Vagy hallgassunk, mert lesznek, akik félreértik szavunkat?

Borzasztó dolog látni, miként bolyong és tapogatózik nagyon sok ember az élet legmélyebb kérdései körül s mily kevés jut el közülök legalább a viszonylagos tisztánlátásig. Fájdalmas látvány ez a vergődés, ez a tehetetlen és vigasztalan ide-odakapkodás, ez a belenyugvás az elintézetlenülhagyásba, ez a megfeneklés a kétely zátonyai közt, ez a tanácstalan rámeredés a nagy kérdések örök szfinkszeire. 

S kétszeresen fájdalmas aztán ennek a világnézeti sehovátartozásnak hatásait is látni erkölcsi, társadalmi és nemzeti életünk terén. Erő, céltudatosság, világosan kitűzött s egységesen akart feladatok helyett szétfolyás, jelszópolitika, visszaélés a kereszténység nagy igéivel, önzés, értelmetlenség, széthúzás és összeveszés. Hallgathat ilyenkor az, akinek – úgy érzi – mondanivalója van? 

Akinek lelkében mint egy nyugodt, mozdulatlan világosság ragyog a hit, hogy mindez másképp lehetne, ha az emberek ismernék a nagy kérdések megoldásának útját s elfogulatlanul és gyűlölet nélkül rálépnének a megoldásnak erre az útjára? Vagy hallgassunk, mert lesznek, akik félreértik szavunkat? Az élet legnagyobb problémáit bolygatnunk nem szabad, mert a válasz, amelyet ez a bolygatás eredményezhet, előreláthatólag nem a divatos elmosódottság és semmitmondás válasza lesz? 

(...) Vagy mert akik a tagadás és széthúzás szellemét képviselik, azonnal a békebontás vádját szegzik neki annak, aki éppen azáltal akarja szolgálni a béke igazi ügyét, hogy a nagy keresztény alapkérdéseket nem a tagadás és széthúzás jegyében oldja meg? Ez az irat megkísérel utal mutatni nagy kérdések rengetegében. A legnagyobbakéban, amelyeket az emberi értelem ismer. Nem szakszerű, száraz fejtegetéseket kínál, hiszen az itt érintendő kérdések legtöbbjének nemhogy egész irodalma, de egész külön tudományszaka van, s nem tér ki minden lehetséges ellenvetés rostálására sem, mert hiszen ahhoz is kötetek kellenének. Csak néhány összefoglaló szempontot mutat be, vázlatos vonásokat, nagy összefoglalásokat. 

Aki e sorokat leírta, évtizedes tanulmányok és eszmélődések eredményét mutatja be sűrítetten; egy életét, amelyben szintén volt kétely és ború, sok önállóságra törekvés, de a mások gondolatainak megbecsülése is, szörnyű átérzése a nagy kérdések súlyának s rettenetes felelősségek sejtése, akár pro, akár kontra dől el a vizsgálódás. Ez az egy nagy és nemes életcél: látni, s miután láttunk, másoknak is megkönnyíteni a látást. Úgy érzem, nem lidércfény az a világosság, amelyet a vizsgálódó ezen az úton talál. E sorok írója nincs is egyedül vele. A nagy rázkódtatások és zűrzavarok, a tagadás propagandájának hallatlan pusztításai után jelentékeny mennyiségben ébrednek rá az elmék – a legnagyobbak és élesebbek – ugyanerre az eredményre. 

Csak a nagy konvertitákra utalok itt: a Coppée-kra és Bourget-kre, a Huysmans-okra és Hermann Bahr-okra, a Brunetièrekre, Henry Newman-okra, Chesterton-okra s a modern természettudományok és bölcselet nagy keresztény képviselőire … Ez a kis kötet egyúttal bevezető egy könyvsorozatba, amely „Katolikus Kultúrkönyvtár” címen indul meg. 

A művelt magyar közönség nagyrészt nem is ismeri azokat a hatalmas gondolatmeneteket, amelyeken a mi diadalmas keresztény világnézetünk és katolikus hitünk épül. E gondolatmenetek és bizonyítékok részletesebb kifejtése lesz a Katolikus Kultúrkönyvtár feladata. A jelen bevezető kötet feladata az, hogy a nagy kérdések jelentőségére az olvasót ráébressze. Hogy kevesebb legyen az alvajáró az élet rengetegében s több a látó … 

 Bangha Béla: Nagy kérdések útján. Gondolatok a világnézeti kérdésről 

A változhatatlan öröklét színe előtt

 

„Ha Mózest és a prófétákat nem hallgatják, ha valaki a halottak közül föltámad, sem hisznek.” 

 

Jézus hirdeti a penitenciát, de a mennyországot is, bűnbocsánatot s az evangéliumot. Mindkettő komoly. Komoly, mint az Alpesek örvénye, s kedves, mint a harangvirág az örvény szélén; ünnepélyes, mint az éj s biztató, mint a csillagfény. – Jézus óriási motívumokat állít életünkbe: Isten egyesül az emberrel s isteníti az embert, az Isten-fiúság aureoláját köti mindnyájunk feje köré; de végre is az örökkévalóságra mutat s a „pondus aeternitatis”-t, ezt az óriási eleven erőt hozza öntudatunkra. Az örökkévalóság vár rátok, – ezt hirdeti a köztünk járó világ-világossága, mely ezer nap fényözönével világítja meg nekünk a poklot is. Van boldog vagy boldogtalan örökkévalóság; a boldogtalan örökkévalóságtól féljetek. „Mondom pedig nektek, barátaimnak: Meg ne rettenjetek azoktól, kik megölik a testet… féljetek attól, ki miután megöl, hatalommal bír a gehennába vetni” (Luk. 12,4). Kinek számára van a pokol? Mindnyájunk számára, ha vétkezünk s meg nem térünk. Fél attól Szent Pál, Szent Ágoston is; a szentírás e félelem alól föl nem szabadít, sőt Krisztus letör minden elbizakodást: Barátim vagytok, de elveszhettek, ha komolyan nem akartok, ha nem küzdötök s nem áldoztok. 

 

Jézus az örökkévalóság komolyságával néz ránk s áldozatot követel. Szemed fénye s jólléted, síri éj s börtön, kín s vértanúság nem számít a komoly, áldozatos küzdelemben s törekvésben, mely lelked üdvét akarja biztosítani. Tudnod kell minden földi jóról lemondani s minden bajt eltűrni lelkedért. Lépj inkább napsugárból éjbe, szabadságból börtönbe, életből halálba, mintsem hogy lelkedet elveszítsed. – Mentsünk tehát, hozzunk bármily áldozatot, legyünk buzgók, s forraljuk föl a pokol tüzén szívünket, tanuljunk erélyt. Küzdelmes, nagy értékekkel dolgozó, fáradalmas létnek kell annak lennie, melynek végén örök kárhozat, vagy örök boldogság vár ránk. 

 

A pokol örvénye fölött emelkedik a kereszt. Tilalomfa az örvény szélén. Erre ne menj. Jézus szenved, s az áldozat végső kimerülésével néz ránk; ez a tekintet megfagyaszt. Értlek Uram; nem szabad elfecsérelnem véredet, érdemeidet s kegyelmedet. Mire való Krisztus s a kereszt, ha nincs pokol, s ugyancsak mire való Krisztus s a kereszt, ha mégis pokolba jövök? Azért mintha a keresztről hallanám, mintha az evangélium lágy szava sivító orkánná válnék, úgy sír s reszket felém […], küzdjetek élet-halálra; itt nem szabad elesnetek! Isten is azt akarja, hogy győzzetek, s mindent rendelkezéstekre bocsát. Tehát rajta, komolyan. 

Prohászka Ottokár

A szőlő és a gyilkos szőlőmívesek

„Vala egy családos ember, ki szőlőt ültetvén, bekeríté azt sövénnyel és sajtót ása benne és tornyot építe és bérbe adván azt a míveseknek, messze útra mene” (Máté 21,33). A családatya az Isten, a szőlő az Isten országa, a sövény az Isten oltalma, a sajtó az isteni törvény, a torony a tekintély védelme… Mennyit tett nekünk az Úr! Örvend a lelkem, ha az Isten országára gondolok; van benne törvény, van tekintély, van kőfal, van vasfoglalat; de a kőfal be van festve, ékes otthon, s a vasfoglalat művészi és virággal van benőve. Én szeretem ez erős falakat, melyek kedves otthont foglalnak; e sövényt, mely kertet, virágot kerít; e tornyot, mely fölényes, impozáns, s oltalmat nyujt. Ez nem terhem, hanem örömöm, vigaszom; ez nem békóm, hanem biztonságom, és ugyancsak jól érzem magam itt; végig szökelek e házon, e szőlőn, mint gyermek szülőháza udvarán. 

 

„Szőlőt ültetvén bekeríté azt”. Van neki szántóföldje is, melyre magvát hinti, de szereti országát szőlőhöz hasonlítani, szőlőhöz azokon a sziklás hegyoldalakon, az izzó napsugárban; ott csákány és kapa is dolgozik, ott verejték csurog és az ég tüze sziporkázik; de van ott virágzás, az az édes illat, „odor suavitatis”; van must, mely erjed; van bor, mely tüzel, fölvillanyoz. – Jézus szereti a lelkeket, kiknek érzelmei illat, de erő is; erjednek, zavarosak ugyan néha, de kitisztulnak, s tűz és erő van bennük. Az Isten szeretete föllelkesít, megrészegít. Jézus szeretete „cella vinaria”, „cella aromatum”, boros hajlék, illatos, virágos otthon, – édes és erős. Ilyen legyen a lélek, s ne zavarja meg, ha néha érzelem- s gondolatvilága s egész valója erjed; dolgozza föl érzelmeit s szenvedélyeit tűzzé, erős szeretetté. 

 

„Mikor pedig a terményérés ideje elközelgett, szolgáit a mívesekhez küldé, hogy beszedjék a szőlőterményt. De a mívesek megfogván az ő szolgáit, némelyet megverének, némelyet megölének, némelyet pedig megkövezének”. Szőlőnek, édes, tüzes bornak kell e szőlőben teremnie, vagyis érzelmes és lelkes, erős szeretetnek és annak időről-időre ki kell tűnnie. Ez az Isten termése; a buja fa, lomb, az éretlen vagy rothadt szőlő, ez a világ termése. Érezzük mindnyájan a föladatot, hogy az Isten e terményeit meghozzuk; mit érne enélkül sövény, sajtó, torony, mit az egyház, ha a lelkek nem lehelnék illatukat, és ha nem gyulladnak ki szent szeretetben? Ó ne kompromittáljuk az Isten remeklését kontárkodásunkkal! 

 

„Vala pedig egy igen kedves fia, végre azt küldé hozzájuk, mondván: Meg fogják becsülni fiamat”. Az evangélium lágy lesz, ha e fiúról szól: Vala neki még egy igen, igen kedves fia… Prófétáknál, vértanúknál, királyi lelkeknél, szenteknél kedvesebb; azok szolgák, ez pedig az ő igen kedves fia…! S nem nézi azt a szőlőt bitang jószágnak, hanem úgy szereti, hogy a fiát is rápazarolja, azt az igen kedves fiút… Igen, amilyen igen kedves az a fiú, oly igen kedves az ő szőleje; „vinea mea”, „az én szőlőm”. Az anyaszentegyház s az én lelkem az Úr igen kedves szőleje, melyért odaadta igen kedves fiát. Ó, hol a helyem? Isten szívén; igen kedves vagyok neki; fiát odaadja értem! Mily öröm és dicsőség ez és mily kötelesség háramlik rám ebből! 

 

„És megragadván őt, megölék és kiveték a szőlőből”. Vadkanok csörtetnek a szőlőben, a szőlő nem virágzik, nincs édes gyümölcse, sem lelkesítő nedve, és megölik az igen kedves fiút. Pusztulás és mély boldogtalanság kísért ott. – Ezt tették a zsidók régen, s lelkük elszáradt; ezt teszi mindenki, ki Krisztust megveti; lelke nem virágos, nincs benne mélységes tűz, nincs az örök élet lelkesülése. Más virágot, más lelkesülést az isteni szeretet borával összehasonlítani nem lehet; aki ezt nem issza, az nem tudja, hogy mi az élet legmélyebb öröme. „Megrészegülnek a te házad bőségétől s gyönyörűséged patakából itatod őket” (Zsolt. 35,9). „Vajha az én parancsaimra figyelmeztél volna, békességed leendett, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger örvényei” (Izai. 48,18). E nélkül pedig „eljő és elveszti a míveseket s a szőlőt másoknak adja”. Nem, nem, Uram, hű leszek! 

Prohászka Ottokár

Mert minden ember, aki nem vak és eszement, szükségképen felveti magában előbb-utóbb a kérdést

 

Ki beszél ma vallásról? A vallás kora lejárt s az emberiség új eszmék felé halad.

Ezt mondogatják a vallás ellenségei már néhány száz vagy ezer év óta s a vallás még mindig itt van és él, sőt mindig új meg új lendületet vesz, sokszor ott is, ahol már szinte eltemetettnek vélték. Oka ennek az, hogy a vallás annyira komoly dolog s annyira az ember természetének legmélyéből fakad, hogy ha ideig-óráig elhallgattatják is a szavát, mindig újra felszínre tör s követeli természetes jogait.

Vallás mindig volt és mindig lesz, amíg ember él a földön. Mert minden ember, aki nem vak és eszement, szükségképen felveti magában előbb-utóbb a kérdést: honnan a világ? Hova megy az élet? S mi az oka, célja, értelme minden történésnek? S mihelyt az ember ezeket a kérdéseket kutatja, komoly feleletet nem talál rájuk mást, mint azt, amely az Istenhez vezet s a vallást alapozza meg.

Bangha Béla: Világnézeti válaszok

A vallás arra való, hogy komoly értelmet adjon az életnek.

Mi is lenne az élet vallás, Isten, lélek, örökkévalóság nélkül? Esetleges, érthetetlen és céltalan véletlenek, megmagyarázhatatlan és megfejthetetlen talányok szövedéke. Egyesekre, kevesekre nézve élvezetes körséta, de a legtöbb emberre nézve terhes, fáradalmas és gyötrelmes hányattatás itt a földön, 10 évig, 40 vagy 60 évig, esetleg 80 vagy 90 évig. Lázas és esztelen törtetés valami el nem érhető ködkép; a boldogság felé s utána csalódott és kétségbeesett leroskadás a sírba. Egy őrült hajsza, amely szükségképen és végképen a semmiségbe hull, a pusztulásba és halálba torkollik. Csak a vallás ad az emberi létnek fönséges értelmet, elfogadható magyarázatot, gyönyörű célt, tartalmat és nagyszerű rendeltetést.

Bangha Béla: Világnézeti válaszok

Miért és honnan?

Miért, honnan Krisztusnak a világtörténelem páratlan hatása az egyesekre és az egyetemességre? Elsősorban onnan, hogy személyében sem hívője, sem ellensége nem talál jellembeli hibát, erkölcsi fogyatkozásokat, bűnös szenvedélyt, sőt még bántó túlzást, szögletességet, félszegséget, különcködést sem. Benne feltalálható minden elképzelhető erény, mégpedig kellő arányban, összhangban, páratlan tökéletességben. És e pontban most nem is a Szentírás tanúságára hivatkozunk. 

Bár itt is jellemző, hogy Júdás, aki elárulta Krisztust, élte utolsó órájában elárult mesterének védelmére kelt e szavakkal: „Vétkeztem, elárulván az igaz vért.” (Mt 27,3–4) Bírája, Pilátus kijelenti: „Én semmi vétket sem találok ebben az emberben.” És ennek külső jeléül megmossa kezét. Másik bírája, Heródes „sem talált Krisztusban semmi elítélni valót.” (Lk 23,15) Krisztus maga felszólítja ellenségeit: „Ki vádolhat engem közületek bűnről?” (Jn 8,46) Még a vele egy időben keresztrefeszített jobb lator is megdorgálva baloldali bűntársát, vallomást tesz Krisztus bűntelenségéről, mondván: 

„Mi ugyan igazság szerint, mert tetteink méltó bérét vesszük, de ez itt semmi rosszat nem művelt.” (Lk 23,40) De füzetünk első fejezetében tett ígéretünkhöz híven, e helyen most nem is a Szentírás közölte adatokra fektetjük a súlyt, hanem azoknak a tekintélyeknek a megnyilatkozására, akik akár meggyőződésükben, akár világnézetükben a Krisztus-ellenes táborhoz tartoznak, vagy akiknek magán- és erkölcsi élete szeges ellentétben állt Krisztus tanításával és parancsával. Íme, találomra csak néhány ítélet: Strausz Dávid 1835-ben kiadta Krisztus-ellenes, hírhedt művét: „Das Leben Jesu”, majd 1872-ben „Der alte u. neue Glaube” címűt. 

E két műben teljesen meg akarta semmisíteni Krisztus vallását. Gladstone, akkori angol miniszterelnök, nyilvános iratban óvta hazája ifjúságát e Krisztus-ellenes könyv olvasásától. De még Strausz is kénytelen volt elismerni, hogy Krisztus „az erkölcsi nagyságnak soha el nem érhető, soha felül nem múlható mintaképe”. A Krisztus-ellenes műveknek másik, legismertebb és legelterjedtebb írása Renan Ernő tollából „Vie de Jésus” címmel jelent meg 1863-ban. A következő idézet az eredeti műnek szóról-szóra való lelkiismeretes fordítása (a fenti műnek 23. fejezetéből): „Az a szellem, amelyet Jézus a világba hozott, még ma is a mienk. Az ő tökéletes szellemi szárnyalása a legerényesebb élet fenséges szabálya lett. Ö teremtette a tiszta lélek mennyországát, amelyben él, Isten gyermekeinek tökéletes nemességét, a korlátlan életszentséget, a földi salaktól való szeplőtelen tisztaságot... Benne összesűrűsödött mindaz, ami természetünkben jó és fönséges... Minden század hirdetni fogja, hogy az emberek fiai között nem született nagyobb Jézusnál.” Nietzsche Frigyes, a keresztényellenes hadjáratnak egyik újabbkori megindítója Krisztus szeretettörvényéről így nyilatkozik „Jenseits von Gut und Böse” c. könyvében: 

„Az embereket Isten kedvéért szeretni, mindezideig ez volt a legnemesebb és legtávolabbi érzés, amelyet emberek között elértek ... Bárki volt az az ember, aki ezt először megérezte és átélte, maradjon számunkra minden időre szent és tiszteletreméltó.” Dosztojevszkij Fedor Mihajlovich Krisztust minden létező központjának, minden cselekedet zsinórmértékének tartja. Andrejew, az orosz költő gúnyt űz a vallásból, de „Júdás”-ában dicsőíti Krisztus elárulását, mert a sötét bűnből az „Isten-ember megdicsőülése következett”. Spinoza, a legnagyobb zsidó bölcselő így ír Krisztusról: „Jézus halálában éppúgy, mint életében a rendkívüli életszentség mintaképe volt.” (Spinoza’s Werke. Reclams Ausg. Nr. 4533–5; 5267–270.) Jost, a zsidóság híres történetírója, így nyilatkozik: „A meggyőződésre, amelyet Krisztus keltett, rányomta az igazság bélyegét mocsoktalan életmódja, önzetlen emberszeretete, szerénysége és igénytelensége.” (Jost: A zsidóság és felekezeteinek története, 394–395.) Dr. Klauzner, a jeruzsálemi zsidó egyetem tanára természetesen tagadja Krisztus messiási vagy éppen isteni voltát, de „Jesus von Nazareth” c. művében Krisztus erkölcstanát „felülmúlhatatlannak” mondja, és az 548–594. oldalon át oly magasztalóan ír róla, mintha Krisztus-hívő szólalna meg soraiban. 1945 október havában a Pázmány Péter Tudományegyetemen dr. Moór Gyula rektor évnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy az emberiesség, a humanizmus a krisztusi tanításban a legnagyobb tökéletességet érte el. Van-e hát a világtörténelemben ember, akiről nemcsak barátai, hívei és követői, de ellenlábasai, ellenségei, ellenkező világnézetek követői is, ilyen legfelső fokban, dicsérően, magasztalóan nyilatkoznának? Krisztusnak sugárzó, fénylő, ragyogó lelki nagysága páratlan tökéletességben áll előttünk élte kezdetétől utolsó pillanatáig. Az ő jelleme olyan tiszta, átlátszó, szép, fenséges, eszményi, zárt, hiány nélküli és hozzá oly vonzó, bizalmat keltő, utánzásra késztető, egyedülálló és kigondolhatatlan, hogy tökéletességét még képzeletben sem lehet fokozni. 

Tower Vilmos: Van Krisztusunk! 

A tizenkét éves Jézus a templomban

 

«És szülői esztendőnkint Jeruzsálembe járnak vala a húsvét ünnepére. S mikor Jézus tizenkét esztendős lett, fölmenének ők is Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint.» (Lk 2, 41).

    Jézus fölmegy a templomba örömmel, s áhítatának, bensőségének illatával tölti el azt. Volt már itt, mint csecsemő, most itt van, mint virágzó fiú. Megszenteli a templomot. Szenteli a templomot művészet, ima, áldozat, szépség, de mindenekfölött Jézus jelenléte s lelke. Az Ő lelkét keresem s az imádság szellemét hozom magammal a templomba. Az imádó, hálát adó, engesztelő, kérő lélek sóhaja most is megszenteli a templomot. Hozzuk s kérjük ezt. Az imádkozó s áhítattól hevülő fiú-Jézus emléke kísérjen.

Prohászka Ottokár

Jézus megkeresztelkedése

«Lőn pedig, mikor megkereszteltetett az egész nép, Jézus is megkereszteltetvén és imádkozván, megnyílott az ég, és leszálla a Szentlélek testi alakban, mint galamb Ő reá, és e szózat lőn a mennyből: Te vagy az én szerelmes fiam, te benned telik kedvem.» (Lk 3, 21)

Mély alázattal, szent örömmel s a lélek izgalmaival közeledett Jézus a nagy keresztelőnek táborához, a Messiást váró Jordán parti csoportokhoz; megrendült a nyilvános bűnbánat e tüzes, alázatos áhítatától; ah, hisz mindezek Őt várták, ezek a tüzes vágyak, ez a szent izgatottság mind neki szólt. Missziójának öntudata eltölti Őt lelkesüléssel, odalép János elé s alázatban megkeresztelteti magát tőle; de a Keresztelőnek megnyílik lelki szeme s vágyva vágyik a Jordán mélyeibe merülni előtte; akarja, hogy Krisztus keresztelje meg őt. «Hadd el — mondja az Úr — teljesítsük az Isten akaratát; keresztelj meg engem, de érezd, hogy nem vagy méltó sarum szíjait megoldani.» — A keresztelés Krisztus nyilvános életének kapuja; fölavatás. Alázatban kezdi, Keresztelő sz. János bűnbánatával. Ébresszük föl magunkban a keresztelésnek, mint új világba való elmerülésnek, mint új életre való felavatásnak, mint izgalmas, az egész lelket lefoglaló átadásnak érzéseit. Ó, mily kevés a keresztelt öntudat!

Prohászka Ottokár

Aki itt kímél, az önmagát rontja meg!

Egyik jeruzsálemi útján beszélte tanítványainak, hogy majd szenved és meghal; s akkor «fogván Őt Péter, kezdé feddeni» (Mk 8, 32), mondván: «Távol legyen ez Tőled Uram, nem történik ez rajtad. Ki megfordulván, mondá Péternek: Hátra tőlem sátán, botránkozásul vagy nekem.» (Mt 16, 22-23). Mily elszánt az Úr az «emberi gondolatok» visszavetésében. Nem szabad kímélnie magát; aki itt kímél, az önmagát rontja meg. Tehát minden kísértésben mondom rögtön: hátra tőlem sátán, Isten útjain járok; erősen, keményen akarok. A világ s a filozófia bármely igézetével szemben rögtön fölemelem az Isten uralmának zászlaját s az Istengyermek öntudatát érvényesítem!

Prohászka Ottokár

Jézus imádsága a templomban mint a tömjén,

ilyen nem szállt még föl itt. Ideje volt, mert «áldozatot s ajándékot nem akartál, égő- s bűnáldozatot nem kívántál; akkor mondottam: Íme jövök, hogy a te akaratodat cselekedjem» (Zsolt 39, 7). Behozta az igaz kultuszt, mely az egész embernek, a gondolkozó, érző, vágyódó, reménykedő embernek Isten-tisztelete, Isten-tisztelet «lélekben s igazságban»; ez a kultusz elveszhet racionalista gondolkozástól, puritán ridegségtől s éppúgy gondatlan, szentségtörő bizalmaskodástól. Mély Isten-félelmet hozott közénk az Úr; közelében érezzük, hogy «ez a hely szent» s megtesszük, amit kíván tőlünk: «Féljetek az én szentélyeimnél. Én vagyok az Úr!» (Lev 16, 2). De a félelemnél nem áll meg; kiönti szívét hálában, szeretetben. Koncentrálja szívében a világ imáját. A mi Isten-dicsőítésünknek gyönge sugarai szívében mint erős lencsében kigyúlnak; ezer életet ajánl föl; elzeng minden dicséretet és kantikumot, mit próféták énekeltek. Majd mint sas emelkedik s vonz minket is föl, majd mint kotlóstyúk kiterjeszti szárnyait fölénk s engeszteli az Urat. Ezt teszi Jézus most is az Oltáriszentségben. Vessük le lelkünk darabosságát, hogy lássunk s hevüljünk.

Prohászka Ottokár

Hogy lehet keresztelni Lélekkel, tűzzel?

«Felelé nekik János, mondván: Én vízzel keresztelek; közöttetek állott pedig az, kit ti nem ismertek.» (Jn 1, 26). Vízzel keresztelt János; Jézusnak keresztségét még ki nem oszthatta; erős keze gyönge eszközt kezelt, vízkeresztséget, s mégis remekelt rajta és vele; éppen azért, mert lelke volt hozzá. Nekünk Krisztus szentségei állnak rendelkezésünkre, életszervek, remeklő orgánumok; mit tehetünk ezekkel, ha lelkünk van hozzá?! Hogy lehet keresztelni Lélekkel, tűzzel, hogy lehet hősöket fölkenni krizmával, hogy lehet szíveket egybekötni a szakramentum kötelékével, hogy lehet örök ifjúságot nevelni az élet kenyerével! Testvér, nézz föl, közöttünk áll Krisztus, s fakad az Ő ereje, s mi nem ismerjük sem Őt, sem azt.

Prohászka Ottokár