Az ember ne hagyja magát letapostatni

A Szeplőtelen Fogantatásból értsük meg azt a lelkesülést, hogy az ember ne hagyja magát letapostatni, letiportatni a szeplős lelkek által, ne görnyessze nyakát a szenvedélyek igája alá, hanem hogy iparkodjék szeplőtelenül állni, küzdeni a bűn ellen, először önmagában, azután a nagyvilágban. Minő eszményképre van a világnak inkább szüksége, mint a szeplőtelenül fogantatott Szent Szűzre? Minő sugár fogja jobban megörvendeztetni abban az éjben, mely körülötte ijesztget, mint a szeplőtelen Szent Szűz szeméből kivillanó sugár, mely azt mondja: «Ego sum immaculata conceptio!» Minő hang biztatja az embert jobban, mikor látja, hogy sikere nincsen művének, hogy ő csak egy szikra a sötét, a vak éjben? Mily szó biztat jobban a kitartásra és odaadásra, nem törődve semmivel, mint: «Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás!»?

Prohászka Ottokár

Hálaadás a szentgyónás után

A mély lelkek hálásak; fölértik, hogy a jót elsősorban a hála jó érzelmével kell viszonozni. Nagy jó ez is. A szentgyónás után a hálaadás nagy kegyelem s mélyenjáró érzelmek útja. Szívünk átérzi azt a végtelen kegyet, hogy Isten megbocsátott; hogy levette róla a terhet, mely láncnál rémesebb; megmosott vérében; fölemelt, megkoszorúzott, megdicsőített. Ó, ki érti föl a kegyelem titokzatos működését, mely belénk szivárgott s fölélesztette új tavaszra, örök életre lelkünket? Azért „canet juxta dies juventutis suae”; ifjúságának himnusát zengi. Erre nevelem magam pontosan és híven. 

 

Lelkemet átjárja a megnyugvás édes érzete, megszállja a mély, fölséges béke, melyet Isten ígér; valami abból, amiről a próféta szól: „Vajha parancsaimra figyelmeztél volna, békességed leend, mint a folyóvíz és igazságod, mint a tenger örvényei” (Izai. 48,18). Ezt élvezem, ettől lesz lelkes a lelkem s édes a hangulatom; azért kell énekelnem, hálát adnom, köszönetet mondanom…! 

 

Szívem mély érzelmeivel adok hálát; a lelkemet adom. – Bűnöm láncát Isten repesztette szét; szabad vagyok már, hogy neki adjam át magam. Az odaadás tette az én hálám. – A toblachi gróf bezárta várának félreeső tömlöcébe egyik ellenségét s megfeledkezett róla úgy, hogy a szerencsétlen éhenhalt. Ezért azután Rómába ment bűnbocsánatért, nehéz vasláncot kovácsoltatott nyakára s lábaira, s azzal járt-kelt élte végéig; azzal halt meg. Mily öröme lett volna, ha az Isten angyala leveszi róla e láncot bűnbocsánata jeléül! Mily hálát adott volna! Isten az én láncaimat levette rólam; énekelek! 

Prohászka Ottokár

.

Kedves Hívek, akartok Istennél érdemet és jutalmat? Ha akartok, akkor azt tegyétek, amit Ő akar és követel tőletek. Ahová s aminek rendelt titeket az Úr, azt cselekedjétek. Akarja-e az Isten, hogy az almafa szőlőt s a rozs körtét hozzon? Nem akarja; hanem azt akarja, hogy minden fa a maga gyümölcsét hozza s az a gyümölcs jó gyümölcs legyen. Éppen úgy rendelt az Isten az embereknek hivatásokat; kijelölte állapotaikat; meghatározta kötelességeiket; ezeknek meg kell felelniük; ha többet tesznek ezeken kívül, jól van, dicsérem őket; de ha mást tesznek s ezeket elhanyagolják, vagy ha olyasmit tesznek, ami kötelességük teljesítésében gátolja őket: akkor nem dicsérem őket; nem dicséri őket az Isten, de még a világ sem, sőt ez ítéli el őket legélesebben!

Erre figyelmeztet Szent Pál, sőt nemcsak figyelmeztet, hanem kér, midőn írja: «Kérlek titeket, hogy a hivatásban, melyre hivatva vagytok, méltólag járjatok» (Ef 4, 1). Hivatás alatt ő a keresztény életet érti; de e keresztény életbe bele van foglalva minden egyes hivatás és állapot; benne van a keresztény anya, a keresztény atya, a keresztény ügyvéd, a keresztény tanító, a keresztény hivatalnok, a keresztény pap, stb. hivatása. Kérlek titeket, hogy e hivatástokhoz méltólag járjatok.

Prohászka Ottokár

Küldetést adok

«Emberek halászaivá teszlek», de nektek is szívvel lélekkel, egész élettel kell e munkába beleállnotok. Hatalmat adok; e hatalmat éltetekké kell változtatnotok. Küldetést adok; e küldetésben kell folyton járnotok. Magamhoz emellek; ez Isten-közelséget át kell élnetek; nem mechanikus eszközeim vagytok, hanem apostolok. Oltáriszentséget bízok rátok; éltetek az itt rejlő erőnek kommentárja legyen; evangéliumot adok, mélységeiben kell laknotok. Szóval: én teszlek, de nektek is egész élteteket kell belefektetnetek.

Prohászka Ottokár

Egy jelentéktelen, de jellemző tünet

Felszentelnek egy fiatal, 24 éves férfit pappá. És ha ez a fiatalember akár a maga városában vagy hazájában, akár a közel vagy távoli külföld valamelyik idegen városába, falujába jut vagy téved, úton-útfélen ráköszöntenek az emberek. Az egyik dícsértessékkel, a másik kalapemeléssel, a harmadik azzal, hogy a vasúton vagy villamoson átengedi neki ülőhelyét. És köszöntik őt férfiak és nők, öregek és gyermekek, önkéntesen, őszintén, szívből fakadóan. Pedig nem ismerik, nem tudják, ki fia, hová való, mi a neve, milyen nemzetiségű, milyen nyelven beszél vagy ért. Azt sem tudják, baráti vagy ellenséges országból való, szereti-e, kedveli-e hazájukat avagy nem. 

Csak egyet tudnak róla. Egyházi ruhájáról látszik, hogy valamelyes köze van neki a 2000 évvel ezelőtt két gonosztevő között kivégzett Krisztushoz! És ez elég, hogy személye iránt tiszteletet érezzenek, hogy vele, ha másképp nem, a köszöntés és üdvözlés révén kapcsolatba jussanak, és ekképp is nyilvánítsák hitüket, ragaszkodásukat, szeretetüket, hálájukat, megemlékezésüket Krisztushoz, Krisztus iránt, Krisztusra! Ennyire ma is élő, eleven, vonzó, ható, imponáló személy Krisztus! E téren nincs hozzá fogható személy széles e világon. 

Tower Vilmos: Van Krisztusunk! 

Gondolom pedig, hogy a lélek tisztulásának három foka van

Először is a léleknek tisztába kell öltözködnie, hogy a törvényt megtartsa. A törvény engedelmességet kíván; az engedelmesség pedig saját akaratunknak más, felsőbb hatalom alá való hajtása; nem más, mint lemondás saját akaratunkról, s hódolás egy más akaratnak. Mindenkinek engedelmeskedni kell. Nemcsak nekünk; a Boldogságos Szűz, az Isten-anya is, dacára minden kegyelmének, méltóságának, engedelmeskedni tartozott. Mikor a templomban karjaira emelte az isteni gyermeket, még jobban átérezte ezt, mert hiszen ennek a kis szívnek lüktetése éreztette vele a próféta szavait: Obedientiam volo ... engedelmeskedni akarok.

Prohászka Ottokár

„megbizonyítja magát jelekkel és csodákkal, különféle erőkkel és a Szentlélek osztogatásával”

Érzéket a minket körülvevő anyagi és szellemi világ iránt; szemet, szemet! Ha követ dobok sziklára, az csattan, – ha vízbe, az loccsan, – ha a harangot megütöm, az hullámozva reng, – ha Amati-hegedűn végighúzom a vonót, az a mélység hangjait ébreszti; az ideg is reng, a lélek is reng; s amilyen lesz a műszer, olyan lesz az érzés: amilyen mély, amilyen lágy, amilyen áradozó, amilyen erős lesz; ahogy ki van feszítve, ahogy meg van hangolva; ahogy tud befogadni és hasonulni; ahogy tud a mélységekből reszonanciákat teremteni. Ezt léleknek s kegyelemnek hívjuk; ez az a fölkent, ez az a léleknek született lélek. Isten ihlet, Isten tüzesít át minket; ő hajlít, ő feszít, ő hat át. Hagyjatok szabad kezet ez idomító, hajlító, hangoló művésznek, e léleknél finomabb Léleknek. Lelkem kifeszített húr; szívem a te orgánumod; nyúlj bele, és isteni élet zeng, hevül, örül, virágzik benne!

 

S hogy kell az érzéket nevelni? Az ég iránt úgy, hogy a föld nyirokját és terhét megérezzük, a fény iránt, hogy a sötétséget észrevegyük; a végtelen iránt, hogy a végesség nyomja a lelkünket, az örökkévaló iránt, hogy az idő hervadását átszenvedjük; a kegyelem iránt, hogy a bűn kínozzon; a Megváltó iránt, hogy rabságunk láncai tűrhetetlenek legyenek, a Fölséges iránt, hogy alacsonyságunk lelkünk mélyéig érjen.– Ellenben ha csak napvilágot látunk az életben, akkor csillagot nem látunk, – ha a föld paradisus, akkor ég után nem vágyunk, – ha az ember minden, akkor az isteni nem vonz; ha elszorul belső szemünk, s adelsbergi grottában élünk, akkor megvakulunk; – ha szűk a látóhatárunk, elgyöngül a szárnyunk. Az élet nem mélység a pillangónak; az óceán sem a vízipóknak; az emberi nyomorúság nem probléma a játszó babának; a bogár a sziklaparton nem tudja, hogy szilurról júrába mászik át s hogy százezer évek mesgyéjét csápjával fogja össze. Ha lelkünk nem mély, akkor nem keletkezik benne új világ…! De mély lesz, ha az Isten gondolatait gyermekszívvel s imádkozva fogadja!

 

Tehát látnunk kell az örökkévalót… az élet szűk kereteit… egy más világ sugárzatát… Éreznünk kell örök hivatást… az örök élet fuvalmait… foszladozni kell sötétségünknek az örök hajnal fényküllőitől; lelkünkre kell borulnia a gondnak, a bánatnak, az „atra cura”-nak; éreznünk kell a tapogatódzást minden filozófia dacára, s azt, hogy a merő ész elégtelen vezető; elszegényítést, laposságot, sivárságot kell látnunk mindenfelé a mélységnek inspirációi nélkül; aki földet eszik s hason csúszik, annak nem nő szárnya. Azért, aki Jézust mint csillagot látni akarja, annak a sötétség s tehetetlenség árnyait kell az emberi életen látnia, s ezzel szemben a csillagos, a ragyogó, vonzó, nagy tényt: őt; nem szót, nem képet, hanem erőt, „virtus ex illo”; nem programmot s filozófiát, hanem valóságot s boldogságot; a sok pelyva közt rá kell találni a zsendülő magra… nobis Dei virtus… mely „megbizonyítja magát jelekkel és csodákkal, különféle erőkkel és a Szentlélek osztogatásával” (Zsid. 2,4). A tényt akarjuk látni; azért a nem-tények közé ülünk, pl. a filozófiák közé, hogy Krisztus csillagos valóságát lássuk vagy tehetetlenségünk s ájuldozásunk árnyvilágába állunk, hogy Krisztus kegyelmének teremtő erejét szemléljük. Jézus élet, út, igazság… te egyetlen édes, meleg valóság!

Prohászka Ottokár

Krisztus meglát egy vámszedőt és hívja magához, és ez otthagy vámot, állást, hivatást és Krisztus apostolává szegődik

 

érte áldozza fel életét is. Máténak hívták. Egy másik ember meg Krisztust látja meg, és rögtön ragaszkodó hívőjévé és társává szegődik élte végéig, és mint vértanú, Krisztusért ontja vérét. Neve Natánael = Bertalan. A gazdag Zacheus életében szintén először pillantja meg Krisztust, és örömében, hálából vagyona felét felajánlja jótékony célra. Egy bűnös leány megismeri Krisztus tanítását, és örökre búcsút vesz a test és vér minden örömétől és keresetétől: Magdolna. Az élvhajhászó, romlott erkölcsű római pogány észreveszi, hogy eddig ravasz, alattomos, sorsát állati megadással viselő rabszolgája egy szép naptól kezdve mosolyogva jár-kel, sokkal pontosabban, lelkiismeretesebben végzi teendőit. Alig ismer rá.

 Viszont másutt a rabszolga nem tudta megmagyarázni, hogy ura minden külső megokolás nélkül miért kezd vele emberségesen bánni, őt testvérének szólítani, sőt felszabadítja és ajándékokkal elbocsátja. De talán csak akkor, réges-régen történtek ily csodálatos változások? Krisztus Jézus nevére ma is milliók meghajtják fejüket, temploma előtt leemelik kalapjukat, nagypénteki sírja előtt leborulnak. Személyét kőbe vésik, vászonra festik, zenébe ömlesztik. 

A bazilikák, dómok, a falusi templomok és útszéli kápolnák az ő emlékét örökítik meg, éppúgy, mint a Belliniek, Raffaelek, Leonardo da Vincik, Munkácsyak, Danték, Pascálok, Papinik, s í. t. A férfi- és női szerzetek tízezreiben a legkülönfélébb nemzetiségű, fajú, természetű, vérmérsékletű és korú, mindkét nembeli fiatalok és öregek önként, minden kényszer, börtön és rendőr nélkül életük végéig tökéletes engedelmességben élnek, küzdenek, fáradnak és lemondóan áldoznak Krisztus iránti szeretetből. 

Melyik bölcseleti, társadalmi, politikai vagy állami intézmény vagy tanítás tudta valaha vagy tudja ma olyan önfeláldozó, egész életüket fizetés, földi jutalom és kitüntetés nélkül a betegeknek, nyomorultaknak, nyomorékoknak, gyógyíthatatlanoknak szentelt lények százezreit elővarázsolni, mint pl. a betegápoló apácák? És ezek miért áldozzák fel magukat ilyen, emberileg érthetetlen módon? Krisztusért teszik! 

A hithirdetők tízezrei ma is elvándorolnak a vadak, az emberevők, a bélpoklosok közé, a leprásoknak minden más emberi társadalomtól elzárt ketrec-telepeibe, fizetés, földi jutalom reménye nélkül, feláldozva az otthon kényelmét, nyugalmát, biztonságát, otthagyva szülőt, testvért, hazát. Miért? Krisztusért! 

Az egyik ilyen újonnan létesített leprás-telepre keresve-keresett a hatóság orvost, ápolót, szakácsot, kiszolgálót. A rendes fizetések többszörösét ígérték. Mindössze két öreg néni jelentkezett. Erre kérdést intéztek egy francia missziós társasághoz. És versenyezve, egymást túllicitálva jelentkeztek páterek és fráterek és ezek felszólítására apácák is a leprások közé: Krisztusért! 

Tessék egyszer december 24-én éjfélkor bármely katolikus templomba betekinteni. Ha ugyan még kapnak helyet. A legrémesebb havazás, dühöngő szélvihar vagy kínzó fagy ellenére is már egész órával előbb sűrű rajokban jönnek férfiak és nők, gazdagok és szegények, hogy résztvegyenek Krisztus születése évfordulójának éjjelén a tiszteletére rendezett egyházi szertartáson. És ezeket mind nem parancsszó, nem kényszer viszi a templomba. 

És ez az eset közel 2000 év óta minden évben megismétlődik. Nemcsak nálunk, hanem Betlehemben, New Yorkban, Sydneyben, Japánban, Kínában, az óceáni hajók kápolnáiban és mindenütt, ahol Krisztust ismerik és szeretik. Melyik más, régen született és hozzá bitófán kivégzett ember születésének évfordulójára, tiszteletére, ünneplésére telnek meg a legszebb épületek, még éjjel is, még borzalmas ítéletidőben is? 

Tower Vilmos: Van Krisztusunk!

Jeruzsálem előtt eltűnik a csillag

Eltűnt idegen földön; aki nem járt nyomában, nem törődik eltünésével, de mi lesz azokkal, kiknek vezetőjük volt, s most sötétségben járnak? Nem kételkednek-e majd? nem zúgolódnak-e? Eddig jártam a nyomában s most hagy el? Nem csalódtam-e benne is? igaz világosság volt-e? A lélek elsötétüléseit senki sem kerülheti ki, de ha sötét lesz körülötte, ne kételkedjék. Maradj velem, Uram, ha sötétedik; hozzád ragaszkodom még akkor is, ha éjjelemben még csillagaim is kialusznak. Szemedbe nézek s mondom: nem hátrálok.

Azért tűnik el néha vigaszunk csillaga, hogy új erények fakadjanak lelkünkben: bánat, türelem, alázat, szelídség, Istenhez való ragaszkodás. A nyomor is arra való, amire a hűs völgy: ott fakad az ibolya; a szerencsétlenség is arra való, amire a napos, köves hegyoldal: ott izzik a karminvörös barátszegfű, ott szűrődik a tüzes bor. Ha megaláznak, mily jól imádkozom; ha megsértenek, mily könnyen válom a világtól; ha üresnek találom a földet, mily édes lesz az ég; ha léhák az emberek, mily fönségesek a szentek; ha a nyegleséget látom, mily üde rózsa az érintetlen szív. Szenvedélyeim s szenvedéseim is tűzláng, benne gyullad ki lelkem érzelme csodaszínekben. Ó, Isten, hát csak vezess és gyúrj, mintázz és olvassz; művészetedben bízom s érintéseidet eltűröm, még ha fájnak is.

 A bölcsek a zsinagógához fordulnak s kérdik: hol van a zsidók született királya? Isten akarja így, hogy a hit kérdezze a hitetlenséget, a tisztaság az erkölcstelenséget, ha tényleg ez a hitetlenség s erkölcstelenség a kathedrán ül. Isten élesen fejezi ki ezzel azt, hogy a hivatalos tekintély előtt meg kell hódolnia mindenkinek, még akkor is, ha ez hitetlen és erkölcstelen, mert rendet akar. Ez a megalázkodása a tisztaságnak a gonosz előtt s ez az eligazodása a hitnek a látszatok közt, nagy érdeme az erénynek s bizonyára nem válik kárára. Isten áll jót.

Prohászka Ottokár

.

Az erkölcsi világnak nagy erényei, legnagyobb áldozatai, melyek még az Isten lelkét is elragadják, Jézus szent keresztjének virágai. Valóban az Úr Jézus szent keresztje az a száraz fa, amelynek lángjánál felmelegszik szívünk s apostolokat, szüzeket, vértanúkat állít a felhevült szeretet a világba; mindegyik azt mondja: nem halt meg Krisztus hiába. Ne maradjon Ő egymaga áldozatban, buzgalomban; szegődöm én is hozzá, én is apostola leszek; ne maradjon Ő egymaga tiszta szűzies szeretetében árván: én is szűzies jegyesének készülök. Ne függjön a keresztfán egymaga; nem tűrhetjük, hogy az Úr Jézus egymaga haljon meg másért, mi mindnyájan oltárok akarunk lenni, áldozatot akarunk bemutatni; eamus et moriamur cum illó! Íme, igaz, nem, nem halt meg Krisztus hiába.

Prohászka Ottokár

Keresztelő Szent János születése

«Fölkelvén azután Mária ama napokban, sietve méne a hegyes tartományba, Júda városába és beméne Zakariás házába és köszönté Erzsébetet» (Lk 1, 39). A Boldogságos Szűznek jól esett meghallania, hogy az Isten titkaiba egy másik asszony is bele van állítva s hogy az is anya lett, mégpedig szintén valamiképp kegyelemből anya, s hogy boldogságát, örömét s reményét, ha valakinek, hát annak fedheti föl, neki öntheti ki szívét. Lelkében csengett az angyal szava: «És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fiat fogant vénségében, és ez hatodik hónapja annak, ki magtalannak hívatik». Tudta azt is, hogy e két magzatnak köze van egymáshoz; tudta, hogy annak a fiúnak a Messiás előhírnökének kell lennie, s ugyancsak, hogy a Messiás kegyelme s szeretete környékezi az előhírnököt. Úgy érezte tehát, hogy oda kell mennie Erzsébethez s el kell vinnie az Isten megtestesült kegyelmét elsősorban Erzsébetnek s magzatának.

Prohászka Ottokár