Az Úr ünnepei

Hogy a Boldogságos Szűznek mily szíve volt, azt elképzelhetjük, hiszen az Úristen gyönyörűségére és szeretetére, még pedig az Isten-anyai szeretetre volt teremtve. Hogy a Boldogságos Szűznek mily érzelmes lelke volt, kitetszik abból, hogy az Isten legnagyobb s legédesebb szeretetét a teremtésben neki kellett viszonoznia. Hogy az Isten mily szeretettel viseltetett a Boldogságos Szűz Mária iránt, kitetszik azokból a lángoló, színpompás kifejezésekből, melyekkel az Énekek-éneke elsősorban a Szent Szüzet tiszteli meg, őt, az Isten galambját, egyetlenét, választottját. 

Az Isten kiárasztja gazdagságát a teremtésben s teremt magának gyönyörű lelkeket; ezek az Ő gyöngyei, de a pretiosa margarita mégis csak ő, a legkedvesebb a Szent Szűz. Lelkében épített magának az Úr otthont, szívében alkotott új paradicsomot. 

Ha minden érzés az emberi szívtől függ, ha minden légrezgés a lélek által lesz fénnyé, minden hullám a lélek által lesz hanggá, ha a porból lélek által lesz termet, üde arc, ragyogó szem: mindenesetre a Boldogságos Szűz Mária lelkében fejlesztette ki az Úr azt a fényt, azt a hőt, azt a gyönyörűséget, azt a mélységes életet, melyben az Istennek kedve telt, melybe az Isten belevetette magát mint otthonába. Ó mily bensőség, mily érzés tölthette el a Szent Szüzet; úgy-e tudott érezni s szeretni? Higgyétek el, ez a legmélyebb lélek.

Prohászka Ottokár

„Íme, mi mindent elhagytunk.”

 „Akkor felelvén Péter, mondá neki: Ime, mi mindent elhagytunk és téged követtünk; mi lesz hát velünk?” (Máté 19,27). „Mindent elhagytunk” – mondja Péter – halászkunyhót, hálót, sajkát, mindent. Nem gazdagságot, állást, rangot, de azt, ami szabadságunkban, hozzád való közeledésünkben, veled való egyesülésünkben akadályozhatott volna. Mi lesz tehát velünk? Királyok lesztek és világot ítéltek! Mindenről lemondani nagy tett; aki ezt megteszi, megdicsőül, megítéli s megszégyeníti a röghöz, ingerekhez, élvezetekhez tapadt világot. – Le kell mondanom 1. mindarról, ami bűnre visz és csábít; 2. az önmegtagadást azzal a szándékkal kell gyakorolnom, hogy az a lelkiséget, a szabadságot, az Istenhez való közeledést mozdítsa elő bennem. Az önmegtagadás fokain közeledünk Istenhez; ezek a mi királyi székünknek lépcsői. Menjünk bízvást föl rajtuk. 

 

„Jézus pedig mondá: Bizony mondom nektek, hogy ti, kik engem követtetek… és mindaz, ki elhagyja házát, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy fiát, vagy szántóföldjét az én nevemért, százannyit nyer és az örök életet fogja bírni.” Nemcsak apostoloknál, hanem mindenkinél sürgeti az evangélium a lemondást s az odaadást Istenért. – Jó a lemondás; a szakítás a földdel a nagy lelkek útja; ezt ki nem törülhetjük az evangéliumból. – Szülő, férj, feleség, tán zokon veszik, kíméletleneknek nézik Krisztus e kijelentéseit, de ne ütközzenek meg ezen; testben hozunk áldozatot lélekért; életben, egészségben, vagyonért, tudásért, tehát ugyancsak a tökéletességért. – Ne higgyünk a lágymeleg csitítóknak, kik elidegenítenek az áldozatos iránytól; ne hallgassunk a szirénekre, Ellen Key-féle szentimentális idealistákra, kik arra buzdítanak, hogy „éljük ki magunkat”. Nincs lelki műveltség erős áldozat nélkül. Az élvezetvágy a népek elfajulását vonja maga után. Elsősorban tehát ennek letörésére nevelem magamat. 

 

A szebb, nemesebb élet még inkább sürget áldozatokat. Hozzuk meg ezeket mély átérzésével annak, hogy Istenért hozzuk, a Fölség kedvéért. Ez a mi dicsőségünk, ha dicsőségére valamit adhatunk, vagy tehetünk; nagy a mi tartozásunk; örüljünk, ha hálából neki valamit fölajánlhatunk; rémes a mi adósságunk; érezzük magunkat boldogoknak, ha engesztelésül valamiről lemondhatunk. A brabanti gróf elment a keresztes haddal a Szentföldre, s magával vitte feleségét, és mialatt ő hadakozott, felesége a betegeket ápolta Jeruzsálemben. Idő multával vissza kellett térnie hazájába, de felesége ott akart maradni és kérte őt, hogy hagyja ott, s ő tovább is fog Istennek s a betegeknek szolgálni. „Hogy hagyhatnálak itt – szólt a gróf –, hisz nem élhetek nélküled.” De az csak tovább rimánkodott. Végre a pátriárka elé került az ügy, s ez mélyen megilletődve az asszony áhítatától, szintén kérte a grófot, hagyná ott feleségét. S mikor már semmi sem használt, s a gróf továbbra is vonakodott, a pátriárka Krisztus vérének egy kőre száradt cseppjét – a jeruzsálemi egyház reliquiáját – ajánlotta föl a grófnak cserébe feleségéért. Ez hatott. E kincsért a gróf szíve kincséről lemondott. – Mit nem tennék én is Krisztus véreért, a kegyelemért, Krisztusnak hasonlóságáért?! 

Prohászka Ottokár

Oltalomra van szükségünk perzselő napsugár, rothasztó esőzés s ugyancsak lelki rothadás és kiszáradás ellen

 

„Ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatjára” (Máté 26,28). 

 

Az Úrvacsora áldozat volt; Jézus a kenyér s bor színében az áldozat jellegeivel és érzelmeivel van jelen; ez érzelmek elseje az imádás és hálaadás. – Misztériumának megközelíthetlen csendjében imádkozik Jézus, az áldozat. Ő ebben remekel. Ez missziója, kegyelme, ez inspirációja és géniuszának koronája. Gondolhatod, mily mélyen szánt s mily magasztosan szárnyal! Isten és a világ közt kiterjesztett szeráfi szárnyakkal lebeg lelke; beárnyékolja a földet; fölfelé tör, egyre följebb, följebb, és ihletett lelkében himnussá válik a föld s a szférák éneke. Imájában összefoly szentséges életének harmóniája a zöldcsütörtök, a nagypéntek siralmaival s a föltámadás és mennybemenet himnusával. Ó fölséges, szent, kiválasztott imádkozó; minden szentmisében kiárad imádkozó, zsoltáros, himnusos lelked. „Sileat a facie Domini universa terra”, s ég és föld hallgat imádra. Akarod-e Istent mély, igaz érzésekkel, Krisztus lelkének; szenvedésével s diadalával dícsérni? itt a szentmise! 

 

Második érzelme az engesztelés. Az áldozat meghal másért; a legsötétebb lemondást a szeretet legragyogóbb inspirációjával köti össze… e keserűség édes és azért fölséges lesz. Siet Krisztus lelke a halálba, siet menteni; „ha föláldozom magamat, ezek mind élhetnek”, mondogatja; ó hogyne tenné! Ez érzelmek hevítik lelkét most is; kiáltó lélekké válik. Az Oltáriszentség csendjében hallom prófétánk, vértanúnk kiáltását; hallom a „vér kiáltását”. Sámuel egész éjjel kiáltott Saulért az Úrhoz; Jézus éjjel-nappal kiált értünk. – Tanuljunk tőle engesztelést: erős, ellentálló, a jóért kiáltó, a bűnösökért kiáltó lelkületet, és engeszteljük meg Jézus szívét magát, kit annyian nem értenek s megvetnek. 

 

Harmadik érzelme az esedezés, a könyörgés. Rengeteg sok kegyelemre van szükségünk, hogy a rossznak ellentálljunk s a jót tegyük; hogy kitartsunk s jól fejlődjünk; hogy arra az öntudatra és örömre ébredjünk, hogy szeret minket az Isten, és hogy szeretet és nem átok környékez; segítségre és oltalomra van szükségünk perzselő napsugár, rothasztó esőzés s ugyancsak lelki rothadás és kiszáradás ellen. – Jézus e részben is kiált! Ahogy a hegyeken, az erdőkben, a tengerparton imádkozott, úgy imádkozik itt. A szív mélyéből kitörő imának itt van iskolája és forrása. Vele imádkozni, az annyi, mint kitartóan, megnyugodva imádkozni. 

Prohászka Ottokár

A hivatás elszántsága

 „És eljövének az ő anyja s atyafiai, s kinn állván, hozzája küldének, híván őt. És a sereg körüle ül vala és mondák neki: Ime anyád és atyádfiai ott kinn keresnek téged. És felelvén nekik, mondá: Ki az én anyám s kik az én atyámfiai?” (Márk 3,31). Jézus prédikál, árad belőle lelkének ereje, hogy kielégítse testvérei éhségét. Akkor megzavarják, hogy menjen, mert kinn állnak anyja s rokonai; eljöttek érte, akarják hogy menjen velük. – Jézus kemény; hivatásában nem ismer anyát, testvért, ki útjába álljon. Szeretik őt ezek, tudja ő azt; de egy más, felsőbb, parancsoló szeretet int feléje; a szellem áll a testtel s vérrel szemben, s neki kell győznie. – Vannak körülmények, hol engedékenységünk s túlhajtott kegyeletünk bűn a Szentlélek ellen. Nem személyekről van ilyenkor szó, hanem egy istenellenes elvről, mely a test és vér melegével kísértetbe hoz. – Ha a lélek üdve forog veszélyben, el kell vágni minden köteléket. 

 

„És kezdé tanítani őket, hogy az ember fiának sokat kell szenvedni… És fogván őt Péter, kezdé feddeni. Ki megfordulván, megdorgálá Pétert, mondván: Hátra tőlem, ellenkező, mert nem érted, mik az Istenéi” (Márk 8,32). Mily élesen vág vissza az Úr; lelke felháborodásával felel. Jézus el van szánva áldozatát bemutatni; Jeruzsálembe akar menni s a halálba. De az emberi érzés Péterben kifogásolja ezt s rá akarja venni az Urat, hogy térjen ki az erőszaknak. Hátra tőlem – volt a felelet – mert akkor elvész az isteni föladat, s ellenségeinek meghódolva nem állná ki a tűz- és vérkeresztséget. Ha kimélné magát, elveszne minden. E kemény szóban: „hátra tőlem” hangzik újra az, hogy „Isten fia vagyok”. Nálam is a rosszal való ellenkezés s a vele való megvívás nem baj, nem csapás, hanem isteni út s az erény feladata. 

 

„Aki megtalálja életét, elveszti azt, s aki életét elveszti érettem, megtalálja azt” (Máté 10,39). Aki kényezteti magát s önkedvében jár el mindenütt, – aki a test és vér sugallatait követi legfőbb norma gyanánt, az azt gondolja: kitöltöttem kedvemet, éltem; pedig csalódott; nem értette meg az igazi életösztönt; világnál, testnél jobban kell szeretni a lelket, s a lélek önfenntartási ösztöne erősebb legyen, mint a világ s a test és vér szeretete. Ezek az erős lelkek, kik a lélek önfenntartási ösztönét érvényesítik világ és test fölött. A többiek gyönge lelkek; az élet ösztöne fölületes bennük; legyeket fogdosnak s homokból építenek kis mólókat. Ó Uram, az erős élet ösztöne, az örök élet fönntartásának vágya vigyen s emancipáljon engem; ez csillagom; e szerint igazodom, intézkedem s hozom áldozataimat! 

Prohászka Ottokár

Pusztul a halál s föléled az élet

 „Én pedig mondom nektek, hogy mindaz, ki asszonyra néz, őt megkívánván, már paráználkodott vele szívében” (Máté 5,28).

 

Jézus akart isteni embert nevelni s felsőbb szépségbe öltöztetni. S valamint a művészet formával töri meg a formátlanságot s szépséggel győzi le az anyagot: úgy kellett az Úr Jézusnak erkölccsel megtörnie az ösztönös embert, s elsősorban is a nemi viszonyba szentséget, ihletet, szépséget s erőt teremtenie, hogy előálljon a „tertium genus”, az isteni ember. Megteremti ezt azáltal, hogy ragyogó tiszta, egészséges atmoszférát biztosít neki. Ezt a léleknek az igazság, az eszményiség, az akaraterő s a harci kedv nyujtja. Kell, hogy gondolataink ne legyenek sötét, tehetetlen, vagy vad, merev gondolatok; kell, hogy érzésünk ne legyen beteges, lemondó, hisztérikus. A nemi élet tekintetében a modern kor fiai s leányai egészségtelen atmoszférában nőnek föl, mely telítve van miazmával s gyöngítő ingerekkel. Fölfogásuk terhelt, egyoldalúan túlzott nemiségnek betegei. Azzal álmodnak, művészetük bolondja e problémának; életük egyre jobban hasonlít ahhoz az alsóbbrendű állatvilághoz, melynek főfunkciója a megtermékenyülés. Ez az egyoldalúság helytelen, beteges irányba szorítja az érzést s a kedélyvilágot, egyre jobban arrafelé, melyet az apostol jellemez: „in ignominiam… in reprobum sensum… stulti facti sunt… digni morte”, dekadens, perverz népség. Ezzel szemben a tiszta, erkölcsös ember gondolatai a józan ész s a hit fényével vannak átjárva; a nőben embertársat lát s a nemi viszonytól csak annyi boldogságot vár, amennyit az erény révén nyerhet. Nem mámoros, nem neuraszténikus, s a szerelem virágait nem szaggatja, hanem Isten akarata szerint gondozza s élvezi! Ó ti, kik az emberiséget szeretitek, ti édes utopisták, kik napsugárt, erdei levegőt, kék eget követeltek a nagyvárosok népének, követeljetek elsősorban napsugárt s üde leheletet lelkük számára, hogy el ne fonnyadjanak az erkölcstelenség egészségtelen atmoszférájában! Ó Ruskin, ki arra biztatod az embereket, hogy házaik ne lebújok legyenek, tanítsd meg őket arra, hogy szívük-lelkük ne legyen undok gondolatok s rothasztó érzések s vágyak lebúja. Ó Kunovszky, te, ki az életet művészettel akarod megreformálni, térítsd észre az embereket, hogy belső életükbe is, érzéseikbe s gondolataikba is vigyék bele az erény formáját, léptessék föl e csúnya kháoszban a fegyelem s az önmegtagadás hatalmát; akkor megértik majd jobban az Úr Jézust is, kinek első követelménye a tiszta szív, a tiszta lelki világ, mely informálja az egész embert s annak egész életét. Uram, tiszta szívet teremts belém; tiszta, nemes gondolatokat, erőteljes érzést adj lelkemnek, hogy el ne hervadjon lelkem. Küzdeni fogok minden erőmből a tisztátalan gondolatok s vágyak ellen.

 

Erőteljes, virágzó, tavaszias életerőt ad belénk. Ha a szépség s az erény helyébe állati ösztön lép, meglazul minden kötelék s megrothad a nép életerejének gyökere. A tisztátlanság tűz, mely az életet virágában emészti el; nemcsak a velőt, hanem azzal együtt az életkedvet, az energiát, a teremtő géniuszt. Sehol sem tapasztalni ezt úgy, mint az önfertőzésben; az önfertőzés tényleg fertőbe csapolja le az életerőket, s az ilyen nemzedék igazolja Bouffon orvos szavait, hogy az emberiség nagy része az oktalan s elsősorban a tisztátalan élet révén nem hal meg, hanem megöli, meggyilkolja magát. Az erejében megszentségtelenített s életet adó hivatásában megbecstelenített természet azután maga föltámad ellenünk, s a bujakórban nem az élet, hanem a senyvedés s a halál forrásává válik. Az erőteljes természet, mely az erény határai s korlátai közt él, életet nemz, a megbecstelenített természet pedig nyomort terjeszt életképtelen gyermekeiben. A tisztátlanság a népek életének forrását mérgezi; a bordélyházak kapujánál is az ördög s a halál ül. Orvosok, kik tiszta vért, friss lelket, üde életkedvet akartok biztosítani az emberiségnek, nézzétek az élvezetvágy hekatombáit; mélyedjetek bele górcsöveitekkel a bujakór penészflórájába; elemezzétek ezt a vért, mely elgyöngült, megbecstelenített életerőt hagyományoz át a házasságokban! Küzdjetek bacillusok s prostitució ellen, de tartsátok szem előtt, hogy az emberi élet lelke s ereje az erkölcs, s erkölcsi erők nélkül, önmegtagadás, bánat, fegyelem, ima nélkül összes tudománytokkal részeg embert támogattok, ki egyre roskad, egyre csuklik térdeiben; nem ember az, hanem zsák; azt haladni, küzdeni, hódítani meg nem tanítjátok; aludja ki mámorát, s akarjon s küzdjön s áldozzon, akkor boldogul. Járuljon Jézushoz, az ő szíve élet, erő s lángoló szeretet. Éget, hogy gyujtson. Keresztje az élet jele; feszítsük rá a bennünk lakozó halált, a bűnt, a szenvedély pusztító, öldöklő kínját, s élni fogunk. Egyesüljünk vele az Oltáriszentségben; e szent symposion az ő isteni lelkének tiszta, ragyogó, életerős, virágzó gondolat- s értelmi világát közli velünk; attól pusztul a halál s föléled az élet.

Prohászka Ottokár

Nem vagyok magányos és elhagyott; jár velem az Isten angyala

 „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek egyet e kisdedek közül, mert mondom nektek, hogy ezek angyalai mennyekben mindenkor látják Atyám orcáját, ki mennyekben vagyon!” (Máté 8,10). 

 

Nem vagyok magányos és elhagyott; jár velem az Isten angyala. „Angeli eorum”, az én angyalom. Szeretnék beszélni vele, szemébe nézni, szívére borulni, de csak lélekben közelíthetem meg, mert egy „más világ” ő mellettem, melynek csak fuvalmát érzem, mint Columbus a szasszafrasz illatát az óceánon. Hiszem, hogy van védangyalom, mert van szellemi világ, melyet nem tagadhatok. A hal ne mondja: nincs élet a vizen kívül; az állat ne mondja: nincs a levegőn kívül. Van élet levegőn, nagyvilágon, étheren fölül „in lumine tuo”; van láthatatlan, szellemi világ; ahhoz szem kell, az értelem, a lélek szeme. Hiszem s örülök neki. Nem karolhatom, nem ölelhetem át, de értem s szeretem. 

Hogyan közeledjem hozzá? 

Tisztelettel s szeretettel. Tisztelem, mint nagy, fölséges szellemet. Tudom, hogy benne a szellem ereje fölszabadult az érzékek gyámságából s ragyog s villámlik, mialatt a mi értelmünk, legyen bár Leibnizé vagy Kanté, fogoly, rab, a fogalomnak léceiből építi föl házát, analógiákból tákolja össze hidait, melyekkel át akar hidalni sötét, fölkutathatlan mélységeket. Ellenben a szellemek értelme intuitív, tudásuk ragyogó napvilág. A te bölcseséged, király, mint az angyal bölcsesége, mondják Dávidnak. S ez a bölcseség fölfelé húz és ragad, föl, nem le. Nincsenek lábaihoz láncolva a kaján, fondorkodó, alávaló indulatok koloncai. Szerető bölcseség! Istennel egyesült, kegyelemmel telt lelkek azok. Ily tiszta, világból s tévelyből színesedő, fölényes szellem áll mellettem, jár velem! Hogy kell őt tisztelnem, megbecsülnöm, érte lelkesülnöm; magamat társaságára méltóvá tennem. Angyali közelség… hatalmas motívum minden jóra! 

Azután lelkes szeretettel kell iránta viseltetnem; hiszen erős, bátor, hadseregek élén győzelmet hozó szellemek, mint a macchabeusi harcokban; jótékony, irgalmas, kegyelmes szellemek, a „béke, a vigasz, az irgalom angyalai”. Szépek; fölségesek. A lét hierarchiájában közvetítik az Isten kegyelmeit; vezetnek, őriznek, biztatnak minket. „Elküldöm előtted angyalomat”; szeresd, bízzál benne, mondja az Úr. Clemens Brentano szép költeményt írt Louise Henselről „Der Engel der Wüste” címen; ez az angyali lélek vezette őt vissza a hithez; pusztából ki az élet forrásaihoz. Nem járok pusztában, ha angyalok szavára hallgatok, ha szeretettel kérdezem: mit akarsz tőlem, győzelmes, fölséges, hősies szellem? úgy-e azt, hogy ne csüggedjek, ne tétovázzak, ne féljek, hanem szeressek, s bízzam s hívjam segítségül Istenünk nevét s kegyelmét. 

Prohászka Ottokár

Higgyetek bennem!

 „Meg ne háborodjék szívetek. Hisztek az Istenben; bennem is higgyetek… Ha különben volna, megmondottam volna nektek” (Ján. 14,1). 

 

Jézus a föltétlen bizalmat s ragaszkodást köti tanítványainak szívére. Bízzatok bennem, higgyetek nekem; nem csallak meg; ha nem így volna, mint ahogy tanítottalak, megmondtam volna nektek. – A világban sok megrendülés van. Könnyes szemmel nézünk föl sokszor Krisztusra, midőn sötétség és kétség vonul végig lelkünkön. Ezzel szemben a mi kötelességünk: „Meg ne háborodjék szívetek”. Álljunk a passzió előestéjének hangulatába; Jézus búcsúzik, szeretete kínná teszi az elválást; átöleli barátait és megmossa lábaikat, azután testét-vérét emlékül hagyja és fölemelve szemeit az égre, elmondja hattyúdalát; szétlebbenti a jövő sötét fátyolát, biztosítja tanítványait szeretetéről… nem érezzük-e, hogy nem kételkedhetünk benne? 

 

E hangulatos szent estén tárja ki Krisztus legőszintébben szent szívét; tartózkodás nélkül szemeink elé állítja a legfőbb igazságokat és legédesebb vigaszokat. Lelkét, misszióját, szeretetét le akarta tenni bizalmas, hű szívekbe; amit eddig titkolt, azt most előadja; „Ezeket pedig nektek kezdetben nem mondottam, mivel veletek valék, de most immár ahhoz megyek, aki engem küldött”, most tehát szívetekre kötöm, ami a legszükségesebb; s mi az? Kérlek, ne szakadjatok el tőlem. 

 

Ha nem volna így, megmondtam volna nektek; megmondanám most, mert elmegyek. Véres kereszthalál előtt állok; nem csallak meg; megmondtam volna nektek. A szeretet őszinteségével és az áldozat erejével biztosítlak titeket, hogy igazat mondtam; még egy bizonyítékot nyertek a föltámadásban, hogy halálom meg ne zavarjon. Kell-e nekünk más bizonyíték, s nem talál-e szívünk teljes megnyugvást? Ismételjük néha: Ha nem volna így, megmondta volna nekünk. Hiszek neki, mert szeretett engem. 

Prohászka Ottokár

Hogy állok én?

A Boldogságos Szűz, mikor a templomba fölérve az Úrnak mutatja be s szenteli szent Fiát, átérzi, hogy a törvény nevében Isten szent akarata szerint s az ő céljainak szolgálatában áll itt. Ő tudta, hogy ő ebben az egész, nagy, fontos történésben csak mint eszköz szerepel, azért is felelőssége teljes tudatában állott. 

Szemtől-szemben áll Istennel, aki megbízta őt, hogy járjon el szándékában. Azért nem is vonakodik egy cseppet sem, hanem hűségesen teljesíti, amit Isten kíván tőle. Valamennyi szentet e felelősségérzet jellemzi; mélységesen át vannak járva annak a nagy s elkerülhetetlen szükségességnek érzetétől, hogy mentsék meg saját lelküket s viseljék gondját mások üdvösségének. 

Hogy állok én e részben? Beleégett-e már lelkembe az érzet, hogy Isten kezeimbe helyezte le saját üdvömet s hogy számon kéri azt majd tőlem? Ha akarom, jól gondozhatom azt, de el is veszthetem, ha nem törődöm vele; Isten azonban mindenesetre számon kéri tőlem életemet. 

Az Isten a Boldogságos Szüzet a világ üdvözítésének munkájába állította bele. Köze van neki az én lelkemhez is. Ő is, meg én is, tehát együtt dolgozunk saját lelkem üdvözítésében. Ez a tudat nagyon lelkesíthet.

Prohászka Ottokár

Panaszi Pázmány Péter

„Hirdesd az igét,légy rajta alkalmasan és alkalmatlanul, ints, kérj, dorgálj teljes türelemmel és tudománnyal ... Vigyázz mindenben; fáradozz, az evangélista munkáját cselekedd!” 

Szent Pál Timotheushoz

Az Üdvözítő azon jövendölése, hogy egyházát viszontagságok és üldöztetések fogják háborgatni, hosszú évszázadokon át a legszorosabb értelemben teljesült. A római császárok üldözéseit és a népvándorlás dúlását utóbb a hitükhöz hűtlenné lett keresztény fejedelmek szenvedélyes támadásai váltották fel, kik az egyház békéjét csaknem az egész középkoron át zavarták. Majd a 16-ik században újabb óriási ellensége támadt Krisztus jegyesének: a nagy vallási szakadások és az ezekkel járó úgynevezett vallásháborúk. 

Ama nagy férfiak közt, kiknek nagy szellemén és jellemén a gondviselés kegyes intézkedése folytán e pusztító viharok legalább némileg megtörtek, kiváló helyet foglal el hazánk egyházának azon főpapja, kit joggal nevezünk szent István után a magyar egyház második szervezőjének, alkotójának. E kiváló főpap Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek. I. Magyarország Pázmány fellépése idején. (...)

Hazánk a mohácsi vész óta politikailag, az utána következő években pedig valláserkölcsileg is leírhatatlanul szomorú helyzetbe jutott. Területének nagy része a törököt uralta. Mohácsnál elhullt a nemzet színe-java, a főpapok odavesztek; az országnak csak négy püspöke maradt. Az egyházi javak vagy török kézre vagy hatalmaskodó főurak birtokába kerültek. Az iskolák, nevelőintézmények, szerzetesházak, a tudomány és vallásosság e csarnokai, a hosszú, véres zavarok között és utánuk elenyésztek. Hallatlan paphiány következtében a nép lelkipásztorok nélkül maradt, elvadult, minden csábításra és izgatásra fogékony lett, s könnyű volt őt nyíltan vagy alakoskodással, akár akarata ellenére is az új hit zászlaja alá vezetni; főleg mióta a hatalmaskodó főurak az egyházi javakat lefoglalván, a nép megnyugtatására külföldi főiskolákon képzett protestáns prédikátorokat állítottak a nép lelkipásztorai helyébe. 

Szerencsétlenségre ugyanekkor állottak be a trónért való pártküzdelmek is; a Habsburgdinasztia híveivel az úgynevezett nemzeti párt állott szemben, mely két részre szakította az országot s testvérháborúkba keverte akkor, mikor mindenekelőtt a közös főellenség, a török tette a nemzet fennmaradását kétségessé. 

Az úgynevezett nemzeti párt a katholikus Habsburg-párttal szemben a protestáns vallást írta zászlajára, ami által e vallás nagy népszerűségre s ennek révén virágzásra jutott, főleg azért is, mert istentiszteletén kizárólag a hazai nyelvet használta. Az urak közül sokakat az egyházi javakon kívül a nemzeti eszme ezen összefűzése az új vallással vont el az ősi hittől; az urak pedig a köznép ezreit vonták magukkal, úgyhogy csakhamar az ország nagy része az új hitet vallotta, éppen nem erkölcsi vagy vallási szempontok miatt, hanem politikai és egyéb emberi okoknál fogva.  (...)

Az a határozottság, mellyel már a szerzet aszketikai gyakorlatai közt megtanulta minden egyéni érdekét, és hajlamát fensőbb szempontok alá rendelni, állandó jellemző vonása maradt a prímási széken is. Magánélete feddhetetlen volt, telve önfeláldozással és szigorral önmaga iránt; az önuralmat – mint Fraknói mondja – magával hozta a szerzetből, melynek gyermekéül tartotta magát mindhalálig, amint maga is mondogatta, hogy a „Jézus Társaságot mindenkor édesanyja gyanánt szerette”. 

Azzal bizonyította be e gyermeki, hálás szeretetet, hogy legtöbb alapítványával valamennyi szerzetestársulat közt legjobban azon rendet tüntette ki, melynek neveltetését köszönte, s melynek maga is tagja volt. Magas rangját nem tekintette földi kényelem és nagyzás eszközének. 

Rendkívül takarékosan bánt vagyonával; jövedelmeinek serényen utánajárt ugyan, de csak azon célból, hogy annál több áldozatot hozhasson hazájának és egyházának. A végvárak erősítésére és a katonák zsoldjának fizetésére, templomok, tanintézetek, papnevelők és szerzetházak építésére óriási összegeket fordított. Ezen áldozatok említésével a nagy főpap működésének újabb, aranybetűkkel teleírt lapjához érkeztünk. Fraknói összeállította alapítványainak s legjelentékenyebb adományainak sorrendjét: e sorrend 36 pontból áll, s körülbelül egymillió forintnyi – tehát az akkori pénzértéket tekintetbe véve, valósággal tüneményszerű összeget tesz ki. Kiváló alapítványa a mai napig fennálló „Pazmaneum”, magyar papnevelőintézet Bécsben, mely 1623-ban indult meg. 

„Tekintettel arra, – így szól az alapítólevélben, hogy mekkora kárára van a katholikus hitnek, ha kellő számú és megfelelő tudományos képzettségű papjai nincsenek, aminőkre Magyarországon mai nap akkora volna a szükség: éjjeli és nappali gondoskodásomat oda irányoztam, hogy gyenge erőm és tehetségemhez képest, Isten segítségével enyhítsek e bajon. Míg végre nagy munkával és fáradsággal, kényelmem és mindennapi szükségleteim feláldozásával sikerült a kellő pénzösszeget összeszereznem.” A papnevelő intézetet a Jézustársaságiak vezetésére bízta, akiknek tanítási rendszere művelte ki őt magát is. Nagy volt öröme, midőn 1627-ben az intézet első növendékeit áldozópapokká szentelhette. „Mióta az érseki méltóságot bírom, – írja – sohasem volt nagyobb örömöm, mint ezen alkalommal.” (...)

 Bangha Béla: Jellemrajzok a katholikus Egyház életéből 

Istenem, ne vígy a kísértetbe; ne boríts rám sötétséget

 „Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy mennyekben” (Máté 6,9).

 

Mi Atyánk… Te erős, édes, személyes szellem… telve jósággal; mikor Atyánknak hívunk, akkor közelítünk meg téged legjobban. Szívünk sugallata kell hozzá; falábakon járó eszünk csetlik-botlik az Isten-keresés útjain. Az „Isten-fogalmak” azért olyan vérszegény vagy épen torz képletek. Szellem és élet az Isten, s a fogalom halavány s a képzelet megtévesztő. – Jézus e szóval „Atyánk”, mutatott rá az útra, melyen Isten felé mehetünk. Mással ne igen gyötörd magad: szeress s légy gyermek. Adjuk át magunkat Atyánknak, s akit küldött, Krisztusnak, mint ahogy az evangélium ösztönöz és tanít. Szerető hittel menjünk feléje, alázatos, hódolatos, engesztelő, vágyódó akarattal. Ez érzületben a lélek finom érzékenységet mutat; e nélkül elsötétül s elszárad. Tehát föl az Isten-közelségbe, az ő oltalmazó, biztató, megnyugtató közelségébe. Atyám ő s erőm; erőt szívok belőle, csak úgy boldogulok; ő egészíti ki elégtelenségemet; ha átleng rajtam, föléledek. Egy csepp az ő édes szeretetéből többet ér, mint a tudásnak óceánja. Ó szólj gyermekedhez; tölts el vigasszal s megnyugvással. Pater mi, pater mi!

 

„Szenteltessék a te neved.” Inspirált tiszteletre van szükségünk az örök, végtelen Fölséggel szemben: imádnunk kell őt. Kicsiny, véges vagyok; te, Atyám, végtelen vagy; időben élek, te örök vagy. Te a nagy Úr, én szolgád, s bennem lesz öntudattá a te nagyságod s a világ függése. Tisztellek s mély hódolattal tekintek föl rád, ki a mélység fölött tartasz, nem azért, hogy ledobj, hanem hogy üdvözíts. Azért tiszteletem szeretetbe csap át s örvendezve mondom: Szent, szent, szent a seregek Ura Istene. Teljes a föld s az ég az ő dicsőségével. Igen, teljes, akinek te betöltöd; teljes gondolattal, alakkal, erővel, szépséggel annak, ki téged ismer; aki pedig nem ismer, annak teljes a föld érthetetlenséggel, kínnal, sötétséggel. Ó vonzz, hogy érezzelek, emelj, hogy dícsérjelek s dicsőítselek örökké. Iparkodlak megdicsőíteni magamban… mily kegyelem s boldogság, hogy ezt tehetem.

 

„Jöjjön te országod”, a tied. Másoknak is vannak országai; a nemzeteknek, a tudománynak s kultúrának. Ezek az országok ki nem elégítenek; térben s időben terjeszkednek, de a szív mélységeit s magaslatait meg nem közelítik. A te országod e mélységeket tölti ki s e magaslatokra vezet! a te országod erő, élet, öröm a lélekben; továbbá a te országod az igazságosabb, nemesebb, emberibb, földi lét; – a te országod a lelkek nagy közössége, az anyaszentegyház s végre az örökkévalóság. Valami már van ez országodból bennünk s körülöttünk; kérünk, foglaljon tért jobban; fejlődjék lelkünk, fejlődjék a világ a te gondolataid szerint, fejlődjék ki minden. Legyen kevesebb sötétség, kín, pusztulás, halál körülöttünk; ismerjünk rá műveidben a te végtelen jóságodra! Ez adventben, az Isten-ország terjedésének reményében élünk s dolgozunk… jöjjön el országod, azt sóhajtja minden imánk, minden munkánk s küzködésünk!

 

„Legyen te akaratod, miképpen mennyben, azonképen a földön is!” Te a létben föltétlen s akaratodban szent s kifogástalan vagy! De a te akaratod nem emberi, s az emberi tervek, gondolatok s érzések méreteit végtelenül fölülmúlod. Te igazítsz el mindent, jót, rosszat. Rosszat is, abból ki nem menekülhetünk, mert a világ mechanikájának malmában őrlődünk, de te a rosszat is erkölcsi jóra rendeled. Nem szabad tehát a bajoktól s küzdelmektől elernyednünk; ha át is csap rajtunk a keserűség hulláma, kérdezzük mindjárt: mit tegyünk, hogy az Isten akarata legyen? A tompa szenvedés nem az; a küzdő, tűrő, bízó szenvedés igen. – Minden másban is azt teszem, amit az ész s a hit, a természet s a kegyelem javasol. Ez az Úr akarata. Mindig meglesz az Úr akarata ha a hívő, bízó lelket érvényesítem s világ, keserűség, munka, küzdelem fölé emelem.

 

„Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma.” Szükségleteink s igényeink vannak; kenyérre, ruhára, hajlékra szorulunk; egy darab világ kell nekünk, hogy rajta lelkünk szépen kifejlődjék. Ne borítsa el a föld, a világ a lelket, de viszont ne sorvadjon el a lélek a világ hiányától. Adj nekünk annyit, amennyit az egyszerű, igénytelen, nemes élet kíván. – Sok lélek nem a hiánytól, hanem a bőségtől vagy a szükségletnek túlságos hajszolásától sorvad el. Minek a sok ideginger s élvezet, mely tönkreteszi az erős életet? Igaz Bouffon szava: az emberek nem halnak meg, hanem megölik magukat… esztelen életmóddal. „Tedd, hogy a kövek kenyérré legyenek”, mondja a modern, lelket-testet ölő munka; de mi haszna, ha e sok kenyértől meghalunk! A kenyér is kő lett nekünk. Becsüljük meg az egyszerű ételt, a jó vizet, levegőt, éji álmot; taníts minket élni, Uram!

 

„És bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, miképp mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek.” Ahogy élni akarunk testileg, úgy még inkább lelkileg. Ez a kívánság a szív legmélyebb s legizzóbb vágya, a lélek kiáltása: „Hallgasd meg Isten az én imádságomat és ne vesd meg könyörgésemet, figyelmezz rám és hallgass meg engem”. Bocsásd meg bűneimet… ezt kérem tőled. Ezt csak kérnem lehet, mert rám nézve sem érdemnek, sem küzdelemnek, csak kegyelemnek tárgya lehet. Te adhatod meg. Ha megadod, élek; ha nem adod, meghalok örökre. Szívesen megteszek mindent, amihez e kegyelmet kötötted; bánok, gyónom, eleget teszek, s még valamit: én is úgy teszek, amint hogy nekem tégy, remélem; én is megbocsátok szívből, igazán; megszólítom, kire neheztelek. Te mondtad máshol, hogy templom, oltár, áldozat nem segítenek rajtam, ha a testvérre haragszom. S valóban mit is kérek bocsánatot, vagyis könyörülő szeretetet, ha a szeretet, jóindulat s a közösség lelkét mással szemben nem érvényesítem. „Irgalmat akarok s nem áldozatot.”

  „És ne vígy minket a kísértetbe.” Az életben sok a sötétség, nehézség, küzdelem és érthetetlenség; ezek lelkemnek kísértései. Imádkozom s nem hallgat meg az Úr; szenvedek igazságtalanul; türelemre van szükségem természettel s emberrel szemben; lelkem egyensúlya meghibban; nem értem magamat s a világot; Istenem, ne vigy a kísértetbe; ne boríts rám sötétséget; ne éreztesd a lét s a küzdelmek kegyetlenségét. Kísértésem lesz, ösztöneim ellene mondanak lelkiismeretemnek; a test, a világ, az ördög nem némák; de add, hogy megálljam helyemet; adj a kísértésekben kitartó, el nem sötétedő, bátor, áldozatkész lelket. – Legyen bátorságunk a jóhoz, a kötelességhez! De részünkről is tegyünk meg mindent, hogy a kísértetbe bele ne kerüljünk; óvakodjunk gondolatainkban, érzéseinkben, képzeletünkben a rossznak útjaitól. Bizalmatlankodjunk minden iránt, ami a lélek békéjét zavarja. A lelki egyensúly megzavarodását könnyen követi a hajótörés.

 

„De szabadíts meg a gonosztól.” A személyes gonosz az ördög. A szentírás rámutat; s nincs pszichológia, mely meg tudná magyarázni lelki életünk elsötétedéseit s keserves megzavarodásait; belőle való sokszor a kétely s bizalmatlanság; közelségének tulajdoníthatni a sötét, hideg gondolatokat Istenről s kegyelméről. – Szabadíts meg a földön járó gonosztól, mely máris ily sötét s hideg s kiöli az életet, s még inkább a gonosztól a másvilágon; óvj meg, hogy ne essünk hatalmába! Ez az, mely testet s lelket a gehenna tüzére vet. Ments meg, Uram, minket az örök haláltól. – Itt a „gonosz” átka a bűn s a halál, ott túl pedig a kárhozat.

Prohászka Ottokár

Világossággal kell legyőzni a sötét lelket

 „Vigyázzatok és óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától” (Máté 16,6). 

 

Sötétség és árny sok van a lelken, de nem szabad vele meggyöngíteni életünket; hanem világossággal kell legyőzni a sötétséget. Sötétségünk forrása gyarló jómagunk. A kicsinyeskedés fogyatékos mezében oly gyönge és fázékony, mint a pusztai gyermek télvíz idején. A betegszoba éji mécse az ő sajátos világossága. Az önzés beteges félhomálya borong benne, melytől nehézkes, rest, kedvetlen lesz a lélek. Néha undorodik önmagától. Az undor a buzgó lelkeken is jelentkezik hébe-korba. Ima, szentségek szétmállnak kezeik közt. Sopánkodnak, akárcsak a Betheszda tónak tornácaiban laknának. Gyűlölik önmagukat, s nincs kedvük az élethez. Már most mi győzzön, a jó vagy a rossz? Elszontyolodjunk-e végleg vagy szakítsunk e tehetetlen „aszkétasággal”? Mondjuk-e, mirevaló e sötét, tehetetlen önlefokozás? mire a pinceélet? Nekem a Tátra magaslata kell; kedvem a friss levegő, napsugaras csúcsok, zúgó patakok, illatos fenyők, harmatos páfrányok, kábító kakukfű; nem pedig ez a félős, fázós, sopánkodó elégiázás. 

 

 Az erős természeteknek ösztönszerű ellenszenvük van az ilyen gyönge, elborult világnézet iránt s komornak nézik a kereszténységet is. Mi igazuk van a dologban? Az árnyakat el nem oszlathatjuk, természetünk anyajegyeit le nem kaparhatjuk; az eredeti bűnnel belénk van szőve sok nemtelen pozdorja és kóc. De ennél meg nem állapodhatunk, mert tudjuk, hogy nem a rossz, hanem a jó győz. Hiszen a rossz csak a jóban van; a jó mindig sokkal több, mint a rossz. A rossz csak árnyék, a végességnek árnya; de nem az élet kerete; a rossz tehát szolga-hatalom; mindig szolgál, mindig eszköz. Ez árnyékon át fénybe jutunk s világosságba állunk, hogy ott kifejlődjünk. 

 

A lelki életnek fény s világosság kell; ezt a természetes észből s hitből meríti, mikor az Isten gondolatait látja a természetben is, melyet azonban nemesítenie kell; látja azokat az ösztönökben, hajlamokban, életszükségletekben, a fizikai életben is. Ne undorodjunk a természettől; ez az undor nem igaz, nem reális, nem valószerű! Ne undorodjunk az emberiségtől; különbeknek kell lennünk a világ fiainál, magasan kell állnunk, de senkit sem szabad lenéznünk. Aki megvet s lenéz, az sötét lélek. A sötétben nem fejlik semmi; még a békaporonty sem nő békává a sötétben, sok oldat a sötétben nem jegecesedik. Fényem, világosságom lesz, ha Isten gondolatait látom a természetben s a kegyelemben; ha Istenre s műveire szeretettel gondolok s azokban örvendek! 

 

Fény és világosság az Istennel való érzelmi közlekedés. Ha Isten gondolatait megismerjük, azáltal is közel állunk már Istenhez, de milyen más közelség a szeretet, az érzelmes vonzódás, nevezetesen pedig az Oltáriszentségből kisugárzó bizalmasság. Talán megszáll az érzés, hogy ez fölösleges; tán be akarnók érni az ismerettel; de akkor nem értenők meg sem az Urat, sem önmagunkat. Ő hozzánk a szív szárnyain ereszkedett le; a gondolatot nem tagadta, de a gondolatnak meleg valóságot adott alapul s szolgálatába hajtotta az élet nélkülözhetlen erőit, hajlamait, ösztöneit, a szív érzelmeit, a valóságos jelenlét vigaszait. A hideg észből a meleg életbe vezeti szívünket, mely elakadt az értelmi, magas régióknak átlátszó, hideg légkörében; itt fölmelegszik; a közelség, közvetlenség, az együttlét, a valóságos egyesülés, ez a bűbájos, természetes viszony elragadja Jézus életébe, barátságába, a vele való érintkezésbe. Az ilyen lélek mondja azután igazán: mea nox obscurum non habet: éjtszakám nem sötét.

Prohászka Ottokár