A lerongyolódott ifjúság (A tiszta férfiúság 12. rész)

 

Vergődés.

Ami szegény fiúnknak este azután nem jön álom a szemére. Nem az bántja most, hogy a másnap beadandó magyar gyakorlatból még csak a vázlat van meg. Utóvégre egy kis hazugsággal majd kimagyarázza a dolgot! Hanem a délutáni beszélgetés, a pajtásaitól hallott tanítás, hogy hogyan kell az embernek önmagán gyönyört ébreszteni (különösen az az öreg Jancsi mennyi mindent tud!), ott kavarognak képzeletében s messze űzik tőle a pihenést.

Egymást érik agyában olyan gondolatok, amiknek még az említésétől is összerezzent valaha, pár évvel ezelőtt. Szíve hevesen kezd dobogni, forr, lázong a vére. Tudni szeretné, csakugyan olyan földöntúli élvezet-e az a dolog, ha az ember játszani kezd a saját nemi szervével. Lángol benne a vágyódás («itt magamban vagyok, úgysem lát senki»), kipróbálni ezt a dolgot; saját testén végezni olyan gyalázatos tettet, amiről azt hallotta ugyan, hogy rút bűn Isten és saját becsülete ellen és az emberi méltóság ellen, de ki törődik most bűnnel, mikor az ösztön zsarnokoskodik; az az ösztön, amelynek amúgy is követelődző szava alá lovat adott a délutáni ivás, beszéd, olvasás, ének!...

Templomrombolás.

Az első magányos bűn megtörtént. A szerencsétlen fiú önmagát rántotta a fertőbe, – önfertőzővé lett. Talán fél percig tartott az egész «élvezet». A várfalon megnyílott az első rés ... Ezen fog lassan kiszivárogni a fiatal test minden feszülő erőtudata, munkakedve s a lélek lendülete. Az alvó lelkiismeret nagyot jajdult nyomában. Erre még az is felébredt. A fiút keserű szemrehányás kínozza a tett nyomában. Egy pillanatra eszébe villan eddigi gyönyörű, tiszta lelke, s most, az első bukás után, ezernyi tarka szép álomnak hirtelen porba-hamvadt pusztulása ijeszti képzeletét, így állhatott Napóleon összefont karral merengve a felgyújtott Moszkva előtt az orosz hósivatagban. Így sírhatott Jeremiás próféta a zsidó főváros és templom elpusztult romjain. Ha temetéskor megsiratjuk a testet, melyet elhagyott a lélek, mennyivel inkább kell megsiratnunk a lelket, melyet elhagyott az Isten! Ó, bárcsak sírna is, vérkönnyeket sírna ez a fiú e templomfertőzés miatt! Mert ezernyi templom is csak értéktelen kincshalmaz az Istennek élő temploma: egy tiszta, ifjú lélek mellett! Erre gondolt Szent Pál, mikor a korinthusiaknak ezt írta: «Nem tudjátok-e, hogy az Istennek temploma vagytok és az Isten lelke lakik bennetek? Azt pedig aki az Isten templomát megrontja, megrontja az Isten. Mert az Isten temploma szent, ti vagytok az.» (1Kor. 3,16. 17.)

De a feleszmélés csak pár napig tart. Nemsokára ismét benne a régi társaságban. Ismét új «eseményeket» hall, új dolgokat tanul, új vicceken nevet, egy hét múlva megismétli múltkori bűné) és a jövő héten is, és azután már egyre gyakrabban: lelkiismerete még vergődik egy ideig, mint az ellobbanni készülő csóva üszke, mint a csapdába csalt nemes vad, de azután elfárad ... ismét néma, csendes. Úgy sem hallgatsz reám, miért beszéljek?

Szegény, szegény fiú! ... Fiatal éveidnek rengeteg energiája, értékes akaratereje – porba taposva! Mialatt a mézet nyalogatod a pohár szélén, észre sem veszed, mennyi mérget iszol annak fenekéről. Ó, ha tizenöt éves korodban előre látnád azt a keserves könnyzáport, amelyet e bűn átkos hatása miatt húsz éves korodban sírni fogsz! Ó, ha tizenöt éves korodban előre látnád azt a kemény lávadarabot, amivé e bűn miatt a most friss, piros szíved fog kiégni! Ó, ha tizenöt éves korodban előre látnád azt a mosogatórongyot, amivé pár év alatt szétszaggatja ez a bűn a te hótiszta, nemes lelkedet! Ó, ha látnád, mint fogod majd mondani: «Milyen kár értem!»

 

«Kár a szívemért, amelyben tűz lángolt,

Meleget árasztott, messzire világolt.

Kár a szememért: meleg volt és tiszta,

Az Isten mosolyát sugározta vissza.

 

Kár a véremért: lassúbb a járása.

Hol a frissessége, fiatal izzása?

Kár értem, kár, kár! Mennyi minden voltam,

Édes ifjúságom itt hever most holtan.»

(Radványi.)

 

Ha sakkozás közben eltévesztesz egy lépést, egyszerűen visszatolod a figurát azzal, hogy «nem gilt»; de az erkölcstelenség lépéseit érvénytelenné soha-soha többé nem teheted!

 

«Elmosódik emlékünkben minden bölcs írásunk, tettünk:

Csak az óra feledhetetlen, amelyben elfeledkeztünk.»

(Vajda János.)

A lerongyolódott ifjúság.

Azután a jelleme! Bátorság, nagylelkűség, hazaszeretet, szülők tisztelete, nemes büszkeség, lovagiasság, hősiesség, s az emberi lélek többi szépségei – hervadásnak, blazírt nemtörődömségnek adják át helyüket az ilyen fiú lelkében. Lehet-e szomorúbb látvány, mint tavasszal egy fiatal fa – amelynek virágzáporban kellene pompáznia – rügy nélkül, lombtalan koronával, görbévé nyomorodott törzzsel, földre-alázott ágakkal! Ilyenné válik a fiatalon elveszített, alig is ismert ártatlanság a korán felszabadított szenvedélyek pusztító viharában. A legéleterősebb fa is elhullatja levelét, összezsugorítja ágait, kiszárad, ha törzsén sebet ejtünk és életerőit azon a seben át kicsurgatjuk. Ez a titkos bűn ugyanezt a pusztítást végzi azon, aki szolgájává szegődik.

 

Olyan a lelki tisztaság, mint a hajnali harmat, mely gyémántosan gyöngyözik az ébredő virágszirmokon. Igénytelen vízcsepp az, mely ily tündérien csillog; de ha egyszer emberi ügyetlenség lesöpörte a virágkehelyről, a világ minden óceánjából sem lehet visszaállítani.

Hallottál már, fiam, arról a csodás szépségű ókori asszonyról, Pandoráról, aki férjének remek aranyszelencét adott hozományba. De mikor kinyitotta az aranyszelencét, nyomorúság, fájdalom, betegség áradt ki belőle az egész világra. Fiam, a testi tiltott élvezetek is ilyen gyönyörű tartalmat sejtető aranyos szekrények – kívülről. De jaj annak a fiúnak, aki meggondolatlanul felnyitja ezt a Pandora-szelencét!

És talán azt hiszed – hogyha lelke nyugalma árán is – de legalább boldog most ez a fiú? Korántsem! Akkor nem törné magát ismét újabb élvezetek után. Teste, melynek néhányszor tiltott élvezetet szerzett, kiállhatatlan módon követelővé válik. Sohasem elégszik meg, még ha egyik élvezetet a másik után adja is neki, még ha egész lelkét felemészti is. Igen, az a vége a kéjenc életének, hogy a lélek is szinte hússá válik benne: önzővé, részvétlenné, keményszívűvé lesz. Lelke sötét, levert, kietlen; testében pedig a láncukról leszabadult démoni szenvedélyek űzik, hajszolják egymást. Mily mély süllyedése az embernek! Az állat nem erkölcstelenkedik, csak az Isten hasonlatosságára teremtett, eszes, szabad akarattal bíró ember.

Aki meggondolatlanságában nyelvére csak egy keveset is csöppentett az erkölcstelen tettek tilos mézéből, olyanná válik, mint az a patkány, amelyik mérget evett; rettenetes tűz égeti bensejét, kétségbeesve rohan víz után egyik helyről a másikra; iszik, felhörpint mindent, amit csak útjában talál, de – jaj! – a tűz csak nem alszik ki, míg a megmérgezett állat fel nem fordul. Ilyen emésztő tüzet gyújtott magában ez a fiú is erkölcstelen tettével! «Die Wollust scherzt, ihr Ende schmerzt». Játszik veled a gyönyör, az élvezet, de a vége – pusztulás, nyomorúság!