeit meg nem világítja. Mily csenevész nemzedék lehet az, mely e sötétségben születik, s melynek bölcsőjénél a darvinizmus, történeti materializmus más ily füstölgő kanócok éktelenkednek. 

 

 

„Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Íme a vőlegény jő, menjetek eléje”. Mily fölséges, kegyelmes, isteni tett, hogy jön; virrasztó lelkeket, koszorús lányokat, égő méccsel feléje siető násznépet vár méltán, s ha hozzá még szeretettel és édes, fölséges odaadással jön, ha értünk jön és üdvözíteni jön: úgy-e akkor dobogó szívvel, ragyogó szemmel, világoskodó, szerető lélekkel kell eléje jönnünk. Akiben ez megvan, abban a krisztusi lelkület, a mennyország van; akiben pedig nincs, az nem értette meg az Urat és nem használta föl kegyelmét s nem árasztotta ki életére a hívő és szerető lélek világosságát. – Ó Uram, virrasztani, téged várni, közeledésedet, mely egybekelésem lesz veled, kívánni, az mennyországom, melyről le nem mondok. 

 

„Akkor mind fölkelének; az esztelenek pedig mondák az eszeseknek: Adjatok olajtokból”. „Adjatok olajtokból! Adjatok világosságotokból; legyen bennünk is fény, derű, öröm, jókedv – mondják a hitetlen, bizalmatlan, hanyag, világias lelkek. Nem adhatunk – felelik az okos szűzek –, menjetek a boltokba s vegyetek magatoknak. – Senkinek sem lesz világossága, ki nem gondoskodik olajáról; nem lesz hite, ha nem imádkozik; nem lesz szeretete, ha bűneit meg nem bánja; nem lesz Krisztus vigasza s derűje rajta, ha áldozatokat nem hoz; száraz lélek lesz, ha áhitatában, bensőségében, föltétlen odaadásában nem fakad olajforrása. 

 

„Világosságodból adj, olajodból ne adj”, ez bölcs mondás. Máshol mondja az Úr: világoskodjanak jócselekedeteitek, példátok, erényetek, s igazítsátok el ezzel az embereket az igazság felé; ez kötelességünk. Oktalan volna azonban az az ember, ki másoknak akarván szolgálni, önmagát elhanyagolná; olaja, erénye szeretete ezáltal elapadna, és természetesen mécsese is elaludnék. Lelki életünk kárával másokon segítenünk nem lehet; elsötétülünk csakhamar mi is, ők is. Olajomat óvom; lelki életemet ápolom; imáimat, elmélkedésemet el nem hanyagolom, a szentségekhez járulok; fegyelmezem s nevelem magamat; így leszek jó másnak, mert előbb jó voltam magamnak. 

 

„Akik készen voltak, bemenének a menyegzőre, és az ajtó bezáraték. Végtére eljönnek a többi szűzek, mondván: Uram, Uram, nyisd meg nekünk”. Kopognak az ajtón, de az nem nyílik. Jönnek az elkésett lelkek, kiknek csak későn nyílt meg szemük s mozdult meg szívük. Megjönnek a halhatatlanság föl nem ismert s elhanyagolt igényeivel, szívük elfojtott, félreismert ösztöneivel, a fölületes, bűnös élet rongyaiba takarózva az örök kapuk elé, s kopognak; megjönnek hajótörötten, koporsódeszkákon úszva, megviselten, a kegyelem és az idő kincseit a feneketlen mélységekben elvesztve, megérkeznek az örök élet partjaihoz, s révre vergődnek mint koldúsok s nem mint menyasszonyok. Mily szomorú, mily sajnálatraméltó élet és életvég! Jézus mondja: nem ismerlek. Nem látom rajtatok az isteni vért, a krisztusi típust, az örökkévaló hivatás s remény nagy stílusát… Távozzatok! Hová? kihez? mire? minek? Rettenetes ítélete a célt nem ismert s célt tévesztett életnek! 

Prohászka Ottokár

Nagycsütörtök titka

A minden magvak között legkisebb, de madárfészket hordozó nagy fává serdülő mustármag példáját a csütörtökről péntekre virradó éjszaka misztériumára is alkalmazhatjuk. Tizenkét megriadt és a halál közeledését érző ember szorong az Ember Fia körül, aki kezét egy darab kenyér és egy serleg fölé emeli. Mit ér ez a mozdulat, mire jó? Milyen hiábavalónak látszik, hiszen már gyülekeznek az emberek, botokat ragadnak és Jézus néhány órán belül ott áll majd bírái előtt; gonosztevő módjára megkínozzák, megcsúfolják, odadobják ellenségei gúnyjára, hívei szánalmára és a tehetetlenség, a legyőzöttség bélyegét sütik rá mindenki előtt. És íme, a halálraítélt egy mozdulattal sem védekezik. 

Nem tesz egyebet, minthogy megáldja a kenyeret és a bort és szemét égre emelvén, néhány szót mond felettük. Úgy látszik, hogy kétezer éves és semmihez sem fogható dicsőítés után az a kis ostya, amely fölé annyi hatalmas katedrális emelkedett, amely milliók szívében talált azóta pihenőhelyet és amely a legelhagyatottabb sivatagban is tabernákulumra és imádókra talált, a Lourdes-i, a chicagói és karthagói kongresszusok diadalmas ostyája, megmarad ugyanolyan ismeretlennek, ugyanolyan titokzatosnak, mint amilyen akkor volt, amikor Jeruzsálemben egy teremben először megjelent. 

A világosság a világban van, csakúgy, mint Keresztelő Szent János napjaiban, és a világ nem ismeri. Bölcselők megállapításai, politikusok vitái legmélyebb értelmezésükben mindig hittel függnek össze. A harc mindig Isten körül folyik, és azok körül, akik őbenne hisznek. Krisztus neve az, amit soha ne ejtsen ki száján a törtető, ha nem akarja, hogy ezért a névért mindenki ellenségévé váljék. 

Oroszországban, ahol a világ fejedelme üli diadalát, az egyetlen és minden áron elpusztítandó akadály Krisztus, ő az utolsó kő, amelybe a diadalittas ember, az anyag, a lelkek és az életerők megnyilvánulásának korlátlan ura belebotlik; ő a botránykő, amely azonban ha fel is borul, mégis mindvégig szegletkő marad. De hogy miről van itt szó igazán, azt még azok sem tudják, akik legjobban gyűlölik és legjobban félnek tőle. Ennek a titoknak ma éppen olyan kevéssé sejtik az értelmét, mint annakidején, amikor a papi fejedelmek az első kis galileai keresztény templomot leromboltatták.

Ha el is terjedt az egész világon, a Nagycsütörtök titka mégis rejtve maradt a kívülállók előtt. Ahhoz, hogy értsük, benne kell élnünk, eggyé kell válnunk vele. A szőlőtő vesszőivé kell lennünk. Miért szánják rá magukat fiatal leányok a Karmeliták, Clarisszák elképzelhetetlenül nehéz életére? Miért öltik magukra életerős ifjak a fekete papi ruhát, mely gyakran gúny tárgya, de mindig a tisztaság és magányosság jele? Ki az, aki erre bírja őket? Miért torpannak meg, eszmélnek önmagukra férfiak, asszonyok bűnös életük kellős közepén? 

Hogy van az, hogy ők, akik csak a piszokban leltek örömet, most minden legkisebb gondolatukban is tiszták akarnak lenni? Még az arcuk is megváltozik; más a pillantásuk, más a mosolygásuk. De még ennél is csodálatosabb az, hogy felfakad lelkük régi sebe és a régóta halottnak hitt vágy torkon is ragadja őket, – ellentállás nélkül fogadják az ütést: a bűn, melyről korunk egy bölcselője azt állítja, hogy ez az, amit meg nem tennünk nem áll hatalmunkban, egyszerűen és különös fordulattal azzá válik számukra, amit megtenniök a test és a vér minden lázongásával és ellenkezésével szemben is teljességgel lehetetlen. 

Mi él a lelkükben ezeknek, akik állva maradnak, vagy menten felkelnek újra, ha elbotlottak, akik a legkisebb foltot sem bírják elviselni lelkükön anélkül, hogy minél előbb meg ne akarnának tisztulni; akik már nem bírják azt, hogy tiszták ne legyenek? A mindig megismétlődő szertartások egyhangúsága, a rutin, a színek elmosódottsága, a megszokás unalma sem váltja ki belőlük azt, ami, hacsak logikával gondolja végig az ember, magátólértetődő lenne. Lehet, hogy néha gyönyörűségére van a hívőnek ez a kimondhatatlan titok, de mégis gyakoribb, hogy félő szorongással gondol rá. 

Vannak Párizsban misék, amelyek alatt a pap, a ministránsok, a hívek a hajóban és az apácák a rács mögött egyformán érzik, hogy ha nem is a szeretet és a kegyelmek egyenlőségében, de egyek mindannyian, és hogy a legszentebbtől a legnyomorúságosabbig, mindben szinte előre meghatározott egyértelműség uralkodik, összhang, amelyet a Lélek vezényel, csodálatos szimfónia, melybe hitetlen ember nem tud belehatolni soha. Az öröm misztériuma ez! Arról, amit magától értetődőnek találunk, csak akkor tudnánk meggyőzni benneteket, ha ti is megéreztétek volna egyszer ezt a misztériumot. 

Azt hiszitek, hogy ti nem tudnátok bűvkörébe lépni? Rajtatok áll, hogy keressétek. Isten maga felé hajtja az őt keresők szívét. Aki keres, talál. Aki zörget, annak megnyittatik. Hányan vannak, akik nem akarnak keresni, akik tudatosan ellenkező irányba néznek és másfelé terelik gondolataikat! A Nagycsütörtök misztériumát – mint a szeretetet általában – nem védik érvek. Ez a titok kiszolgáltatja magát, megnyílik és bezárul minden lélek előtt, amely ha még olyan gyengén is, de őt keresi; csak az emberi közönnyel szemben válik megközelíthetetlenné. 

François Mauriac, francia író

(Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)

A szegletkő

Az egész kereszténység központi kifejezője az a néhány szó, mely az áldozat értelmét felfedi és megerősíti: „Ez az én testem”. Az egész kétezeréves épület szegletköve ez. Szegletkő, melyről mondva van, hogy támasza a háznak s amelyen minden ellenkezés megtörik. Nem bizonyítja jelentőségét legbiztosabban az a körülmény, hogy annyi eretnekség tört már meg ennek a néhány szónak erején? S hogy az Egyház olyan hősiesen s olyan határozottan követelte meg ezeknek a szavaknak legmélységesebb, legbensőségesebb értelmezését? 

Voltak, akik azt állították, hogy csak szimbólumot látnak benne. Mások történelmi eredetét kutatták. A katolikus Egyház azonban mindig a teljes valóság tanúságát látta benne, annak a transzcendentális és egyben emberi valóságét, mely látszatra titok, lényegére nézve pedig megtestesülés. Ha az ember az evangélium szövegét olvassa – mindegy, hogy melyikét –, eleitől végig, meg kell, hogy döbbenjen attól a felfelé ívelő ellenállhatatlan iramtól, mely mintha meredek ösvényre hajtaná az eseményeket és azok hordozóit egyaránt azért, hogy a magasan fekvő magányos helyre érjenek, ahol majd az Emberfia fog függni a fán. 

A szöveg minden szava mögött véges végig a megtestesülés vár és követel. Krisztus minden gesztusa erről tanúskodik: de a szónak el kell hangzania, az állításnak minden kétséget kizáróan meg kell történnie. El kell, hogy jöjjön a pillanat, melyben az élő-halandó testében mindenkinek fel kell ismernie a halálon győzedelmeskedő Istent. Az a teljes alázatból és a legmagasabb értelemben vett nagyságból összetevődő valami, mely az emberrel szemben előírt keresztény magatartást határozza meg, ebből fakad és semmi másból. 

A kereszténység az emberi mibenlét bölcs megismerését állítja azokkal az ideológiákkal szemben, melyek a teremtményt az Übermensch lázadó ígéretével kecsegtetik; ez sárból gyúrt valóság; de azokkal, amelyek az embert rabszolgaságba, gépiességbe akarják szorítani, szembeszögezi legmagasztosabb magasztosságának tényét, azt, melynek egy Isten megtestesülése a mértéke. 

A megtestesülés minden társadalombölcselet alapja, de egyben minden erkölcsbölcselet alapja is. Vannak emberi erkölcsi törvények s azok között nem egy igen tiszteletreméltó. Ezek azonban valami különös űrt hagynak maguk után. Az az erkölcs, melynek kizárólagos célja az ember, szinte önmagába csuklik vissza és vak ló módjára forog önmaga körül, s az, melynek a társadalom érdeke képezi alapját, elvont és elméleti. Más a keresztény erkölcs. Ha a keresztény ember arra törekszik, hogy megvalósítsa azt, amit lényegileg magában hordoz, nem azért teszi, hogy büszkélkedhessek vele, hanem még ezen az önelégültségen is túlnő azzal, hogy feláldozza azt. 

Ha a közjón dolgozik, azért teszi, mert az élők kollektivitása tengernyi szenvedésével és tengernyi reménykedésével a megváltás nagydrámáját reprodukálja. Tudjuk mindannyian, hogy nem elég, ha az emberi törvényeknek engedelmeskedünk, tudjuk, hogy egy bensőnkben élő képhez kell hasonlóvá lennünk s hogy valamennyiünknek célja az, amit Szent Pál így fejez ki: „Nem én élek már, hanem a Krisztus él énbennem”. A keresztény erkölcs szeretet és áldozat. Egyetlen elve van: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Egyedülálló elv ez, mely csak azért maradhatott meg a maga sajátosságában, mert azt az igazságot tételezi fel és tartalmazza, mely szerint az élő ember testében Isten van jelen. 

Lelkiismeretünk nem a romlandó, esetleg gyűlöletes, de mindenesetre közömbös ember felé fordul, hanem a dicsőséges kép felé, mely ott lappang minden öntudat alatt, azokat a vonásokat keresi, mely az embert mindörökre a Tiberius Augustus korában élő kis galileai Emberfiához teszi hasonlatossá. A keresztény ember sohasem egy elmélet nevében vagy akár egy jog nevében valósítja az erkölcsi törvényt; minden megmozdulása hűségét és szeretetét példázza. Ez az erkölcs, ez a társadalomelmélet ugyanis nem más, mint egy metafizikai elgondolás emberi megfogalmazása. A megtestesülés egy ígéret záloga: az élő Isten meghal és feltámad. A halál legyőzhető. És mikor Szent Pál felejthetetlen szavakkal kapcsolta a jó fogalmát az élethez, a rossz fogalmát a halálhoz, csak ennyit mondott: „Halál, hol a te győzedelmed? – mert a halál fullánkja a bűn”. 

Az ember erőfeszítése a jó felé nem valami elvont fogalom, hanem egy esszenciális valóság felé való törekvést jelent. A bűn halál; aki megmenekül előle, az örök ígéret részesévé válik: elnyeri az életet. Ez is a megtestesülés jelentőségéhez tartozik. Itt egészen más valamit kapunk, mint erkölcsöt csupán. Nincs egyetlen cselekedetünk, mely érne valamit, ha a halál útja és az élet ösvénye közötti választás sötét vergődésében nem az élő Isten tanúságát viseljük magunkban, a legnagyobb tökéletességét, melynek erejében nincs többé halál, egyetlen cselekedetünk sem ér semmit, hanem az Eucharisztikus valóság mértékével mért teljes áldozat adománya. 

Henry Daniel-Rops, író (Franciaország)

 (Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)

"Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját"

 

Aki tud igazán adni, az dúsgazdag lesz lelkiekben, mert minden adásában százannyit kap vissza. A szeretetben teljesen odaadott lélek nem is visszakap, többet és jobbat kap.

Hordozzuk szüntelenül az örömnek láthatatlan koronáját, királyi emberré tesz bennünket a sötétség rontó hatalmaival szemben.

Az öröm úgy hat a lélekre, mint valami erősítő fürdő. Ha vidámság tölti szívünket, ha a belső örvendezés hulláma hordoz, ha lelkünk énekel, akkor nem érzünk terhet, akkor nekünk a kötelesség édes, és mindenütt helytállunk.

A kis szívességekből, a szeretet vidám, csendes tetteiből végtelenül több emberbarátiság árad, mint sok nagy pénzadományból.

A húsvét a föltámadásnak s a megdicsőült életnek ünnepe; ünnep, mely hirdeti, hogy a halál nem cél, nem vég, s hogy a létnek s az életnek titka és célja a megdicsőülés.

Szeress nagyon, szeress áldozattal, szeress kifogyhatatlanul, szeress, s ne hadd magadat legyőzetni nehézségekkel, sikertelenséggel, közönnyel.

Sehonnan sem jön a lélekhez oly közel az Isten, mint neki teljesen átadott lelkek hozzánk hajlásában.

Prohászka Ottokár

.

 

Matthäus-Passion, BWV 244: Herzlich thut mich verlangen 

No. 1, Chorale

Hódolatunk

Amikor mint kisfiú először járultam a szentáldozáshoz, lelkiatyámmal együtt elimádkoztam Aquinói Szent Tamás imáját, amely így szólt: „Hadd leljem a szentáldozásban – így szólott az ima – hitem és jó érzelmeim erősségét. Öregbítsd meg bennem Istenem a szent szeretetet, béketűrést, engedelmességet és mindazt az erényt, mely kedves Előtted. Engedd Uram, hogy ez a szentáldozás minden látható és láthatatlan ellenség ellen megoltalmazzon” … 

Azóta valahányszor szentáldozáshoz járultam, visszhangoztak bennem ennek az imának keresetlenül egyszerű, őszinte és megható szavai. Egyaránt megtörtént ez ifjúkoromnak gondtalan, nyugodt és férfikoromnak gyakran küzdelmekkel telt éveiben. De a szentáldozáshoz, nem restellem bevallani, mindenkor – mondhatnám – gyermeki áhítattal, igazi bűnbánattal és azzal a nagy reménységgel járultam, hogy ez a nagy szentség megadja nekem az Úristen kegyelmét és hogy Ő ezt a kegyelmét, valamint végtelen szeretetét kiterjeszti az én szeretteimre is. Most Budapesten a Világegyház hódol az Oltáriszentségben élő Krisztus előtt. 

Ebben a hódolatban résztvesz minden magyar katolikus is. Lelkileg ott vannak azok a magyar katolikusok is, akiket a két évtizede vont határok elszakítottak a magyar törzstől és nem zarándokolhattak el a nagy ünnepségre. Fokozott jelentőséget látok abban, hogy ennek a világraszóló nagy rendezésnek székhelyévé a Szentatya Magyarország fővárosát tette. Kis nép vagyunk mi magyarok, a látszat szerint árvák és elhagyottak. 

Különösen mi érezzük ezt, akik mostoha körülmények között vívjuk harcunkat létünkért. Mégsem csüggedünk, mert nagy és hatalmas a mi Pátrónánk és nagyok és hatalmasak a mi szent védőink, kikben tántoríthatatlan a bizalmunk. Mi az anyaországon kívül élő magyarok is megültük a szentévet, hogy felfogjuk az Oltáriszentség misztériumában meghúzódó Krisztus erejét, kinyitottuk előtte szívünk kamráinak ajtóit, hogy Ő bennünk újra testet öltsön és vérré váljék. 

Az az egykor gyermeki áhítat, amely az első szentáldozáskor megszállott, idővel túllépte kedélyvilágom határait és az én férfiúi hitvilágomnak lényeges részévé vált. Erre a hitvilágra, mint sziklára építem az Egyházam és Nemzetem érdekében szükséges minden küzdelmemet sok magyar katolikus testvéremmel együtt. Ha ezt a küzdelmet az Eucharisztia jegyében folytatjuk, akkor győznünk kell minden látható és láthatatlan ellenségünk felett, mert a krisztusi szeretet legyőzhetetlen! 

Esterházy János gróf

(Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)

"Gondolj (...)komolyan a pokolra, (...) és megígérem neked, hogy a mennybe jutsz!

"Gondolj gyakran és komolyan a pokolra, annak örök büntetéseire, falánk lángjaira, és megígérem neked, hogy a mennybe jutsz. A pokol a Mennyország nagy misszionáriusa."

(Louis Gaston Adrien de Ségur püspök)

Magnificat Franciaországból

 

Monks of Fontgombault Abbey

Miért hiszünk? (Bangha Béla írása)

Ne higgyük, hogy a hitetlenség nagy elterjedését csak az magyarázza meg, hogy a hit legfőkép az akarattól függ; ezt pedig ezerféle érdek, hajlam és szenvedély vonja a hitetlenség felé. A mi intelligenciánk hitetlenségének sokkal egyszerűbb oka is van; és ez az, hogy az utóbbi nemzedékeket mesterségesen sodorták bele a hitetlenségbe. Vessük félre a fátyolt és tekintsünk oda nyilt, bátor szemmel a modem szellemi fejlődés színpadjának a kulisszái közé; pillantsunk vissza az előjátékokra is, és akkor a modern hitetlenség káprázatos színképének varázsa csúf, semmitmondó köddé enyészik szét. 

Egykor egész Európa feltétlenül hivő volt. 

A művelt népek színpadja csupa milliónyi imádkozó, égre tekintő alakkal volt tele, s a millióik élén éppen a tudomány képviselői lobogtatták a kereszt zászlaját. Egynéhány hittagadó akkor is akadt, még a tudósok között is; de azt a többi azonnal lecáfolta, s ha mégsem hallgatott el, úgy bántak el vele, amint eszelősökkel szokás. Azonban· a színkép egyszer csak megváltozott Új szereplő lépett a színpadra: szenvedélyes és erőszakos hős: a nagy forradalom az lsten, az Egyház s a keresztény világrend ellen. 

Eleinte felvilágosodásnak, utóbb szabadelviségnek nevezte magát, s a hazug szó és gonosz tett minden eszközével toborzott híveket az elégületlenek között. "Olyanok lesztek, mint az istenek" - ez volt zászlajára írva. Nem csoda, hogy milliók tömörültek alája; s a XVIII. és XIX. század politikai forradalmai és zűrzavara közt végre is sikerült az Isten elleni forradalomnak az ő zászlaját Európaszerte diadalra vinni. A diadalmaskodó forradalom azonban magával együtt uralomra emelte azt is, akinek életét és győzelmét köszönhette: a hitetlen, Isten-ellenes tudományt. S ez a hitetlen tudomány a kormányrúdra került forradalom hüséges rabszolgájának is bizonyult. A bölcselet nevében éppen azon elveket kezdte hangoztatni, melyekre a liberalizmus leginkább rászorult. 

Kimondta, hogy személyes Isten nincs, hogy az Egyház az államnak alá van rendelve, hogy "az állam az egyetlen igaz és jelenlevő Isten" (Hegel), a legfőbb törvényhozó, felelősség nélkül uralkodó és végső jogforrás. Igaz, hogy e tételek kedvéért a modern Kant- és Hegel-féle bölcselet kénytelen volt az egész gondolkodástant is felforgatni, a gondolkodás összes törvényeit felfüggeszteni, az emberiség és az egész világ létét kétségbevonni s az erkölcsi élet sarkoszlopait halomra dönteni; no de mindegyl Sebajt Csakhogy aztán a végén helyre pótolt mindent a megfizethetetlen végeredménnyel: az egyedek teljes felszabadításával Isten tekintélye alól s az állam mindenhatóságának eszméjével.

(Bangha Béla: Hit és világnézet II.)