Ez öröm? Ez boldogság? (A tiszta férfiúság 17. rész)

 

Miért «nincs Isten?»

Romlott szív vitte hitetlenségbe a te társadat is. Az a folytonos ellenmondás, melyet hite és saját élete közt tapasztalt; az az állandó szemrehányás, amit lelkében érzett; az a folytonos aggódás, hogy hátha van Isten; hátha egyszer minden tettemért, még gondolataimért is felelek előtte. Jaj akkor nekem! Mily jó volna, ha nem volna Isten... Talán nincs is... Igaz, nincs... nincs... nincs Isten.

Egész bizonyosan mondhatom, hogy ha nem a vallásból, hanem az algebrából, vagy fizikából következnének komoly és szigorú erkölcsi parancsok, senki a világon nem lenne vallástalan, ellenben annál többen vonnák kétségbe az algebra és fizika tételeit a – «felvilágosultság» nevében.

És hogy a hitetlenség oka legtöbbször az erkölcsi elbukás, annak világos bizonyítéka az a tény is, hogy a hitetlenség rendes a fejlődő fiatal évekkel, a szenvedélyekkel jár együtt, és a szenvedélyekkel együtt tűnik el. A kis gyermek nem hitetlen, sőt oly boldognak érzi magát Istenével! És az öreg ember szintén nem hitetlen, sőt egyetlen reménye a vallás és a hit. Közbe esik azonban a szenvedélyek viharos kora, melyre találóan illik Pascal megállapítása: «Le coeur a des raisons, que la raison ne connait pas»; a szívnek egész más érvei vannak, mint az észnek. Igen, a romlott szív hitetlenné tehet, a komoly, tanult ész – soha! Senki sem lesz isten- tagadóvá, csak akinek érdekében áll, hogy bár ne lenne Isten.

Az a fiú, aki a testi fejlődés éveiben meg tudta óvni lelki tisztaságát, ment marad a hitbeli kételyektől is. Viszont azonban azt elismerem, hogy aki erkölcstelenül él, annak először az imádság nem fog ízleni, aztán a vallási gyakorlatok, aztán az egész vallás kezd kényelmetlen lenni, végül pedig elveszti hitét. Okvetlen el kell vesztenie hitét! A benne pusztító erkölcsi rothadási, erkölcstelen életmódját mindenféle filozófiai állításokkal, könyvekkel, tételekkel, tudományoskodással akarja majd igazolni; könyvekben keresi utólagos elméleti igazolását annak az istentagadásnak, amit a szent és mindnyájunktól szentséget követelő Istennel szemben a gyakorlatban bűnös életével már előzetesen megvalósított.

A tiszta élet ugyanis nemcsak folyománya, hanem előföltétele is a hitnek. Hogy az ész pogánnyá ne legyen, szükséges, hogy a szív ne legyen előbb azzá. «Tartsd úgy lelkedet, hogy kívánnia kelljen Isten létét, és sohasem fogsz benne kételkedni.» (Rousseau.)

 

 

Hallottad, mit beszélnek a struccról? Hogy mikor üldözik, ijedtében a homokba dugja fejét, és minthogy ő nem látja ellenfelét, szentül azt hiszi, hogy az nincs is. Én nem tudom, hogy ezek a «hitetlen» ifjak is nem félelmükben rejtik-e el fejüket Isten elől: ők nem látják Istent, nem akarják látni, de ez nem azt jelenti, hogy tényleg nincs is Isten. Akárhány ifjú valósággal kényszeríti eszét a hitetlenségre, csakhogy életét ne kelljen megváltoztatnia. Miért nem akar a bűnös Istenre gondolni? Mert érzi, hogy nagy adósságokat csinált Istennél; márpedig hitelezője házát mindenki félve kerüli.

Viszont a liliomos lelkű ifjú a meleg hit éltető biztonságával tárja ki karját az Úr Jézus szerető keble felé. A nagy emberismerő, La Bruyére írja (Caractéres 16.): «Szeretnék már egy józan, mérsékletes, tisztaéletű embert találni, aki Isten létét és a lélek halhatatlanságát tagadná; ennek a véleménye legalább elfogulatlan volna. De ilyen ember nincs».

Hány ifjúval ismétlődik meg szóról-szóra az az eset, amit a világhírű író, Francois Coppée megtérése után a «La bonne souffrance» című könyve előszavában ír le: «Keresztényül neveltek és első áldozásom után is éveken át gyermeki buzgósággal teljesítettem vallási kötelességeimet. Nyíltan bevallom, hogy buzgóságomból fiatal éveim eltévelyedései és az őszinte bevallástól való félelem térítettek el. Igen sokan, kik hasonló helyzetben vannak, ha őszinték, be fogják velem együtt ismerni, hogy eleinte a vallástól csak az a szigorú parancs idegenítette el őket, amit a vallás az érzékiséggel szemben mindenkinek előír és hogy csak a későbbi években érezték annak szükségét, hogy az erkölcsi törvények áthágását tudományos rendszerekkel szépítgessék és igazolják».

«Boldogok a. tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent» – mondja az Úr Jézus. És a piszkos szívűek? Azok az egész világban csak nemi ingert, piszkot, malackodást, züllést, tülekedést látnak.

«Uraim – mondotta egy művelt társaságban Chateaubriand, a világhírű író –, tegyék szívükre kezüket és vallják meg becsületükre: nem volna-e bátorságuk hinni, ha volna bátorságuk tisztán élni?»

 

És kik tagadnak mindent vakmerően? ...

Kik elpocsékolták az ifjúságot,

Vagy koldusok lélekben, szíverőben

S agyukban ferdék, erkölcsben fonákok.

Minden csak önlelküknek visszsugára:

Az igazság náluk csak hangulat.

Gyanakszanak, köpködnek világra,

Mert lelkük tükre torzképet mutat.

 

Vannak, kiknél dorbézolás az élet,

Baromi módra sárban henteregnek,

És azt szeretnék elhitetni véled,

Hogy bűn s erény, rút és szép egyre mennek.

Vakon szülöttnek a nap tiszta fénye

S az éj sötétje egyformát hazud,

És nem fog hinni soha semmi szépbe,

Akinek benső szívvilága rút.

(Reviczky: Ifjú pesszimistának.)

 

Valahányszor tehát hitetlen fiúkról hallok, az ő «érettebb gondolkozásukról)), az ő «felvilágosodott ítéletükről)), nem tehetek róla, de eszembe jut Szent Ágoston mondása: Nemo incredulus, nisi impurus; «senki sem hitetlen, aki nem tisztátalan». A hitetlen ifjúnak nyugodtan adhatom azt a tanácsot, melyet Pascal írt le először: «Ha meg akarsz győződni az örök igazságokról, ne a bizonyítékokat szaporítsad, hanem szenvedélyeidet irtogassad». Szakíts bűneiddel – és holnap már erős hited lesz!

Ez öröm? Ez boldogság?

Tehát legalább most boldog vagy, szegény ifjú barátom! Drága áron vásároltad meg ugyan, de elérted boldogságodat! Mondd, így van? Mondd nekem igazán, boldog vagy?

Azt mondod: «Igen. Legalább láttam valamit az életből!» Csak lassan, fiam, lassan! Nem hiszem. Nem! Csak magadat áltatod. Nem vagy őszinte magadhoz sem. Mert ha boldog vagy, miért szakadnak reád órák, amelyekben valami kimondhatatlan fásultság fojtogatja lelkedet? Órák, amikor semmi, de semmi sem tud megörvendeztetni. Semmi e világon! Miért ülsz oly sokszor könyveid előtt, tüzét-vesztett fénytelen szemeddel üresen bámulva a levegőbe, a nagy ürességbe? Kételyek nem szorongatják szívedet? Könnyen fáradó, reszkető kezeddel végigsimítod sápadt homlokodat: Te «víg életet» akartál élni; miért lettél hát most oly szomorú? Mi az a tátongó mélység telkedben, az a fejet-horgasztó elkomorodás, az a sivár vigasztalanság? Mi az a szívettépő bús zokogás, amellyel valahonnan messziről, – jaj, olyan messziről – felsír csendes perceiben egy elriasztott, félénk madárka? Kedves kis madárka, amelynek «tiszta élet» volt a neve s amely, míg ki nem zavartad lelked meleg fészkéből, éveken át oly meghitt csicsergéssel hintett mosolyt derült egész életedre. Jobb belátásod perceiben miért vesz elő a szomorúság, hogy «múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény»? ... Miért történt ez így? Mert pillanatnyi gyönyört ad az erkölcstelenség egyik kezével, de a másikkal ezerszeres kincset vesz el cserébe tőlünk.

S hová lett a te energiád? Tetterőd, mely dacosan súgta füledbe: Légy szabad! Nos, hát szabaddá lettél; szabaddá a Teremtő törvényei alól, de nyögő rabszolgája a követelődző ösztönöknek. Nézd, mily vidáman tudnak kacagni osztálytársaid! Ó, ha egyszer őszinte lennél magadhoz! S őszintén elismernéd, hogy mikor tiltott utakon kerested örömedet, őröm helyett vakságodban minden pokloknak kavargó epéjét ittad!

 

«Csalfa az életöröm; míg sejtjük, eget mosolyog le;

Bírni alig kezdjük, bája enyészten enyész.»

(Kisfaludy K.)