Jézus megkeresztelkedése

«Lőn pedig, mikor megkereszteltetett az egész nép, Jézus is megkereszteltetvén és imádkozván, megnyílott az ég, és leszálla a Szentlélek testi alakban, mint galamb Ő reá, és e szózat lőn a mennyből: Te vagy az én szerelmes fiam, te benned telik kedvem.» (Lk 3, 21)

Mély alázattal, szent örömmel s a lélek izgalmaival közeledett Jézus a nagy keresztelőnek táborához, a Messiást váró Jordán parti csoportokhoz; megrendült a nyilvános bűnbánat e tüzes, alázatos áhítatától; ah, hisz mindezek Őt várták, ezek a tüzes vágyak, ez a szent izgatottság mind neki szólt. Missziójának öntudata eltölti Őt lelkesüléssel, odalép János elé s alázatban megkeresztelteti magát tőle; de a Keresztelőnek megnyílik lelki szeme s vágyva vágyik a Jordán mélyeibe merülni előtte; akarja, hogy Krisztus keresztelje meg őt. «Hadd el — mondja az Úr — teljesítsük az Isten akaratát; keresztelj meg engem, de érezd, hogy nem vagy méltó sarum szíjait megoldani.» — A keresztelés Krisztus nyilvános életének kapuja; fölavatás. Alázatban kezdi, Keresztelő sz. János bűnbánatával. Ébresszük föl magunkban a keresztelésnek, mint új világba való elmerülésnek, mint új életre való felavatásnak, mint izgalmas, az egész lelket lefoglaló átadásnak érzéseit. Ó, mily kevés a keresztelt öntudat!

Prohászka Ottokár

Aki itt kímél, az önmagát rontja meg!

Egyik jeruzsálemi útján beszélte tanítványainak, hogy majd szenved és meghal; s akkor «fogván Őt Péter, kezdé feddeni» (Mk 8, 32), mondván: «Távol legyen ez Tőled Uram, nem történik ez rajtad. Ki megfordulván, mondá Péternek: Hátra tőlem sátán, botránkozásul vagy nekem.» (Mt 16, 22-23). Mily elszánt az Úr az «emberi gondolatok» visszavetésében. Nem szabad kímélnie magát; aki itt kímél, az önmagát rontja meg. Tehát minden kísértésben mondom rögtön: hátra tőlem sátán, Isten útjain járok; erősen, keményen akarok. A világ s a filozófia bármely igézetével szemben rögtön fölemelem az Isten uralmának zászlaját s az Istengyermek öntudatát érvényesítem!

Prohászka Ottokár

Jézus imádsága a templomban mint a tömjén,

ilyen nem szállt még föl itt. Ideje volt, mert «áldozatot s ajándékot nem akartál, égő- s bűnáldozatot nem kívántál; akkor mondottam: Íme jövök, hogy a te akaratodat cselekedjem» (Zsolt 39, 7). Behozta az igaz kultuszt, mely az egész embernek, a gondolkozó, érző, vágyódó, reménykedő embernek Isten-tisztelete, Isten-tisztelet «lélekben s igazságban»; ez a kultusz elveszhet racionalista gondolkozástól, puritán ridegségtől s éppúgy gondatlan, szentségtörő bizalmaskodástól. Mély Isten-félelmet hozott közénk az Úr; közelében érezzük, hogy «ez a hely szent» s megtesszük, amit kíván tőlünk: «Féljetek az én szentélyeimnél. Én vagyok az Úr!» (Lev 16, 2). De a félelemnél nem áll meg; kiönti szívét hálában, szeretetben. Koncentrálja szívében a világ imáját. A mi Isten-dicsőítésünknek gyönge sugarai szívében mint erős lencsében kigyúlnak; ezer életet ajánl föl; elzeng minden dicséretet és kantikumot, mit próféták énekeltek. Majd mint sas emelkedik s vonz minket is föl, majd mint kotlóstyúk kiterjeszti szárnyait fölénk s engeszteli az Urat. Ezt teszi Jézus most is az Oltáriszentségben. Vessük le lelkünk darabosságát, hogy lássunk s hevüljünk.

Prohászka Ottokár

Hogy lehet keresztelni Lélekkel, tűzzel?

«Felelé nekik János, mondván: Én vízzel keresztelek; közöttetek állott pedig az, kit ti nem ismertek.» (Jn 1, 26). Vízzel keresztelt János; Jézusnak keresztségét még ki nem oszthatta; erős keze gyönge eszközt kezelt, vízkeresztséget, s mégis remekelt rajta és vele; éppen azért, mert lelke volt hozzá. Nekünk Krisztus szentségei állnak rendelkezésünkre, életszervek, remeklő orgánumok; mit tehetünk ezekkel, ha lelkünk van hozzá?! Hogy lehet keresztelni Lélekkel, tűzzel, hogy lehet hősöket fölkenni krizmával, hogy lehet szíveket egybekötni a szakramentum kötelékével, hogy lehet örök ifjúságot nevelni az élet kenyerével! Testvér, nézz föl, közöttünk áll Krisztus, s fakad az Ő ereje, s mi nem ismerjük sem Őt, sem azt.

Prohászka Ottokár

Krisztus hivatása

 

«És látván (Ker. János) Jézust ott járni, mondá: Íme az Isten báránya. És hallá őt két tanítvány, és követék Jézust.» (Jn 1, 36). A hivatás bennünk érzék a Fölséges iránt, a lélek s a lelkiek iránt, még pedig az élet odaadásában. Kezdődik azzal, hogy az isteni, lelkünk elé lép, s imponál és vonz. Kísérjük Jézust gondolatainkban, kérdéseket intézünk hozzá felejtve magunkat; Mester — mondjuk — hol lakol? s elmegyünk s megnézzük, s nála maradunk «az napon»; de még nem végleg. Beszélünk róla másoknak, érdeklődésünk tárgya lett: megtaláltuk a Messiást — mondjuk — Jézust, József fiát Názáretből. Ha mások ellenvetik: kerülhet-e valami jó Názáretből — megvédjük, hevülünk, lelkesülünk, íme, az életodaadás, az apostolság hajnala; ezt szívtisztasággal, imával s munkakedvvel kell párosítani. Jézus pillant belénk!

Prohászka Ottokár

Nagy Szent Gergely pápa

Traján, mikor császár lett, legnagyobb ellenségének azt üzente: evasisti, megmenekültél! Mintha azt mondta volna neki: én hatalmas lettem, rád sem tekintek; a hatalom öntudata bennem oly nagy, hogy amint az oroszlán legyekkel nem él, úgy én sem nézek oda ellenségeimnek. Aki hitből él, az ily hatalmas és boldog; s épp azért türelmes; aki a hitből él, az tudja, hogy hit nélkül nincsen boldogság. Akin pedig meglátják a hit boldogságát, annak hisznek mások is. Mert önmagukban is érzik már a vallásosság boldogító erejét s a vágyat is jobb élet után, ámde az élet zajában az édes hangok csakhamar elhalnak; de ha látnak meleg valóságokat, jellemes férfiakat, akik hitből élnek, elszánják magukat s azt mondják: ha valakit követünk, követjük ezt. Így mindegyikünk apostolává lehet az Úr Jézusnak, mert példájával másokat is a hitből táplálkozó életre ösztönöz, sürget, vonz és magával ragad. Tehát, K. H. (Kedves Hívek), melegen hitből élni, a hitnek boldogságát lehelni, az erény szépségét s az életnek harmóniáját szeretni! Ezzel a telt szívvel járjunk itt a földön, hogy eljussunk az égbe! Ámen.

Prohászka Ottokár

Az ember ne hagyja magát letapostatni

A Szeplőtelen Fogantatásból értsük meg azt a lelkesülést, hogy az ember ne hagyja magát letapostatni, letiportatni a szeplős lelkek által, ne görnyessze nyakát a szenvedélyek igája alá, hanem hogy iparkodjék szeplőtelenül állni, küzdeni a bűn ellen, először önmagában, azután a nagyvilágban. Minő eszményképre van a világnak inkább szüksége, mint a szeplőtelenül fogantatott Szent Szűzre? Minő sugár fogja jobban megörvendeztetni abban az éjben, mely körülötte ijesztget, mint a szeplőtelen Szent Szűz szeméből kivillanó sugár, mely azt mondja: «Ego sum immaculata conceptio!» Minő hang biztatja az embert jobban, mikor látja, hogy sikere nincsen művének, hogy ő csak egy szikra a sötét, a vak éjben? Mily szó biztat jobban a kitartásra és odaadásra, nem törődve semmivel, mint: «Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás!»?

Prohászka Ottokár

Hálaadás a szentgyónás után

A mély lelkek hálásak; fölértik, hogy a jót elsősorban a hála jó érzelmével kell viszonozni. Nagy jó ez is. A szentgyónás után a hálaadás nagy kegyelem s mélyenjáró érzelmek útja. Szívünk átérzi azt a végtelen kegyet, hogy Isten megbocsátott; hogy levette róla a terhet, mely láncnál rémesebb; megmosott vérében; fölemelt, megkoszorúzott, megdicsőített. Ó, ki érti föl a kegyelem titokzatos működését, mely belénk szivárgott s fölélesztette új tavaszra, örök életre lelkünket? Azért „canet juxta dies juventutis suae”; ifjúságának himnusát zengi. Erre nevelem magam pontosan és híven. 

 

Lelkemet átjárja a megnyugvás édes érzete, megszállja a mély, fölséges béke, melyet Isten ígér; valami abból, amiről a próféta szól: „Vajha parancsaimra figyelmeztél volna, békességed leend, mint a folyóvíz és igazságod, mint a tenger örvényei” (Izai. 48,18). Ezt élvezem, ettől lesz lelkes a lelkem s édes a hangulatom; azért kell énekelnem, hálát adnom, köszönetet mondanom…! 

 

Szívem mély érzelmeivel adok hálát; a lelkemet adom. – Bűnöm láncát Isten repesztette szét; szabad vagyok már, hogy neki adjam át magam. Az odaadás tette az én hálám. – A toblachi gróf bezárta várának félreeső tömlöcébe egyik ellenségét s megfeledkezett róla úgy, hogy a szerencsétlen éhenhalt. Ezért azután Rómába ment bűnbocsánatért, nehéz vasláncot kovácsoltatott nyakára s lábaira, s azzal járt-kelt élte végéig; azzal halt meg. Mily öröme lett volna, ha az Isten angyala leveszi róla e láncot bűnbocsánata jeléül! Mily hálát adott volna! Isten az én láncaimat levette rólam; énekelek! 

Prohászka Ottokár

.

Kedves Hívek, akartok Istennél érdemet és jutalmat? Ha akartok, akkor azt tegyétek, amit Ő akar és követel tőletek. Ahová s aminek rendelt titeket az Úr, azt cselekedjétek. Akarja-e az Isten, hogy az almafa szőlőt s a rozs körtét hozzon? Nem akarja; hanem azt akarja, hogy minden fa a maga gyümölcsét hozza s az a gyümölcs jó gyümölcs legyen. Éppen úgy rendelt az Isten az embereknek hivatásokat; kijelölte állapotaikat; meghatározta kötelességeiket; ezeknek meg kell felelniük; ha többet tesznek ezeken kívül, jól van, dicsérem őket; de ha mást tesznek s ezeket elhanyagolják, vagy ha olyasmit tesznek, ami kötelességük teljesítésében gátolja őket: akkor nem dicsérem őket; nem dicséri őket az Isten, de még a világ sem, sőt ez ítéli el őket legélesebben!

Erre figyelmeztet Szent Pál, sőt nemcsak figyelmeztet, hanem kér, midőn írja: «Kérlek titeket, hogy a hivatásban, melyre hivatva vagytok, méltólag járjatok» (Ef 4, 1). Hivatás alatt ő a keresztény életet érti; de e keresztény életbe bele van foglalva minden egyes hivatás és állapot; benne van a keresztény anya, a keresztény atya, a keresztény ügyvéd, a keresztény tanító, a keresztény hivatalnok, a keresztény pap, stb. hivatása. Kérlek titeket, hogy e hivatástokhoz méltólag járjatok.

Prohászka Ottokár

Küldetést adok

«Emberek halászaivá teszlek», de nektek is szívvel lélekkel, egész élettel kell e munkába beleállnotok. Hatalmat adok; e hatalmat éltetekké kell változtatnotok. Küldetést adok; e küldetésben kell folyton járnotok. Magamhoz emellek; ez Isten-közelséget át kell élnetek; nem mechanikus eszközeim vagytok, hanem apostolok. Oltáriszentséget bízok rátok; éltetek az itt rejlő erőnek kommentárja legyen; evangéliumot adok, mélységeiben kell laknotok. Szóval: én teszlek, de nektek is egész élteteket kell belefektetnetek.

Prohászka Ottokár

Egy jelentéktelen, de jellemző tünet

Felszentelnek egy fiatal, 24 éves férfit pappá. És ha ez a fiatalember akár a maga városában vagy hazájában, akár a közel vagy távoli külföld valamelyik idegen városába, falujába jut vagy téved, úton-útfélen ráköszöntenek az emberek. Az egyik dícsértessékkel, a másik kalapemeléssel, a harmadik azzal, hogy a vasúton vagy villamoson átengedi neki ülőhelyét. És köszöntik őt férfiak és nők, öregek és gyermekek, önkéntesen, őszintén, szívből fakadóan. Pedig nem ismerik, nem tudják, ki fia, hová való, mi a neve, milyen nemzetiségű, milyen nyelven beszél vagy ért. Azt sem tudják, baráti vagy ellenséges országból való, szereti-e, kedveli-e hazájukat avagy nem. 

Csak egyet tudnak róla. Egyházi ruhájáról látszik, hogy valamelyes köze van neki a 2000 évvel ezelőtt két gonosztevő között kivégzett Krisztushoz! És ez elég, hogy személye iránt tiszteletet érezzenek, hogy vele, ha másképp nem, a köszöntés és üdvözlés révén kapcsolatba jussanak, és ekképp is nyilvánítsák hitüket, ragaszkodásukat, szeretetüket, hálájukat, megemlékezésüket Krisztushoz, Krisztus iránt, Krisztusra! Ennyire ma is élő, eleven, vonzó, ható, imponáló személy Krisztus! E téren nincs hozzá fogható személy széles e világon. 

Tower Vilmos: Van Krisztusunk!