Gondolom pedig, hogy a lélek tisztulásának három foka van

Először is a léleknek tisztába kell öltözködnie, hogy a törvényt megtartsa. A törvény engedelmességet kíván; az engedelmesség pedig saját akaratunknak más, felsőbb hatalom alá való hajtása; nem más, mint lemondás saját akaratunkról, s hódolás egy más akaratnak. Mindenkinek engedelmeskedni kell. Nemcsak nekünk; a Boldogságos Szűz, az Isten-anya is, dacára minden kegyelmének, méltóságának, engedelmeskedni tartozott. Mikor a templomban karjaira emelte az isteni gyermeket, még jobban átérezte ezt, mert hiszen ennek a kis szívnek lüktetése éreztette vele a próféta szavait: Obedientiam volo ... engedelmeskedni akarok.

Prohászka Ottokár

„megbizonyítja magát jelekkel és csodákkal, különféle erőkkel és a Szentlélek osztogatásával”

Érzéket a minket körülvevő anyagi és szellemi világ iránt; szemet, szemet! Ha követ dobok sziklára, az csattan, – ha vízbe, az loccsan, – ha a harangot megütöm, az hullámozva reng, – ha Amati-hegedűn végighúzom a vonót, az a mélység hangjait ébreszti; az ideg is reng, a lélek is reng; s amilyen lesz a műszer, olyan lesz az érzés: amilyen mély, amilyen lágy, amilyen áradozó, amilyen erős lesz; ahogy ki van feszítve, ahogy meg van hangolva; ahogy tud befogadni és hasonulni; ahogy tud a mélységekből reszonanciákat teremteni. Ezt léleknek s kegyelemnek hívjuk; ez az a fölkent, ez az a léleknek született lélek. Isten ihlet, Isten tüzesít át minket; ő hajlít, ő feszít, ő hat át. Hagyjatok szabad kezet ez idomító, hajlító, hangoló művésznek, e léleknél finomabb Léleknek. Lelkem kifeszített húr; szívem a te orgánumod; nyúlj bele, és isteni élet zeng, hevül, örül, virágzik benne!

 

S hogy kell az érzéket nevelni? Az ég iránt úgy, hogy a föld nyirokját és terhét megérezzük, a fény iránt, hogy a sötétséget észrevegyük; a végtelen iránt, hogy a végesség nyomja a lelkünket, az örökkévaló iránt, hogy az idő hervadását átszenvedjük; a kegyelem iránt, hogy a bűn kínozzon; a Megváltó iránt, hogy rabságunk láncai tűrhetetlenek legyenek, a Fölséges iránt, hogy alacsonyságunk lelkünk mélyéig érjen.– Ellenben ha csak napvilágot látunk az életben, akkor csillagot nem látunk, – ha a föld paradisus, akkor ég után nem vágyunk, – ha az ember minden, akkor az isteni nem vonz; ha elszorul belső szemünk, s adelsbergi grottában élünk, akkor megvakulunk; – ha szűk a látóhatárunk, elgyöngül a szárnyunk. Az élet nem mélység a pillangónak; az óceán sem a vízipóknak; az emberi nyomorúság nem probléma a játszó babának; a bogár a sziklaparton nem tudja, hogy szilurról júrába mászik át s hogy százezer évek mesgyéjét csápjával fogja össze. Ha lelkünk nem mély, akkor nem keletkezik benne új világ…! De mély lesz, ha az Isten gondolatait gyermekszívvel s imádkozva fogadja!

 

Tehát látnunk kell az örökkévalót… az élet szűk kereteit… egy más világ sugárzatát… Éreznünk kell örök hivatást… az örök élet fuvalmait… foszladozni kell sötétségünknek az örök hajnal fényküllőitől; lelkünkre kell borulnia a gondnak, a bánatnak, az „atra cura”-nak; éreznünk kell a tapogatódzást minden filozófia dacára, s azt, hogy a merő ész elégtelen vezető; elszegényítést, laposságot, sivárságot kell látnunk mindenfelé a mélységnek inspirációi nélkül; aki földet eszik s hason csúszik, annak nem nő szárnya. Azért, aki Jézust mint csillagot látni akarja, annak a sötétség s tehetetlenség árnyait kell az emberi életen látnia, s ezzel szemben a csillagos, a ragyogó, vonzó, nagy tényt: őt; nem szót, nem képet, hanem erőt, „virtus ex illo”; nem programmot s filozófiát, hanem valóságot s boldogságot; a sok pelyva közt rá kell találni a zsendülő magra… nobis Dei virtus… mely „megbizonyítja magát jelekkel és csodákkal, különféle erőkkel és a Szentlélek osztogatásával” (Zsid. 2,4). A tényt akarjuk látni; azért a nem-tények közé ülünk, pl. a filozófiák közé, hogy Krisztus csillagos valóságát lássuk vagy tehetetlenségünk s ájuldozásunk árnyvilágába állunk, hogy Krisztus kegyelmének teremtő erejét szemléljük. Jézus élet, út, igazság… te egyetlen édes, meleg valóság!

Prohászka Ottokár

Krisztus meglát egy vámszedőt és hívja magához, és ez otthagy vámot, állást, hivatást és Krisztus apostolává szegődik

 

érte áldozza fel életét is. Máténak hívták. Egy másik ember meg Krisztust látja meg, és rögtön ragaszkodó hívőjévé és társává szegődik élte végéig, és mint vértanú, Krisztusért ontja vérét. Neve Natánael = Bertalan. A gazdag Zacheus életében szintén először pillantja meg Krisztust, és örömében, hálából vagyona felét felajánlja jótékony célra. Egy bűnös leány megismeri Krisztus tanítását, és örökre búcsút vesz a test és vér minden örömétől és keresetétől: Magdolna. Az élvhajhászó, romlott erkölcsű római pogány észreveszi, hogy eddig ravasz, alattomos, sorsát állati megadással viselő rabszolgája egy szép naptól kezdve mosolyogva jár-kel, sokkal pontosabban, lelkiismeretesebben végzi teendőit. Alig ismer rá.

 Viszont másutt a rabszolga nem tudta megmagyarázni, hogy ura minden külső megokolás nélkül miért kezd vele emberségesen bánni, őt testvérének szólítani, sőt felszabadítja és ajándékokkal elbocsátja. De talán csak akkor, réges-régen történtek ily csodálatos változások? Krisztus Jézus nevére ma is milliók meghajtják fejüket, temploma előtt leemelik kalapjukat, nagypénteki sírja előtt leborulnak. Személyét kőbe vésik, vászonra festik, zenébe ömlesztik. 

A bazilikák, dómok, a falusi templomok és útszéli kápolnák az ő emlékét örökítik meg, éppúgy, mint a Belliniek, Raffaelek, Leonardo da Vincik, Munkácsyak, Danték, Pascálok, Papinik, s í. t. A férfi- és női szerzetek tízezreiben a legkülönfélébb nemzetiségű, fajú, természetű, vérmérsékletű és korú, mindkét nembeli fiatalok és öregek önként, minden kényszer, börtön és rendőr nélkül életük végéig tökéletes engedelmességben élnek, küzdenek, fáradnak és lemondóan áldoznak Krisztus iránti szeretetből. 

Melyik bölcseleti, társadalmi, politikai vagy állami intézmény vagy tanítás tudta valaha vagy tudja ma olyan önfeláldozó, egész életüket fizetés, földi jutalom és kitüntetés nélkül a betegeknek, nyomorultaknak, nyomorékoknak, gyógyíthatatlanoknak szentelt lények százezreit elővarázsolni, mint pl. a betegápoló apácák? És ezek miért áldozzák fel magukat ilyen, emberileg érthetetlen módon? Krisztusért teszik! 

A hithirdetők tízezrei ma is elvándorolnak a vadak, az emberevők, a bélpoklosok közé, a leprásoknak minden más emberi társadalomtól elzárt ketrec-telepeibe, fizetés, földi jutalom reménye nélkül, feláldozva az otthon kényelmét, nyugalmát, biztonságát, otthagyva szülőt, testvért, hazát. Miért? Krisztusért! 

Az egyik ilyen újonnan létesített leprás-telepre keresve-keresett a hatóság orvost, ápolót, szakácsot, kiszolgálót. A rendes fizetések többszörösét ígérték. Mindössze két öreg néni jelentkezett. Erre kérdést intéztek egy francia missziós társasághoz. És versenyezve, egymást túllicitálva jelentkeztek páterek és fráterek és ezek felszólítására apácák is a leprások közé: Krisztusért! 

Tessék egyszer december 24-én éjfélkor bármely katolikus templomba betekinteni. Ha ugyan még kapnak helyet. A legrémesebb havazás, dühöngő szélvihar vagy kínzó fagy ellenére is már egész órával előbb sűrű rajokban jönnek férfiak és nők, gazdagok és szegények, hogy résztvegyenek Krisztus születése évfordulójának éjjelén a tiszteletére rendezett egyházi szertartáson. És ezeket mind nem parancsszó, nem kényszer viszi a templomba. 

És ez az eset közel 2000 év óta minden évben megismétlődik. Nemcsak nálunk, hanem Betlehemben, New Yorkban, Sydneyben, Japánban, Kínában, az óceáni hajók kápolnáiban és mindenütt, ahol Krisztust ismerik és szeretik. Melyik más, régen született és hozzá bitófán kivégzett ember születésének évfordulójára, tiszteletére, ünneplésére telnek meg a legszebb épületek, még éjjel is, még borzalmas ítéletidőben is? 

Tower Vilmos: Van Krisztusunk!

Jeruzsálem előtt eltűnik a csillag

Eltűnt idegen földön; aki nem járt nyomában, nem törődik eltünésével, de mi lesz azokkal, kiknek vezetőjük volt, s most sötétségben járnak? Nem kételkednek-e majd? nem zúgolódnak-e? Eddig jártam a nyomában s most hagy el? Nem csalódtam-e benne is? igaz világosság volt-e? A lélek elsötétüléseit senki sem kerülheti ki, de ha sötét lesz körülötte, ne kételkedjék. Maradj velem, Uram, ha sötétedik; hozzád ragaszkodom még akkor is, ha éjjelemben még csillagaim is kialusznak. Szemedbe nézek s mondom: nem hátrálok.

Azért tűnik el néha vigaszunk csillaga, hogy új erények fakadjanak lelkünkben: bánat, türelem, alázat, szelídség, Istenhez való ragaszkodás. A nyomor is arra való, amire a hűs völgy: ott fakad az ibolya; a szerencsétlenség is arra való, amire a napos, köves hegyoldal: ott izzik a karminvörös barátszegfű, ott szűrődik a tüzes bor. Ha megaláznak, mily jól imádkozom; ha megsértenek, mily könnyen válom a világtól; ha üresnek találom a földet, mily édes lesz az ég; ha léhák az emberek, mily fönségesek a szentek; ha a nyegleséget látom, mily üde rózsa az érintetlen szív. Szenvedélyeim s szenvedéseim is tűzláng, benne gyullad ki lelkem érzelme csodaszínekben. Ó, Isten, hát csak vezess és gyúrj, mintázz és olvassz; művészetedben bízom s érintéseidet eltűröm, még ha fájnak is.

 A bölcsek a zsinagógához fordulnak s kérdik: hol van a zsidók született királya? Isten akarja így, hogy a hit kérdezze a hitetlenséget, a tisztaság az erkölcstelenséget, ha tényleg ez a hitetlenség s erkölcstelenség a kathedrán ül. Isten élesen fejezi ki ezzel azt, hogy a hivatalos tekintély előtt meg kell hódolnia mindenkinek, még akkor is, ha ez hitetlen és erkölcstelen, mert rendet akar. Ez a megalázkodása a tisztaságnak a gonosz előtt s ez az eligazodása a hitnek a látszatok közt, nagy érdeme az erénynek s bizonyára nem válik kárára. Isten áll jót.

Prohászka Ottokár

.

Az erkölcsi világnak nagy erényei, legnagyobb áldozatai, melyek még az Isten lelkét is elragadják, Jézus szent keresztjének virágai. Valóban az Úr Jézus szent keresztje az a száraz fa, amelynek lángjánál felmelegszik szívünk s apostolokat, szüzeket, vértanúkat állít a felhevült szeretet a világba; mindegyik azt mondja: nem halt meg Krisztus hiába. Ne maradjon Ő egymaga áldozatban, buzgalomban; szegődöm én is hozzá, én is apostola leszek; ne maradjon Ő egymaga tiszta szűzies szeretetében árván: én is szűzies jegyesének készülök. Ne függjön a keresztfán egymaga; nem tűrhetjük, hogy az Úr Jézus egymaga haljon meg másért, mi mindnyájan oltárok akarunk lenni, áldozatot akarunk bemutatni; eamus et moriamur cum illó! Íme, igaz, nem, nem halt meg Krisztus hiába.

Prohászka Ottokár

Keresztelő Szent János születése

«Fölkelvén azután Mária ama napokban, sietve méne a hegyes tartományba, Júda városába és beméne Zakariás házába és köszönté Erzsébetet» (Lk 1, 39). A Boldogságos Szűznek jól esett meghallania, hogy az Isten titkaiba egy másik asszony is bele van állítva s hogy az is anya lett, mégpedig szintén valamiképp kegyelemből anya, s hogy boldogságát, örömét s reményét, ha valakinek, hát annak fedheti föl, neki öntheti ki szívét. Lelkében csengett az angyal szava: «És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fiat fogant vénségében, és ez hatodik hónapja annak, ki magtalannak hívatik». Tudta azt is, hogy e két magzatnak köze van egymáshoz; tudta, hogy annak a fiúnak a Messiás előhírnökének kell lennie, s ugyancsak, hogy a Messiás kegyelme s szeretete környékezi az előhírnököt. Úgy érezte tehát, hogy oda kell mennie Erzsébethez s el kell vinnie az Isten megtestesült kegyelmét elsősorban Erzsébetnek s magzatának.

Prohászka Ottokár

Hogy a lélek mily kincs

azt a hit tudja; hogy a lélekért mennyit kell tenni és áldozni, azt a hit oltja belénk; hogy az embert az élet bajaiban, az emberekkel való érintkezésben a jóságos türelem el ne hagyja, azt nem lehet egy feltétellel elérni, annak abból a belső érzésből, az apostoli szeretetből kell fakadnia. Hogy az ember a templomban mily tiszteletet tanúsítson, hogy a prédikációra hogyan figyeljen, hogy a térdét mily tisztelettel hajtsa meg, hogy az Oltáriszentség előtt hogyan boruljon térdre, azt nem lehet illemtanból tanulni, — ahhoz szellem és lélek kell!

Prohászka Ottokár

Szívet bele az élettelenségbe

 „Mondá neki Jézus: hacsak jeleket s csodákat nem láttok, nem hisztek. Mondá neki a királyi ember: Uram, jöjj le, mielőtt meghal fiam” (Ján. 4,48,49).

Az ember eljár mindenütt, ahol szüksége, nyomorúsága jelentkezik; ha beteg, gyógyulni akar, ha veszedelem fenyegeti, Jézushoz fut; de az Úr azt akarná, hogy bajaink s szenvedéseink enyhítésére elsősorban is mély, lelkes hitet szerezzünk magunknak. Hinni, Istenhez simulni, belőle élni, ez kell a léleknek.

 

Az én hitem vonzó, lelkes lendület, tehát hatalom. Ami rideg, az nem vonz. Jézus pedig mondja, hogy az Atya lelke vonz, még pedig hatalmasan, tehát nem erőszakosan, hanem bizalommal, szeretettel, érzéssel. Az erőszak gyönge vonzóerő, a szeretet, az öröm, a kedv a legnagyobb. S hogy vonzóbb legyen hitünk, azért van Jézusunk, a Szent Szűz édes fia; azért van anyánk a szűzesség szépségében s az anyaság édességében. Más a Sinai hegy s más Betlehem… cikázó felhők helyett gyermek- s madonna-arc! Más Illés hegye, hol tűz emészti az embereket, más a Golgota; ott piros tűz, itt a fájdalmak emberének s a fájdalmas anyának halaványsága! Ah Jézusom, ki oly édes emberi, oly anyás vagy, ki a kellemet, a gráciát, az unctiót csepegteted hitembe, ó vonzz és puhíts! A hitnek gyakorlata által tovább érek, mint okoskodással. Élek szerinted; akkor el nem nyelnek az értelmi nehézségek.

 

Hitem bensőséges, meleg lelkület. Sokféle hit jár köztünk; hideg, sötét, bizalmatlan, száraz, ízetlen hit és hitetlenség. Némelyek nem gondolkoznak s hisznek, mások gondolkoznak s nem hisznek; mások ismét gondolkoznak, hisznek, s nem élnek. Ezek mind holtak, vagy eleven-holtak. Szívet bele az élettelenségbe, akkor lesz hit. A hit odaadás a vezető Isten iránt; bízom szavában s vezérlő kezében; teljesen átadom magam, ahogy illik mindenek központja, célja, reménye iránt. Ha egész szívből hiszesz, akkor megkeresztellek, mondotta Fülöp az éthiopiainak. Nekem is ez kell; egész szívből kell hinnem. Panaszkodunk, hogy nem hiszünk; hát dolgoztunk-e teljes szívünkkel, jártunk-e utána jóakarattal, iparkodtunk-e gyermeki lélekkel feléje? Megértettük-e szívünket, vágyainkat; meghallgattuk-e panaszos vágyait a nemes, tiszta, napsugaras magaslatok után?

Hitem erős, kitartó lelkület. Az apostol szava adja meg pszichológiáját; „credidi et certus sum”, hiszek s nem ingok. Vannak nekem is nehéz perceim, sötétségem az észben s szenvedésem a szívben, de e sötétség s e szenvedés ellen odaállítom akaratomat. Akarok, Uram, megnyugodni benned! Veled a halálba is megyek; a te szavadra megvetem a hálót, s tudom, hogy gyöngyöket halászok majd vele. Ezzel az erős, megnyugtató akarattal szabadítom föl magamat a kételyektől, ingadozásoktól, bizonytalanságoktól. Kedves a gyermek hite, melynek nincs kételye, de szebb az apostol hite, ki a kételyekből fölszabadította hitét; „tudom, kinek hittem s megnyugodtam”. Az ilyen hitnek van húsvétja… pünkösdje… békéje. Legyőzi a világot.

 Prohászka Ottokár

A mágusok hódolata

„És íme a csillag előttük méne, mígnem oda eljutván, megállapodék a hely fölött, ahol a gyermek vala. És bemenvén a házba, megtalálták a gyermeket anyjával s leborulván, imádák őt” (Luk. 2,9).

 

A mágusok imája az erőteljes hit kivirágzása s bódító illata. Nem szokásból, nem divatból imádkoznak. Ez az ima egy küzdelmes lélek munkája, mely utat tört magának sziklák közt s harcban áll egy világgal. – Látnak gyermeket, édesanyát, tűzhelyet, gyékényt, üstöt, eperfabotot, zsákot, tömlőt, az orientális igénytelenség kultúráját… de a csillag elég nekik; imádják a misztériumot. Van-e nagyobb örvény, mint az, mely gyermek s Isten közt nyílik? Sebaj; örvények nyíladoznak körülöttünk; a homokszem a végtelenből, a pillanat az örökkévalóból, a virág s a gyermek az Isten szeretetéből való. Nem nézünk-e mindenütt a végtelenbe? s a csillagokon túl nem a mérhetetlenség özönlik-e lelkünkbe? A végtelenség óceánján lótuszvirág a lelkünk! Igen, igen az, ha imádkozni, ha a tenger hullámain ringatózni, ha illatozni tud! Úgy legyen, jertek imádkozzunk az ég alatt, a holdsugárban, a tengeren, de még inkább e gyermek előtt s az Oltáriszentség titka előtt.

 

Imádásuk alázatos, meghajolva térdelnek az Isten végzései előtt; átérzik, hogy nagy kegyelem az, így imádkozhatni. S ez nem esett terhükre; hiszen az Úr gyermek lett; mily édes és egyszerű, mily kegyes és biztató. Beszélhetnek vele. – A gyermek légkörében mindenki alázatos lesz. Különben az ember merev és büszke, felületes és léha; de a gyermekeknek köszönhetjük a mélyebb, az igazi életet. Különösen pedig e gyermeknek. – Minél mélyebben hajlunk meg előtte, annál jobban emel magához, mert az az alázatos, az a bölcs lélek tetszik neki.

 

Imádásuk odaadó, tapadó volt. Nem is értem, hogy nem tört meg a szívük s nem lehelték hódolatban lelküket a gyermek arcába. Szívüket elvitték Jézus kegyelmével telve, aranyos, tömjénes, mirrhás kegyelmével. Aranyos lelket, tisztát, értékeset – tömjénes szívet, imádkozó illatos, érzelmes szívet s mirrhás kezet adott nekik viszont ajándékba, kezet, mely nagyot teremt, mely áldozatot hoz. Ó, aranyos, tömjénes, mirrhás Jézusunk! ilyen vagy, ha kincsünk vagy, ha imádásunk s áldozataink féltett központja vagy! Ilyen vagy, ha mindent odaadunk érted, mindent, ami egy szemerrel is kiszoríthatna téged a lelkünkből, s ha édes emléked s titkos jelenléted úgy kiséri lépteinket, mint a füstoszlop a puszta népét. Te tűzoszlopunk vagy, te tömjénfüstünk vagy; s mirrhát szedünk sebzett kezeidből, mirrhát elernyedés, rothadás és hervadás ellen. Hát testvérek, ma aranyat, tömjént, mirrhát hozzatok Jézusnak!

Prohászka Ottokár

A mágusok ajándékai

 

A napkeleti bölcsek fölajánlanak Jézusnak:

 

Aranyat a királynak; nem nézik, hogy hol van a koronája; tudják, szív a trónja; nem nézik, hol van trónja; tudják hogy az új csillag sugarából van fonva; nem nézik, hol van udvara; látják, hogy a Szent Szűz hódolatos lelke mindent pótol. Ó, fölség, hogy hódolok neked. Térdhajtásom, imádásom, oltáraid előtt imádkozó néped, ez káprázatos, mélységes hódolat; háttérbe szorul tőle udvar és trón; az áhítatos lélek ragyogó tekintete minden aranysugárzást homályba borít.

 

 Tömjént ajánlanak föl; hódolunk, mint Istennek. Istent itt se látni; de a csillag, az elég, hogy higgyük. Nekünk Jézus egyénisége s az ő műve elég, hogy higgyünk; elég nekünk ez a csillagos élet, ez a csillagos történet… ezek a virágos nyomok a földön, s a csillagos lelkek árama a történelemben; ez az árama az életnek, az ihletnek, a bensőségnek, a gyengédségnek; elég nekünk az a páratlan szép erkölcsi világ a maga motívumaival, eszményeivel; elég nekünk az erénynek, az individualitásoknak az az őserdeje… elég nekünk az igazságoknak ez az óceánja; elég nekünk a kontemplációnak ez a csillagfényes, csendes, pusztai éje… Elég az a viziós lendület, mely lelkeket megittasított, elragadott, szerelmesekké tett égő, forró szeretettel. Áldozatról álmodoztak; ez volt egyetlen enyhülésük; e nélkül a szív kínlódott, de a permetező vér lett gyógyító meleg borogatása! Ó lelkek, kik lázban égtek Krisztusért… ó szép anyaszentegyház „liliis virginum candida, Martyrum sanguine roseo rubea”, te kötsz minket Krisztushoz!

 

Mirrhát ajánlanak föl; megtisztelik Jézusban a szenvedő embert, megsajnálják. Ez ad résztvevő gyengédséget érzelmeinknek… Ti finom, gyengéd, résztvevő lelkek, ti betegjei a résztvevő szeretetnek; Krisztus iránt való tiszteletetek hódolatosan alázatos, bensőséges és gyengéd. Igy tisztelnek, akik szeretnek. Ez a tisztelet szeretet. Olvassuk pl. Szent Juliána Falconieri érzelmeit az Oltáriszentség iránt (Faber, Das allerh. Altarsacrament 591).

Prohászka Ottokár

Nem kemény, nem önös

„És jöve Názáretbe és engedelmes vala nekik” (Luk. 2,51). A közönséges életnek isteni kiadása. Zarándokhelye azoknak, kik istenileg élni szeretnének, de nagyot tenni nem bírnak. Menhelye az idealizmusnak, melyet megvisel a közönséges, hétköznapi élet. Oly zóna, hol a lélek nem öregszik. Kincsesház, örömház, aranyház… Mi a szelleme?

Az otthon szelleme; légköre nem a jog, nem a törvény, hanem a szeretet s a készség, a figyelem, jóindulat s előzékenység. Mi a különbség az otthon s a kaszárnya közt? Ez a kényszer háza; ha kinyitnák kapuit, lakói mind szétszaladnának; az otthonból meg ha ki is verik az embert, vissza-vissza bujdosik. Mi a különbség az otthon s a vendéglő közt? Itt a profit vezet; pénzért még mosolyognak is; az otthonban önzetlenség lakik. Mi a különbség az otthon s ismerősünk vendéglátó háza közt? Egy-két napra fogad, mienk is meg nem is; az otthon a mienk, s az marad. Ezt a szellemet vigyük bele Istenhez való viszonyunkba; készséget, szeretetet, önzetlenséget, édes átkarolást. Éljük át, hogy nála s vele vagyunk. Értelmünk otthona az igazság, szívünk otthona a jóság, kedélyünké a sokarcú szépség, s igazságot, jóságot, szépséget mérhetetlen mértékben nála találunk; ah tehát ő a mi otthonunk. Édes otthon, hangulatos, illatos… jó nekem itt lennem.

 

Jellemzi a názáreti házat sok dolog és csupa kis dolog. Munka kell; restségben, tunyaságban nem nyitunk rá a názáreti házra. Csupa kis dolog az élet; amilyen a szívdobbanás, lélek-ébredés, buzdulás, napi foglalkozás, jóindulat, mosoly, szeretet, készség, elnézés, segítés; csak az Isten nagy, minden egyéb kicsiny; s ami nagynak mutatkozik be, az is kicsinyből áll. A nagynak művészete a kicsinynek formás, kedves kialakításában áll. A szép, nagy életnek tehát a sok kicsiny apróság nem ellensége; hiszen szép élet ép a kis dolgokban való ütemességből s azok harmóniájából való; dolgozzunk rajtuk a nagynak koncepciójával s ihletével. Imáink, hivatásos s polgári kötelességeink, belső indulatunk, emberekkel való bánásmódunk, a szó s az akcentus rajta, az arckifejezés és testtartás, mindezek a kis dolgok a szép, nagy életnek ragyogó mozaikkövei. Művészük a názáreti ház szelleme.

 

  A názáreti ház szelleme a pietás lelke. A pietás gyermeki lelkület; Istenben atyát, szentekben testvéreket, szülőkben Istent, emberekben Krisztust lát; nem kemény, nem önös, nem frivol. Tud Istennel beszélni s közelében tartózkodni; szavai, cselekedetei, tekintete, testtartása, indulatai csupa apró, kedves módja az Istennel való érintkezésnek. Nincs tehetsége, melyet Isten át nem jár. Az apostol gáncsa, hogy az emberek „önszeretők, kérkedők, kevélyek, szeretetlenek, irgalmatlanok, kegyetlenek, inkább a gyönyörűségnek, mint Istennek szeretői”, őt nem éri. A kegyelet e szellemében akarok eljárni s az embereket Istenhez való viszonyukban szemlélni és a szerint kezelni, hogy az emberiben Isten gondolatait lássam.

 

Jézus szereti Názáretet s szülői házát, és kedves neki a fala, az udvara, a tája. Érti szomszédait, s jóindulattal van a falu gyermekei iránt. Ez is az ő pietása. A szentekben mély szimpáthia van a világ iránt; szinte gyermekdedek, s meleg, jóságos szívet visznek bele környezetükbe. Viseltessünk mi is pietással szüleink, testvéreink, szülőházunk, hazánk iránt; hisz nem vagyunk mostohák, hanem gyermekek. Szeressük az anyaszentegyházat. Oltáraira visszük virágainkat, énekeit énekeljük, ünnepeit megüljük, búcsút járunk, szolgáit tiszteljük, meg nem szóljuk. Harangszava, orgonabúgása, szenteltvize, szentolaja, relikviái kedvesek nekünk. A haza is nem rendőri fogalom, hanem nemes, emberi érzések szinthézise; tehát azt is Isten gondolta s én a szerint szeretem s szolgálom.

Prohászka Ottokár