Három ítélőszéknél kell az embernek megfordulnia, a világ, önmagunk s az Isten előtt. Az erőteljes, jellemes és az Isten kegyelmétől hordozott léleknek e három ítélőszékkel szemben három erős érzelme van. Az elsőt neveti, mint az anarchista a mi modern ítélőszékeinket; a másodikat megveti, mert tudja, hogy fizetett bírák ülnek rajta, a harmadiktól fél s meghajlik előtte. Azt mondom, hogy ezt teszik erőteljes lelkek és jól teszik.
Prohászka Ottokár
Jézus kevés érzéket talált evangéliuma iránt, s dolgoznia kellett, hogy annak utat vájjon tanítványai szívében is. Dolgozott ezen kitartóan; buzgalmának gyökere az ő erős, lelkes, odaadó akarata volt. Győzzön az Isten… Neki győznie kell. „Törjön össze a bűnösök íja”. – Nem zavarodik meg a viszontagságban, „in tempore malo”. Van rossz idő, van rossz út, „via mala”; látja az Isten ellenfelét, „qui prosperatur in via sua”, ki szerencsés és boldogul. Sebaj; csak előre; kiált, fárad, dolgozik s e föladatán nem csodálkozik. – Uram, itt vagyok, szolgád, harcosod vagyok; dolgozom s küzdök; kifáradni nem akarok.
Mint ahogy a fatörzs száz meg száz galyba ágazik s ezer meg ezer levelet s virágot hajt: úgy a buzgó lélek is kiterjeszti karjait, vágyait; feszül, fakad, terjeszkedik; érzékeny is, búsul is; hevül is, lehűl is; kiderül és elsötétül. Ezer meg ezer lelket lát, akin segítenie, sokféle bajt és botrányt, melyet megszűntetnie kellene. Építi az Isten templomát s ugyanakkor követ fejt, meszet éget, homokot hord; mindent megmozgat, vagyis dolgozik önmagán s buzgólkodik a világban; semmit sem tart magához nem tartozónak. S ez a munkája nem kín, nem napszám, hanem a szeretet ösztönzése; ily erő s kitartás csak a szeretetben van. Azért tehát ne törj, ne szakíts, hanem mosolyogva dolgozzál.
Vannak a buzgalomnak betegségei is; ezek a harag, bosszankodás: „Szűnj meg a haragtól és hadd el a búsulást; ne bosszankodjál, hogy rosszat is cselekedjél” (Zsolt. 36,8). Azután a kedvetlenség, mely a prófétákat is megszállja: Mózest, Illést… A szentírás bíztat: „Ne bosszankodjál a gonosztevőkre, ne irígykedjél a hamisságot cselekvőkre” (Zsolt. 36,1). Ezek mind üres, széllel bélelt emberek; céltalanul futók. – Továbbá az egyoldalúság, mely csak egyet rögzít; csak a rosszat látja, s attól elkeseredik, elégiás, siralmas lélekké lesz. – Van ezeknek gyógyszere is: ne zsugorodjál össze, hanem „gyönyörködjél az Úrban és megadja neked szíved kívánságát. Bízzál az Úrban és cselekedjél jót, és megadja neked szíved kívánságát; lakjál a földön, és gazdagságaival tápláltatni fogsz”. Jézus velünk; motívumaink az örökkévalóság mélységeiből valók; vér, Jézus vére táplál és gyujt tüzet szívünkben.
Prohászka Ottokár
„Mondá Péternek: Igy nem virraszthattatok-e velem egy óráig? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Máté 26,39-41).
Az ember meg nem állja helyét, hacsak az Isten meleg lehellete nem éleszti. Kísértéseitek s nehézségeitek közt tehát nagy szellemi munkát kell kifejtenetek, hogy a mulandóságból s a romlandóságból kiemelkedjetek. Azt a szerencsés fölpillantást, melyben a lélek öntudatára jut erkölcsi nagyságának a világ töprengésével szemben, – azt a fáradalmat, mellyel az Isten hegyeire emelkedik s az Isten kegyelmét úgy tanulja megbecsülni, hogy nem adná oda semmiért; azt a meleg lehelletet, melytől hideg világban is megolvadnak a szívek, s azt az érzületet, mely a láthatatlan jót szereti s e szeretettől bűnt utál s rossz hajlamokat fékez: imádságnak hívjuk. Ó fölséges, áldásos, hatalmas munka, mely világokat emel, örvényeket áthidal, föld göröngyéhez láncolt embert hőssé avat, te légy sorsom, napszámom! Míg érzéketlenül s passive viselkedem, nem győzök; de lelkem dolgozni, feszülni, emelkedni akar, a sár legyőzéseig, az állat leküzdéseig, az ember színe-változásáig. Úgy kell imádkoznom, hogy imám erkölcsi erőfeszítés legyen, – hogy komolyan s elszántan akarjak elérni szebb, tisztább, erősebb lelkületet. Az ily imádkozók az Isten szájának meleg, teremtő lehelletét érzik.
Ez a küzdelmes, bajvívó Jézus visszatér tanítványaihoz, s alva találja őket. De imája nem teszi rideggé, élessé; nem vetkőzik ki emberies, gyöngéd, elnéző lelkületéből; hisz ő átérezte, hogy a lélek kész, de a test erőtlen. Szelíden figyelmezteti, hogy imádkozzanak s virrasszanak, hogy imádkozzanak vele. Ő, a nagy küzdő buzdítja álmos testvéreit, példájával, szelíd szavával nógatja a lélek nagy kötelességteljesítésére. – Kettőt tanulok, először azt, hogy buzgalmam, elmélyedésem, fokozott lelkiéletem ne lépjen föl soha sértő, kemény modorban aluszékonyabb testvéreim ellen. Buzdítsunk komolyan, adjunk példát még komolyabban, de ne legyünk érdesek. A másik tanulság édes: Jézussal szívesen imádkozom; ha az ő érdekében bűn s nyomor ellen küzdök imámban, édes lesz a tudat, hogy Jézussal teszem. Imaórámat e zöldcsütörtöki hangulatban végzem; virrasztok vele egy óráig!
Prohászka Ottokár
Jézus pihegve, lélekszakadva, háromszor térdre rogyva s arcra borulva, a húsvéti ünnepre Jeruzsálembe csődült zsidóságnak szemei előtt vonul föl a Kálváriára. Ez az ő stílusa. Csendben, éjjel jött, senki sem vett róla tudomást Betlehemben, és az angyalok maroknyi szegény népet küldenek jászolához; most pedig gyalázatát a zsidóság vallási és nemzeti ünnepével azonosítja. Akkor éjfélkor jött és barlangba rejtőzött, most délben jön s a hegy tetején mutatkozik be! Ó Jézus, hogy tudtál te megsemmisülni! Hogy nem kértél s nem igényeltél a világtól semmit! Hogy taposod egymagad emberi gondolatoktól eltérőleg a te útaidat! Ez nem gyöngeség, hanem erő; nem szolgaság, hanem fölény. – Az alázat s megalázódás csak akkor érték, ha erőből való s ha erő eszközli; az alázat nem passzivitás, nem élettelenség!
„És adának neki epével vegyített bort inni. És midőn megízlelte azt, nem akará inni” (Máté 17,34). A bor erősítő ital legyen és ne mámorosító, vagy életzsibbasztó. Epét ne keverjünk bele! Jézus nem akar inni belőle, mert szenvedését nem akarja eltompult érzékkel viselni. Egész szenvedést ajánl föl értem! Nemes, nagylelkű Jézusom! Legyen lelkületem színbor; hitem világias fölfogások, imám akaratos szórakozás, szándékom hiúság nélkül. Uram, Jézusom, én is epét kevertem borodba; bűnt, gyarlóságot szolgálatodba, de kivált mértékletlenségemben epével itattalak. Drága, színarany lelkek azok, kik Jézusnak színbort nyujtanak; azt vissza nem utasítja.
Levetkőztetik Jézust, ki mélyen megszégyenülve, véres meztelenségében jelenik meg a világ előtt. Ez a meztelenség, mely telítve van lélekkel, fájdalommal s erővel, senkiben sem tesz kárt; e nélkül azonban rendesen ösztönös hatalom az, mely megzavar és pusztít. Később elosztják ruháit, sorsot vetnek köntösére; hiszen neki azokra már nem lesz szüksége. Mily kegyetlen fosztogatása a szegény szenvedőnek! Jézus ezt látja, hallja; édesanyja nézi… Ó ti szegény számkivetettjei az emberi szívtelenségnek! – Jézusom, ne bántsa szemeidet lelki meztelenségem; nem akarok kivetkőzni sem erényből, sem kegyelemből, de még a kegyeletből sem. Nem prédálom el gyöngyeimet, nem vetek sorsot királyi palástomra. Sőt felöltözködöm beléd; ezt akarja apostolod; „Öltsétek föl Krisztust”, erényét, szellemét. Meztelenséged kínjaira kérlek, öltöztesd föl lelkemet erőbe s szépségbe.
Prohászka Ottokár
„És midőn ama helyre jutottak, mely Agykoponyáénak hivaték, ott megfeszíték őt” (Luk. 23,33).
Jézus lefekszik a keresztre, nyugágyára s kínpadjára. Lefekszik a nagy beteg. Ha máshol van ilyen, ahol szeretni tudnak, ott lábujjhegyen járnak; megkenik az ajtót, hogy ne csikorogjon; többször megvetik az ágyat; megigazítják a paplant, hogy ne nyomja a fájós részt; lesik a beteg lélekzetét, pihegését, rángatódzásait. Az Úr Jézus is nagybeteg lett; fázós, elgyengült, lázas volt teste-lelke…, ó ha tudtuk volna, s szamaritánusai lehettünk volna akkor! Pedig ő várta; elmondta paraboláját a nagybetegről… S íme mily ágy jutott neki; kötés, tépés, vatta helyett szegek, kalapácsok; karbol helyett ecet; balzsam helyett epe. Ó jöjjetek mentők! Hozzatok hordágyat; kimélettel emeljétek rá s vigyétek. Mit érdemelt Krisztus tőlünk, s mit nyert?
Természetes rémülettel s borzalommal feküdt Jézus a keresztre. Midőn végig nyujtózott, el akarta takarni a földet, s magát Isten s ember, ég s föld közé vetni; midőn kiterjesztette kezeit, föl akarta fogni az Isten villámait; midőn tövises párnájára lehajtotta fejét s az égre nézett könnyes, vérrel befutott szemeivel s pihegő melléből ellebbent az irgalom halk suttogása: akkor áradt ki lelke mint a kiöntött olaj, az imádás, az engesztelés, a könyörgés és esdeklés imája. S betelt a föld ez ima illatával. Ez az olaj balzsam az Isten szívére s a bűnösök lelkére… e könnyek a mi sebeink karbolos vizei…, ez az epével kevert bor a szamaritán bora lesz a latrok kezébe esett vándorléleknek sebeiben! Ó Uram, mibe kerültem neked, s hogy gondoztál engem! Most, mikor öntudatára ébredek végtelen szeretetednek, csak a hősies viszonzás útja nyílik meg számomra! Viszonzás a halálig!
Leszegezték, három szeggel két dorongra; leszegezték eleven húsban, s kiszakadt szívéből a legmélyebb s a legmegszégyenítőbb fájdalom fohásza; kezeiből s lábaiból kiserkent a vér. Szegény Krisztus! Láttam valahol pajtakapun leszegezve egy vércsét; szegény merész szárnyaló, – mondtam magamban; – de ah, itt le van szegezve az a királyi sas, ki a legmagasabb égből szállt le hozzánk, hogy vállaira vegyen s fölemeljen, s itt a koponyák dombján, a nagy szemétdombon, leszegezték s föltűzték a világ csúfjára! Leszegezték kezeit…, le lábait…, négy forrást nyitottak a lelkek új paradicsomának számára; szivárgott le a vér a keresztfa héján, bejárta repedéseit, öntözve mohát s leért a földre: az első üdvözítő csepp vér! Ah, hogy rendült meg tőle a föld, hogy cikázott végig rajta az élet villáma, de egyszersmind egy nagy, öntudatlan fájdalom, az a fájdalom, hogy az Isten vérére volt szükség bűneink lemosására!
Azután fölemelték az átok fáján dühüknek áldozatát, azt a ronggyá tépett szent testet, a kínszenvedő Jézust, az átok és káromlás céltábláját. „Átkozott, ki a fán függ…”, visszhangzott a tömegben. Permetező négy sebét kitárta Krisztus az érzéketlen világra; véres sugarakat lövelt belőlük, hogy stigmatizálja a szíveket. Végigtekintett bágyadt szemeivel a gyűlölség és elvakultság viharzó tengerén; könnybe lábbadt szeme, elhomályosult körötte a világ, megfürösztve látta könnyeiben…! S íme, a káromlásba megtérő lelkek vallomásai vegyülnek; a szenvedély tombolását itt-ott fölváltja a könyörület s szánalom érzete… mellét verve lopódzik haza a tömeg, s marad a keresztfa alatt a Szent Szűz s egy-két jó lélek. Ezek kezdik az új imát: Ecce lignum crucis, in quo salus mundi pependit… Imádunk téged Krisztus és áldunk, mert szent kereszted által megváltottad a világot. Főleg pedig belőlük fakad az, amit Krisztus elsősorban keres: a résztvevő, mély szeretet!
Prohászka Ottokár
Az egész életet kell fölkarolnunk, a tehetségeknek egész rendszerét kell nevelnünk, erőt és erényt, szépséget és fegyelmet, örömöt és munkát kell művelnünk s mindezt a léleknek uralma alá állítanunk, hogy a pünkösdi Lélek melegétől fejlődjék a lélek, s úgy fejlődjék, hogy kivirágozzék tőle az erő s az élet szépsége.
hogy hát mit kell tenni, hogyan kell előkészülni, mikor az ember gyónni megy; azt felelték, hogy imádkozni kell, hogy az ember ne vétkezzék, vagy azt, hogy bocsánatot kell kérni a jó Istentől; de alig volt köztük, ki rámondta volna: meg kell vizsgálnom lelkiismeretemet. Pedig ez az első teendője az embernek, a bűnbánónak, aki komolyan keresi az Isten kegyelmét. Szíve vágya neki a jó gyónás, de jól gyónni nem lehet lelkiismeret-vizsgálat nélkül; be akarja vallani az Isten helyettesének bűneit; de mit vall be, ha nem szállt előbb szívébe? Mint fogja kitárni a gyónásban szívét, ha ez a szív előtte is egy ismeretlen mélység? Mint fogja ráolvasni önmagára az ítéletet, ha élete önmaga előtt is egy lepecsételt könyv, a gondatlanságnak, könnyelműségnek, tudatlanságnak, önámításnak pecsétjével lezárt titok? Föl kell szakítani e pecsétet; ki kell nyitni ezt a könyvet; rá kell olvasni bűneinkre az ítéletet; ki kell tárni a gyónásban szívünket; be kell hatolni az elmúlt évek mélységébe; más szóval: meg kell vizsgálnunk jól lelkiismeretünket, hogy mit vétkeztünk, hányszor estünk, buktunk, mi rosszat tettünk, mi mindent mulasztottunk. Csak az ilyen fölszántott, megforgatott földbe esik termékenyen az Isten kegyelme, — a bánat harmata; csak az ilyen léleknek lesz a gyónásból igazi haszna.
Prohászka Ottokár
.jfif)
Krisztus országa nem e földről való, mert az ő országa a bűnbocsánat, a lelki béke, a kegyelem országa; ezek pedig a földön föl nem találhatók, ezek az Istentől jönnek. De ezeken kívül az egész élet, az egész ország a földről való, s az a másik ország, a lelki béke országa ezt a földről való országot nem tagadja, haladását nem gátolja, sőt ellenkezőleg sürgeti s előmozdítja. Annyira sürgeti és lelkesül érte, hogy összes társadalmi haladásunk magvait s irányait belőle vettük. Legyen tehát dicsőség Istennek a mélységben; legyen lelki békéje a világnak, szegénynek-gazdagnak, de ne azért, hogy a gazdag világ a szegényt lelki békével kifizesse, s az országra, mely nem a világból való, utalja, míg magamagának a világból való országot is lefoglalja, hanem azért, hogy amint a kimondhatatlan s minden kincset meghaladó földöntúli ország meg lett osztva szegénnyel s gazdaggal: úgy e földről való országból se zárjunk ki senkit. E két országot foglalja egybe a szózat: dicsőség Istennek a mélységben!
Prohászka Ottokár
ne hintsünk port saját szemeinkbe; hanem merjünk belenézni lelkünkbe; hisz azért gyónunk, hogy a mérget kivessük; nyúljunk hát bele lelkünk sebeibe! Azért gyónunk, hogy az Isten előtt bízvást megálljunk; hát tartsunk komoly ítéletet magunk fölött. Félre a gondatlansággal; az éppúgy elvezet a pokolba, mint a tettetés. Ha valaki azért került a pokolba, mert gondatlan volt s nem törődött lelkével, vagy azért, mert ismerte bűnét, de meg nem bánta: biz az egyre megy…
Prohászka Ottokár
Minden lélek, amely érez, ráhajtja fejét arra a kinyitott Szentírásra; szeretné megálmodni, hogy mi lesz vele? De akárhogy tépelődik és akárhogy okoskodik és bármiképp szorgoskodik, nem bírja lefejteni a predestináció könyvének pecsétjét, amelyet ha lefejtene, megtudná, hogy mi van róla írva, hogy mi lesz vele: Üdvözülök-e én, vagy nem? Boldogul-e az én lelkem, vagy nem? Miután elsöpri majd a világbomlás ezt a hazát és földet, hol lesz az én hazám? Miután szétbomlik minden ház és megszakad minden kötelék, hol lesz az én otthonom? Mi lesz velem? — Ezzel a nagy kérdéssel szemben nincs az embernek más feladata, mint kitartani. Azért a visszhang, melyet ez a lágy és édes csengés kelt lelkünkben, más nem lehet, mint hogy: tarts ki! Esto fidelis! Nagyon félek, nem tudom, hogy mikor botlom, nem tudom, hogy mikor ernyed meg az én buzgalmam: tarts ki! Önérzetem gyengesége azt mondja nekem: akárhogy akarsz kitartani, gyenge vagy; erre pedig más biztatást nem találok, mint azt, hogy: imádkozzál! Megrendül valóm, csuklik térdem; üdvözülésem gondjainak terhe alatt nem tehetek mást, mint hogy alázattal leborulok és kérem a végső állhatatosság kegyelmét.
Prohászka Ottokár
Olyan dolgot osztunk meg veletek, ami Magyarországon eddig még sosem volt látható. Az alábbiakban több olyan videót közlünk, mely megal...
