A keresztút (írta Sík Sándor)

 Bevezető imádság 

Jézus, isteni Üdvözítőm és Megváltóm, én bűnös, vétkeztem, s te, az igaz, vérző sebekkel függsz értem a kereszten! A bűnös szabad, s az ártatlant megkötözik. Jézusom, ide juttattak vétkeim. Én követtem el a gonoszságot, s rajtad bosszulják meg. Jézusom, ne engedd, hogy szenvedésed számomra kárba vesszen! Bocsáss meg nekem, szegény bűnösnek! Szívből bánom minden bűnömet, mert velük téged, a legfőbb és legszeretetreméltóbb jót, oly súlyosan megbántottalak! Ígérem, hogy malasztod segítségével megjavítom életemet. Uram, kegyelmezz és engedd Magdolnával hallanom ama vigasztaló szavakat: „Megbocsáttatnak sok bűneid, mert igen szerettél.” 

1. állomás: Jézust halálra ítélik 

„Akkor kezükbe adá őt, hogy megfeszíttessék.” (Jn 19,16) 

Elítélik őt, az ártatlanságot. – Én érdemeltem ezt az ítéletet. – Pilátus kijelenti, hogy nem talál benne bűnt, mégis halálra adja. – Mily figyelmeztetés számomra, hogy vigyázzak szavaimra: meg ne bántsak, gyanúsítsak, rágalmazzak mást ártatlanul. 

2. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet 

„A keresztet hordozván, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének mondatik.” (Jn 19,17) –

Jézus magára veszi a súlyos keresztet, – a mi terhünket, – türelemmel, megadással. – Aki követni akarja, az tagadja meg magát és vegye fel keresztjét. – Türelemmel, megadással akarom viselni keresztemet, vagyis minden szenvedést, kellemetlenséget, ami ér. 

3. állomás: Jézus először roskad le a kereszt alatt 

„Bizonyára a mi betegségünket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta.” (Iz 53,4) – A kimerült, agyongyötört Jézus nem bírja el a szörnyű terhet: bűneink súlya alatt a földre roskad. – Az ő szemléletéből kell mélységes bánatot meríteni, hogy megsirassam a magam elestét: bűneimet. 

4. állomás: Jézus édesanyjával találkozik 

„Ó mi nagy volt ama drága – Szűzanya szomorúsága – Egyszülött szent magzatán.” (Stabat Máter) 

Minő szívszaggató fájdalom az anyának így látni szeretett gyermekét! – Minő keserű fájdalom a fiúnak édesanyja szenvedése! Ez a látvány tegye szívünket fogékonnyá a mások szenvedése iránt. Keltsen bennünk résztvevő szeretetet és a másokon való segítés eleven vágyát. 

5. állomás Cyrenei Simon átveszi a keresztet 

„Megfogának bizonyos cyrenei Simont, és rátevék a keresztet, hogy Jézus után vigye.” (Lk 23,26)  

Simont úgy kényszerítették, hogy vigye a keresztet, de amint meglátja az Úr Jézus elgyötört arcát, elfogja a részvét és szíves akarattal, önként vállalja terhét. – Rám is százféle szenvedést, kellemetlenséget kényszerít az élet. Az Úr jézus iránti szeretetből, szabad akarattal, önként akarok vállalni mindent, és az ő nyomán akarok járni keresztemmel. PPEK / Keresztút gyűjtemény 13 

6. állomás: Veronika letörli kendőjével Jézus verítékét 

„Követé pedig őt nagy népsereg sok asszonnyal.” (Lk 23,27)

A csőcselék dühével bátran dacolva lép Veronika édes Mestere elé, hogy enyhítse gyötrelmeit. – Ezt kívánja tőlem is az igaz szeretet. Nem akarok törődni másik hitetlenségével, gúnyolódásával, még fenyegetésével sem: én hű maradok Jézusomhoz, és az ő szent jegyeséhez, az Egyházhoz; imádsággal, szentséglátogatással, bízó hittel és szíve szerinti élettel fogom vigasztalni a másoktól elszenvedett fájdalmakért. 

7. állomás: Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt 

„Megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért.” (Iz 53,5) Másodszor is leroskad bűneim terhe alatt. – Az én gyengeségem, az én gyávaságom okozta ezt: aki újra meg újra visszaesem egyszer meggyónt bűneimbe. – Állhatatos és erős leszek az én Jézusom iránti szeretetből! 

8. állomás: Jézus szól a síró asszonyokhoz 

„Jézus pedig hozzájuk fordulván, mondá: Jeruzsálem leányai! ne sírjatok énrajtam, hanem sírjatok magatokon és fiaitokon.” (Lk 23,28) – Mily nagy okom van nekem is, hogy magamon, lelkem elhanyagolt állapotán sírjak! Mily könnyen elaltatom lelkiismeretem szavát, mily könnyen feledem lelkem koldus voltát. – Az Úr Jézus komoly szava indítson alapos lelkiismeretvizsgálatra! 

9. állomás: Jézus harmadszor roskad le a kereszt alatt 

„Erőm elszáradt, mint a cserépdarab. – És nyelvem ínyemhez tapadt. – Halálos porba vertél engemet.” (Zsolt 21,16) 

Újra és újra leroskad az Úr: mivel én olyan szánalmasan, bukdácsolva járok a megismert igazság útján. Olyan szégyenletesen ragaszkodom bűnös szokásaimhoz! A véres kereszt legyen intőjelem: Inkább meghalni, de bűnt soha többé! 

10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól és epével itatják 

„Elosztották ruhám maguk között. Sorsot vetettek köntösöm fölött.” (Zsolt 21,19) – „Eledelül epét adtak. – Szomjúságomban ecettel itattak.” (Zsolt 68,22) – Ruházkodásban való hiúságom és könnyelműségem, evésivásban való kényességem: az vitte ennyire az Urat. – A kereszt alatt komolyságot és fegyelmet tanulok. 

11. állomás: Jézust keresztre szegezik 

„Fennen ragyog király jel, – Keresztnek titka ünnepel. – Melyen az Élet halni szállt, – S megtörte holta a halált.” (Vexilla regis) Énértem halt meg az Úr, a végtelen Isten, énérettem, semmiért. Feledhetném ezt valaha?! Homlokomon és szívemben a kereszt! „Ki szakaszt el tehát minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35) 12. állomás Jézus meghal a kereszten „Mondá: Beteljesedett! És lehajtván fejét, kiadá lelkét.” (Jn 19,30) – Beteljesedett a nagy áldozat! Meg vagyok váltva, Isten fia vagyok és az örök boldogság várományosa. Imádunk téged Jézus, és áldunk, mert szent kereszteddel megváltottad a világot. PPEK / Keresztút gyűjtemény 14 

13. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről 

„Esdek, hogy szívembe véssed – Szűzanyám, nagy szenvedésed,

 S az Átvertnek sebeit.” (Stabat Mater) – A szent testet leveszik a keresztről és a fájdalmas Istenanya fogadja karjaiba. Ott találom meg az Urat őnála! Sohasem fogok elfeledkezni az Úr Jézus édesanyjáról, az én édes anyámról: a Boldogságos Szűzről. 

14. állomás: Jézust sírba teszik 

„Vala pedig azon helyen, hol őt megfeszíttetett, egy kert és a kertben egy új sírbolt, melybe még senki sem tétetett vala. Oda tevék Jézust.” (Jn 19,41-42) 

Mint az új, tiszta sír az Úr testét, úgy kell tiszta szívembe fogadnom nekem is az Urat. Hozzám jön a szentáldozásban, az én szívemben akar lakást. Úgy akarok élni, hogy tetteimben meglássék mindig: Jézus lakik szívemben. 

A szent kenet testi gyógyulást is hozott

 

Katolikus nővér az újszülött osztályon

A »Wiener Kirchenblatt« 1930-ban e kis cikket közölte:

Alkonyodott. Nagynénim és én aggódva álltunk az ablakban és vártuk nagybácsimat. És akkor láttunk két rendőrt befordulni a sarkon és házunk felé sietni. Ijedten futottunk ki eléjük. Röviden jelentették, hogy nagybácsimat elgázolta egy autó s a kórházban fekszik. Egész éjjel nem hunytuk le szemünket. Kora reggel a kórházba siettünk.

Nagybácsim bekötözött fejjel feküdt az ágyon. Lázában nem ismert meg; a szerencsétlenség következtében agyrázkódást szenvedett.

Mindennap meglátogattuk. A bácsi javulás helyett egyre rosszabbul lett s végre a nővér értesített minket, hogy feladják neki a szent kenetet. Mi a Szűzanyához fordultunk. És íme, attól a naptól kezdve betegünk állapota javulásnak indult. Két és fél hónap múlva elhagyhatta az ágyat.

(Dr. Oberhammer Kelemen: Példák az életből. Fordította Kertész Kálmán. Budapest, 1934. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor dioecesanus. Nr. 3338/1934. Imprimatur. Strigonii, die 24. Octobris 1934. Dr. Julius Machovich, vicarius generalis. 302. old.)

"Hagyjatok egy plébániát húsz évig pap nélkül, és az emberek állatokat fognak imádni!"

"Isten után a pap minden… Hagyjatok egy plébániát húsz évig pap nélkül, és az emberek állatokat fognak imádni!"

Vianney Szent János

"Nem utánozhatod a protestánsokat végtelenségig anélkül, hogy magad is protestánssá ne válj"

(Monsignor Marcel Lefebvre)

Hit és hitetlenség

Tudod, barátom, hogy a hitetlenséget voltaképp még nehezebb megokolni s megmagyarázni, mint a hitet? Hit – igazi – csak egy van, hitetlenség van százféle. Egy százfejű hidra – csak annyiban monstruózusabb a monda szörnyénél, hogy itt maga a hidra falja fel önmagát: nem külső erő, hanem magának a hidrának egyik feje szedi le és marja agyon a másikat. Mert megjegyzésre méltó: a hitetlenség legerősebb cáfolója maga a „hitetlenség”. Épp azáltal, hogy annyiféle van, amely mind kizárja egymást, válik indirekte a hit apológiájává. 

Ha a hitetlenség egy dolog volna, egy érv vagy rendszer, még talán bajt okozhatna, de a hitetlenségnek egyik faja éppoly halálos ellensége a hitetlenség többi fajának, mint a hitnek s már ezért sem jelenthet komoly ellenfélt. Ha hitetlen akarnék lenni, vagy tegyük fel: hitetlenné kellene lennem, roppant zavarba jutnék, hogy a hitetlenségnek melyik nemét válasszam? Legyek kantista? Ledorongol érte a monizmus. Legyek darwinista? Kinevet érte Hume s a szkeptikusok hada. Ha materialista vagyok, rámtámadnak a spiritualisták és pánpszichisták, és viszont. 

Öröm azt a macskazenét hallgatni, amellyel a modern istenmentes bölcselet korifeusi egymást és egymás filozófiáját, a sárga földig gyalázzák. Hegel szerint Kant a legkövetkezetlenebb koponya, „ein Dreiviertelskopf”, Hegel bölcsessége viszont Schopenhauernek „pszichikailag ható hánytatószer, melyet patikákban kellene árulni”. Akik égig érő tornyot akartak építeni, ma is a babiloni nyelvzavar zuhatagában hurrogják, hápogják le egymást. S ez imponáljon nekem? A hitetlenségnek divatjai vannak. A 18-ik században azt mondták, hogy semmi sincs, csak az emberi ész; a század végén pedig Kant azt mutatta ki – gondolom: ésszel –, hogy az ész a legcsalárdabb dolog a világon. A 19-ik század közepe ráduplázott: mit ész! ész nincsen! csak anyag van s az anyag fejlődése minden. 

Majd új divat jött: anyag sincs, csak energia; sőt ez sem, csak mozgás. S ma az a divatos hit, hogy mozgás sincs valójában, csak képzeleti – semmi sincs biztos, csak a tudatunk keretén belül; a belvilágunkból kilépni a valóságba nem tudunk; nincs híd, mely összekötné ismereteink világát a reális világgal. „Ignoramus et ignorabimus”: csak azt tudjuk, hogy semmit sem tudunk. De ugye, nemcsak ez a hitetlenség; van olyan hitetlenség is, amely nem követi a bölcselők ismeretelméleti halálugrásait, hanem hagyja a világot világnak lenni s egyszerűen ráhagyja, hogy a világ az Isten. 

Akár anyag, akár mozgás, akár csak fantom, de Isten és a világ egy. (Pantheizmus, monizmus.) És van olyan is – a gyakorlati életben s a nem-hivatásos metafizisták körében ez a gyakori s valamikor a szabadkőmívesség is ezt a felfogást iktatta be hivatalos krédójába –, amely azt mondja: nem, a világ is más, Isten is más; de ez az Isten beérte azzal, hogy megépítette a világegyetemet, aztán nyugalomba vonult s nem folyik bele többé semmiféle formában a világ és az emberek sorsának irányításába (deizmus). Nincsenek tehát olyan dolgok, mint „gondviselés”, „kinyilatkoztatás”, „csoda”, „Szentháromság”, „megváltás”, „megtestesülés”, „parancsolatok”, „ítélet” és „örök élet”; Jézus közönséges ember volt, nagy szellem, bölcs és igaz férfiú, de nem Isten. 

Ez a felfogás tükröződik a liberalizmus társadalmi felfogásaiban, a modern irodalom és sajtó nagy részében. Az Istent elismerik, emlegetik is, de aztán – nincs tovább. A kereszténység nagy dogmái mesék, az Egyház egy sokban jótékony, de sokban persze káros, mindenesetre merőben emberi fejlemény és nincs igaza, ha isteni eredetre és jogokra hivatkozik. És végül hitetlenség az az agnoszticizmus is, amelyet kezdetben említettem, amely látva a sok pro és kontrát, látva a hit és a tagadás örök bajvívását, beleun a nézésükbe és elkedvetlenedik az igazságtétel, a választás és szintvallás terhétől és azt mondja: tudom is én, hogyan van, mint van; majd talán a halál után megtudjuk; egyelőre úgysem tudunk biztosan semmit. Ezeken az utakon, a pantheizmus, szubjektivizmus, deizmus és agnoszticizmus útjain sokan vergődnek, de néhány fanatikustól eltekintve egyikük sem mondja, hogy biztosnak, érzi lába alatt a talajt. 

Nem meggyőződések ezek, hanem legföljebb feltevések, elintézetlenségek és sajnos süppedők, amelyekbe belevész az ember. Ezeken a tagadó alapokon nem lehet értelmes életet felépíteni. Itt nincs cél, nincs hivatás, nincs miért küzdeni s miért gyötrődni; itt maga a vergődés a cél, a semmit-el-nem-érés, az örök tapogatózás és bizonytalanság. Itt az erkölcsnek nincs szilárd talaja, a kultúrának szívós gyökere, a társadalmi együttélésnek, nemzetnek, hazának és családnak az ösztönök hatalmán túlmenő erkölcsi ragasztéka. Itt az élet értelmetlen s a halál borzalom. Már pedig hiszed-e, testvérem, hogy a természet hazug lehet s helyes lehet az a világnézet, amely a természetünk alaphangjával ellentétben áll, amely a létet magát forgatja ki értelméből? Akkor hát semmi sem igaz és biztos többé s következik az általános és következetes szkepszis, a földre fekvő s többé meg nem mozduló, nem is lélegző kételkedés: a minden gondolkodásnak és minden gondolatnak sírja és mindennek, de mindennek végső megdermedése: maga a halál. 

Nem cáfolom itt hosszasan sem a szkepszist, sem a monizmust, sem a deizmust, sem az agnoszticizmust. Legkevésbé pedig a múlt század közepén dívott, de ma már szinte minden gondolkodótól, még a céhbeli hitetlen filozófiától is megtagadott materializmust, amelyet, mert akkor divat volt, Marx is felvett szocialista rendszerébe s amelyet az ő kedvéért persze ma is változatlanul kalapálnak bele szegény munkásfejekbe a tudatlan és tudni nem kívánó agitátorok. Nem bizonyítom az Isten, a személyes és értelmes Isten, a világtól, anyagtól különböző Isten létét sem; csak a következőkre mutatok rá. Az Isten gondolata – a keresztény értelemben vett személyes Istené – az életnek és a létnek legszebb s legmegnyugtatóbb értelmet ad. 

Az elfogulatlan ember felnéz az égre, körültekint a természetben s egyszerre Isten képe áll előtte. A hatalmas, a bölcs, a jóságos, a gazdag Istené. Ez a nagyszerű világ körülem és bennem, ez a zuhogó zápora a szimfóniáknak és szintéziseknek, ez a gépezetek gépezete és festmények festménye: mindez nekem egyetlen kéz alkotása s egyetlen szellem kigondolása. Ez a kéz s ez a szellem: Ő. Ezt a gyönyörű világot nekem és értem teremtette Ő! – mily fölséges és elragadó gondolat! Enyém a föld a tengereivel, érchegyeivel, szénkőzeteivel, virágos mezőivel, mosolygó gyermekeivel; nekem zenél a patak csobogása, a szélvész orgonája, a fülemile csattogása és hű hitvesem szerelmes szava; nekem ragyog az égen a nap, a hold, a csillagok töméntelen serege, a tejutak s a ködfoltok vágtató óceánja. Mily gazdag az én atyám – kiált fel a hívő –, hogy ilyen lakást készített nekem s ilyen születési ajándékot rakott bölcsőm köré! S mindezt: kicsinyt és nagyot, az egész világegyetem mérhetetlen pompáját oly játszi könnyedséggel teremtette ide s adta nekem ide, mintha egy szalmaszálat nyújtana. 

Neki nem került az semmibe; tízannyit, ezerannyit éppoly könnyen alkotna. „Szól és vannak; parancsol és teremtetnek.” S ha hívő vagyok, tudom, hogy még nagyobb, még sokkal nagyobb adományokat várhatok és kell várnom az ő kezéből. Mert ez a világ nem minden, amit adhatott s a lelkem legmélyén érzem, hogy mindez csak előkészület, csak út az igazi, a teljes cél, a boldogság felé. Mert ez a világ, bármily szép és hatalmas, mégis csak siralomvölgy. Küzdőtér és váróterem. Iskola. 

Ezen a földön még csak embrió vagyok, anyaméhben élek; várom a születésem napját; az igazi életem csak azon túl fog kezdődni, ha majd egyszer az igazi napfényt magát meglátom: az Istent, a mennyországot, a boldogságot. Aki siralomvölgynek is ily elragadó világot teremtett és aki a lelkem mélyébe beleírta a meg nem nyugvó vággyal együtt a biztosságát annak is, hogy őt magát, a kezdetet és véget, a boldogság teljének osztogatóját is meg fogom találni, nem lehet oly fukar, hogy még szebbet, még nagyobbat ne adjon nekem, ha könnyen teheti; hogy ne adjon oda nekem mindent, aminek vágyát a telkembe írta: ne adja ide nekem önmagát. 

 Bangha Béla: Nagy kérdések útján. Gondolatok a világnézeti kérdésről 

Az igaz szőlőtőke

„Én vagyok az igaz szőlőtőke s Atyám a szőlőmíves,… ti a szőlővesszők; aki énbennem marad s én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Ján. 15,1.5). 

Jézus lejön a Sion hegyéről és látja a közel fekvő szőlőhegyet, buján hajt haragoszöld lombja. Lelke elmerül az őserős élet szemléletébe, mely e tőből vesszőt fakaszt, sejteket épít, lombot hajt, s az igénytelen virágból kialakítja a tüzes, édes, zamatos gerezdet; titkos műhelyében porból-sárból méz, illat, zamat fejlik, s a napsugár tüze fekszik bele. – Igy áramlik Jézusból az élet ősereje és bűbája a lelkekbe; ő érzi s örül neki, s szenvedélye ezt az életet, erőt és szépséget belelüktetni a lelkekbe; tűzzé, mézzé, élvezetté akarja átváltoztatni az ember köznapi életét: és van benne elég minden lélek számára; a Jancsekiang partján épúgy, mint Alaskában vagy az Andrássy-úton ő élteti a lelkeket; a természetfölötti élet benyomásait tőle veszik. Minden ember Krisztustól vesz indítást; ő vonzza, fölvilágosítja, lelkesíti, irányt mutat neki, mert nála nélkül semmi természetfölötti jót, vagyis ami Istenhez elvezet, nem cselekedhetünk. Ezt a benyomást veszik zsidók, hitetlenek, pogányok, kishitűek, bűnösök és szentek. Ó édes, titokzatos szőlőtőnk, te kipusztíthatlan életforrás; milyen az erezeted, mely kegyelmeidet ellükteti a tüzes lelkekbe épúgy, mint a rögökbe.

 

 

„Minden szőlővesszőt, mely énrajtam gyümölcsöt nem terem, lemetsz, s minden gyümölcstermőt megtisztít, hogy többet teremjen. Maradjatok énbennem és én tibennetek”. Nekem is az élet szenvedélyével és az erős boldogulás ösztönével kell a tőkéhez ragaszkodnom; hisz a lét és az isteni végzés kötelékeivel füződöm hozzá, bele vagyok szőve, hozzá vagyok nőve. Nincs értelme az elnyesett vesszőnek; épúgy nincs értelme az Istenbe és az örök életbe nem vágyódó létnek, s ez összenőtt és vele egybeszőtt léleknek szomjasan kell szívnia azt a titkos folyást, meg kell nyitnia minden sejtjét az isteni lét lüktetésének. Ó csak többet, minél többet belőled, krisztusi élet! Hajtani, virágozni, gyümölcsöt hozni akarok, vagyis féltékenyen fölhasználom Jézus kegyelmét, a lelkemben kigyulladó világosságot, az érzés, az elérzékenyülés, a buzdulás, a javulás indításait. Úgy veszem mindezt, mint Isten illetéseit, kivel a lét mélységeiben a lelkem érintkezik. Énekelnék, ha erre az öntudatomba nem eső, de mégis valóságos összeköttetésre és befolyásra gondolok: igen, én benne vagyok és ő énbennem. Ó tehát hajtson ki isteni erővel a krisztusi élet! 

 

„Ha ki énbennem nem marad, kivettetik, mint az elnyesett szőlővessző és elszárad”. Aki az isteni sugallatoknak és öntudatában jelentkező indításoknak ellentáll, az önmagát nyesi le Krisztusról, és lelke elszárad. Ez a folyamat lassan áll be. A lélek rendszerint eldurvul, hűtlensége miatt az isteni befolyás erejét veszti, az élénk összeköttetés öntudata vész, a krisztusi érzés melege hűl s az ember kiszabadul az Isten vonzalmainak köréből; elnyesi a szeretet, a hűség és sokszor a hit kötelékeit is. Szabad lesz, mint ahogy megszabadul a tőkétől az elnyesett és száradó vessző. – Minek hajtott, minek fakadt lombja, minek öntözte rostjait a tőke nedve, minek pontozta ki gyönyörű pajzzsá levelét a napsugár radirtűje, minek, ha az erőtől elzárkózott, minek, ha a lom alá illatos virágot, zamatos gerezdet nem rejtett? Minek? Hisz ez az a borzasztó kérdés: minek élünk, ha az életnek, a több, a krisztusi életnek ereit beiszapoljuk, rostjait elnyessük, szóval, ha a kegyelmet pontosan föl nem használjuk? 

 

„Ha énbennem maradtok és az én igéim tibennetek, amit akartok, kérjetek és meglesz nektek”. Ha velem összeforrtok s lelkem világít s ég bennetek, és életemet, érzületemet osztjátok, ha arra a mély, igaz, belső egyesülésre szert tesztek, mely a lelketek mélyében fakadó isteni életet öntudatos kincsetekké emeli: akkor teljesen osztani fogjátok érzéseimet, vágyaimat; az fog tetszeni nektek, ami nekem tetszik; azt fogjátok akarni, amit én akarok; pihegéstek az én lélekzetem, imátok az én vágyam lesz. Ez a benső, édes élet, az Isten akaratának erős, lelkes teljesítése, a kitartás minden bajban, az erős érvényesülés, a türelem és fölülemelkedés, az örvendező remény, ez a fölényes, isteni élet lesz akkor a ti imátok, és amikor ezt akarjátok és kéritek, biztosítlak, meglesz nektek. Isten nem a félreértésekben utazó, hanem a belső lényét megértő léleknek ígérte meg azt, hogy „amit akartok, kérjetek és meglesz nektek”. 

Prohászka Ottokár

Aki az Úr Jézus nyomában akar járni,

annak szenvedni, küzdeni, lemondani kell. Az Úr Jézus azt a szőlőtőkét, melynek venyigéi aranyos gerezdekkel, gyönyörű lombbal ékeskednek, kavicsos földbe ültette, karót tűzött melléje, mely az Ő Szent Keresztje. Aki nem köti a venyigét a karóhoz, gyümölcsöt nem remélhet. Mert a venyige, ha buján is hajt, de a földön kúszik, virágait elveszti, a szél a kőhöz csapdossa, leszedi a hímport, gyümölcs nem lesz rajta. Fel kell kötni azokat a venyigéket a kereszthez. 

Minden tökéletességi fokon az Úr Jézus áldozatot követel; az apostoli munkásokat sem veszi ki e kötelezettségből; azoktól önmegtagadást és áldozatot vár. Valamennyi apostol e részben úgy hasonlít egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, mind krisztusi arc. Ezen a krisztusi arcon ül a méltóság kifejezése, de van rajta szent ború is. Ezt az árnyat a gond veti rá. Mindezeken az arcokon elömlik a szépség, de felszántják azokat a szenvedés barázdái is. Ezeket a barázdákat a küzdelem, a kín szántja beléjük. 

Mert minden apostol szenved és aggódik; siratja gyönge gyermekeinek botlásait; bántja őt visszaesésük. Bántja őt a világ érzéketlensége. Aggasztja a lelkek üdve s elszomorítja a lelkek kárhozata. E vonások az Úr Jézus vonásai s minden apostolon föllelhetők.

Prohászka Ottokár

Három ítélőszék

Három ítélőszéknél kell az embernek megfordulnia, a világ, önmagunk s az Isten előtt. Az erőteljes, jellemes és az Isten kegyelmétől hordozott léleknek e három ítélőszékkel szemben három erős érzelme van. Az elsőt neveti, mint az anarchista a mi modern ítélőszékeinket; a másodikat megveti, mert tudja, hogy fizetett bírák ülnek rajta, a harmadiktól fél s meghajlik előtte. Azt mondom, hogy ezt teszik erőteljes lelkek és jól teszik.

Prohászka Ottokár

Törjön össze a bűnösök íja

Jézus kevés érzéket talált evangéliuma iránt, s dolgoznia kellett, hogy annak utat vájjon tanítványai szívében is. Dolgozott ezen kitartóan; buzgalmának gyökere az ő erős, lelkes, odaadó akarata volt. Győzzön az Isten… Neki győznie kell. „Törjön össze a bűnösök íja”. – Nem zavarodik meg a viszontagságban, „in tempore malo”. Van rossz idő, van rossz út, „via mala”; látja az Isten ellenfelét, „qui prosperatur in via sua”, ki szerencsés és boldogul. Sebaj; csak előre; kiált, fárad, dolgozik s e föladatán nem csodálkozik. – Uram, itt vagyok, szolgád, harcosod vagyok; dolgozom s küzdök; kifáradni nem akarok. 

 

Mint ahogy a fatörzs száz meg száz galyba ágazik s ezer meg ezer levelet s virágot hajt: úgy a buzgó lélek is kiterjeszti karjait, vágyait; feszül, fakad, terjeszkedik; érzékeny is, búsul is; hevül is, lehűl is; kiderül és elsötétül. Ezer meg ezer lelket lát, akin segítenie, sokféle bajt és botrányt, melyet megszűntetnie kellene. Építi az Isten templomát s ugyanakkor követ fejt, meszet éget, homokot hord; mindent megmozgat, vagyis dolgozik önmagán s buzgólkodik a világban; semmit sem tart magához nem tartozónak. S ez a munkája nem kín, nem napszám, hanem a szeretet ösztönzése; ily erő s kitartás csak a szeretetben van. Azért tehát ne törj, ne szakíts, hanem mosolyogva dolgozzál. 

 

Vannak a buzgalomnak betegségei is; ezek a harag, bosszankodás: „Szűnj meg a haragtól és hadd el a búsulást; ne bosszankodjál, hogy rosszat is cselekedjél” (Zsolt. 36,8). Azután a kedvetlenség, mely a prófétákat is megszállja: Mózest, Illést… A szentírás bíztat: „Ne bosszankodjál a gonosztevőkre, ne irígykedjél a hamisságot cselekvőkre” (Zsolt. 36,1). Ezek mind üres, széllel bélelt emberek; céltalanul futók. – Továbbá az egyoldalúság, mely csak egyet rögzít; csak a rosszat látja, s attól elkeseredik, elégiás, siralmas lélekké lesz. – Van ezeknek gyógyszere is: ne zsugorodjál össze, hanem „gyönyörködjél az Úrban és megadja neked szíved kívánságát. Bízzál az Úrban és cselekedjél jót, és megadja neked szíved kívánságát; lakjál a földön, és gazdagságaival tápláltatni fogsz”. Jézus velünk; motívumaink az örökkévalóság mélységeiből valók; vér, Jézus vére táplál és gyujt tüzet szívünkben. 

Prohászka Ottokár

„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!”

„Mondá Péternek: Igy nem virraszthattatok-e velem egy óráig? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Máté 26,39-41). 

 

Az ember meg nem állja helyét, hacsak az Isten meleg lehellete nem éleszti. Kísértéseitek s nehézségeitek közt tehát nagy szellemi munkát kell kifejtenetek, hogy a mulandóságból s a romlandóságból kiemelkedjetek. Azt a szerencsés fölpillantást, melyben a lélek öntudatára jut erkölcsi nagyságának a világ töprengésével szemben, – azt a fáradalmat, mellyel az Isten hegyeire emelkedik s az Isten kegyelmét úgy tanulja megbecsülni, hogy nem adná oda semmiért; azt a meleg lehelletet, melytől hideg világban is megolvadnak a szívek, s azt az érzületet, mely a láthatatlan jót szereti s e szeretettől bűnt utál s rossz hajlamokat fékez: imádságnak hívjuk. Ó fölséges, áldásos, hatalmas munka, mely világokat emel, örvényeket áthidal, föld göröngyéhez láncolt embert hőssé avat, te légy sorsom, napszámom! Míg érzéketlenül s passive viselkedem, nem győzök; de lelkem dolgozni, feszülni, emelkedni akar, a sár legyőzéseig, az állat leküzdéseig, az ember színe-változásáig. Úgy kell imádkoznom, hogy imám erkölcsi erőfeszítés legyen, – hogy komolyan s elszántan akarjak elérni szebb, tisztább, erősebb lelkületet. Az ily imádkozók az Isten szájának meleg, teremtő lehelletét érzik. 

 

Ez a küzdelmes, bajvívó Jézus visszatér tanítványaihoz, s alva találja őket. De imája nem teszi rideggé, élessé; nem vetkőzik ki emberies, gyöngéd, elnéző lelkületéből; hisz ő átérezte, hogy a lélek kész, de a test erőtlen. Szelíden figyelmezteti, hogy imádkozzanak s virrasszanak, hogy imádkozzanak vele. Ő, a nagy küzdő buzdítja álmos testvéreit, példájával, szelíd szavával nógatja a lélek nagy kötelességteljesítésére. – Kettőt tanulok, először azt, hogy buzgalmam, elmélyedésem, fokozott lelkiéletem ne lépjen föl soha sértő, kemény modorban aluszékonyabb testvéreim ellen. Buzdítsunk komolyan, adjunk példát még komolyabban, de ne legyünk érdesek. A másik tanulság édes: Jézussal szívesen imádkozom; ha az ő érdekében bűn s nyomor ellen küzdök imámban, édes lesz a tudat, hogy Jézussal teszem. Imaórámat e zöldcsütörtöki hangulatban végzem; virrasztok vele egy óráig! 

Prohászka Ottokár

Jézus fölér a Kálváriára

 

Jézus pihegve, lélekszakadva, háromszor térdre rogyva s arcra borulva, a húsvéti ünnepre Jeruzsálembe csődült zsidóságnak szemei előtt vonul föl a Kálváriára. Ez az ő stílusa. Csendben, éjjel jött, senki sem vett róla tudomást Betlehemben, és az angyalok maroknyi szegény népet küldenek jászolához; most pedig gyalázatát a zsidóság vallási és nemzeti ünnepével azonosítja. Akkor éjfélkor jött és barlangba rejtőzött, most délben jön s a hegy tetején mutatkozik be! Ó Jézus, hogy tudtál te megsemmisülni! Hogy nem kértél s nem igényeltél a világtól semmit! Hogy taposod egymagad emberi gondolatoktól eltérőleg a te útaidat! Ez nem gyöngeség, hanem erő; nem szolgaság, hanem fölény. – Az alázat s megalázódás csak akkor érték, ha erőből való s ha erő eszközli; az alázat nem passzivitás, nem élettelenség! 

 

„És adának neki epével vegyített bort inni. És midőn megízlelte azt, nem akará inni” (Máté 17,34). A bor erősítő ital legyen és ne mámorosító, vagy életzsibbasztó. Epét ne keverjünk bele! Jézus nem akar inni belőle, mert szenvedését nem akarja eltompult érzékkel viselni. Egész szenvedést ajánl föl értem! Nemes, nagylelkű Jézusom! Legyen lelkületem színbor; hitem világias fölfogások, imám akaratos szórakozás, szándékom hiúság nélkül. Uram, Jézusom, én is epét kevertem borodba; bűnt, gyarlóságot szolgálatodba, de kivált mértékletlenségemben epével itattalak. Drága, színarany lelkek azok, kik Jézusnak színbort nyujtanak; azt vissza nem utasítja. 

 

Levetkőztetik Jézust, ki mélyen megszégyenülve, véres meztelenségében jelenik meg a világ előtt. Ez a meztelenség, mely telítve van lélekkel, fájdalommal s erővel, senkiben sem tesz kárt; e nélkül azonban rendesen ösztönös hatalom az, mely megzavar és pusztít. Később elosztják ruháit, sorsot vetnek köntösére; hiszen neki azokra már nem lesz szüksége. Mily kegyetlen fosztogatása a szegény szenvedőnek! Jézus ezt látja, hallja; édesanyja nézi… Ó ti szegény számkivetettjei az emberi szívtelenségnek! – Jézusom, ne bántsa szemeidet lelki meztelenségem; nem akarok kivetkőzni sem erényből, sem kegyelemből, de még a kegyeletből sem. Nem prédálom el gyöngyeimet, nem vetek sorsot királyi palástomra. Sőt felöltözködöm beléd; ezt akarja apostolod; „Öltsétek föl Krisztust”, erényét, szellemét. Meztelenséged kínjaira kérlek, öltöztesd föl lelkemet erőbe s szépségbe. 

Prohászka Ottokár