A lejtőn lefelé (A tiszta férfiúság 11. rész)

III. fejezet –Fagyás egy májusi éjszakán.

 

 

 

 

«Integritas morum iuvenem facit esse decorum.»

«Az ifjú legfőbb szépsége az erkölcsi érintetlenség.»

 

Egyszer te is elérkezel a válaszúthoz. Vigyázz, fiam, a csalogató ösvényre ne lépj! Alig lehet annak megállania, aki egyszer lejtőre került. Nézd csak annak a szegény fiúnak sorsát, aki rálépett az erkölcsi könnyelműség síkos útjára.

Mint mindenkiben, benne is felébrednek egy napon az új ösztönök és vágyak, amelyekről az előbbi fejezetben olvastál. Felébred benne a meghatározhatatlan kíváncsiság is, hogy az élet eredetének titkait kutassa, ébredező ösztöneit kielégítse s minél többet szeretne érintkezni olyanokkal, akik erről a dologról sokat tudnak neki beszélni.

Olvasd csak el egy kis diák esetét.

Talán tizennégy-tizenöt éves lehetett, mikor egyszer moziban volt. Valami ostoba szerelmi drámát adtak; éjszakai mulatóhelyen lumpoltak férfiak-nők összekeveredve, a férfiak odavoltak az «élvezettől», a nőkön alig volt ruha, pezsgő-koccintás, húzdrá-cigány ... szegény fiú lelkében megmozdult egy eddig ismeretlen érzés, vágy, gondolat s mintha ugyanakkor valami nagyot zuhant volna benne. Mi zuhant? Ki tudja? Valami nagyon kedves vár, egy egész világ omlott benne rommá.

– Te, ezt jó volna nekünk is kipróbálni, úgyse? – szólt most hozzá suttogva, tűzben égő szemmel a szomszédja, egy nagy fiú.

«Igen!» – kiáltott fel benne valami. «Nem!» – kiáltott benne rögtön egy más hang. Újra egy «Igen!», újra egy «Nem!» De nem szólt rá semmit. 0 is csak nézte, nézte vászonra tapadt szemmel az izgató jelenetet. Arca kipirult, a vér bizsergett ereiben, de mikor az előadás végén kijött az utcára s a friss levegő megcsapta arcát, egyszerre névtelen szomorúság ülte meg lelkét: «Én most halálos bűnt követtem el».

Hazament. Elővette a másnapi leckét. Hiába! Esze nem fogott, lelke zavargott. «Elmegyek, meggyónom tisztelendő uramnak!» S csak akkor nyugodott meg végképp, mikor lelki-atyja szelíd szavai végigsimították háborgó lelkét: Ezután jobban vigyázz, fiam!

– Ígérem, soha többé ...

Sajnos azonban pár hónappal később egy színdarabba ment. A címe olyan ártatlan volt: «Tavasz ébredése». Ki tudhatta előre, hogy abban fiúk és leányok fognak a színpadon disznólkodni! De úgy, hogy ha az utcán tennék ezt, a rendőr rögtön bevinné őket. Itt meg drága helyárakért mutogatják. Nem is bírt magával. Szeme úgy a színpadra meredt, majd kiugrott. Szíve lázasan lüktetett. Hazament egész úton piszkos gondolatok kavarogtak agyában. Csak mikor le akart feküdni s megszokott esti imájába kezdett, villant lelkébe az első aggodalom: «Megint bűnbe estem!» Egész éjjel nem tudott aludni. Keservesen sírt benne a lélek. «Holnap elmegyek, meggyónom tisztelendő uramnak», – végtére is ezzel aludt el hajnal felé ...

De reggel, mikor felébredt, már nem akart elmenni. Sőt biztatta is magát: «Utóvégre is már VI.-os diák vagyok! Nekem már ezeket is kell tudnom! Nem vagyok én már gyermek! Különben is az egész csak tudományos szempontból érdekel».

Pár héttel később egy VII.-es «barátja» félrehúzza tíz percben a folyosón s kis füzetet dug a kabátja zsebébe: «Te, itt kapsz egy finom csemegét; telve van művészi fényképekkel». Alig várja, hogy csengessenek már egy órát. Rohan haza s neki a szemtelen «művészi» fotográfiák falásának! Lelkiismerete csendes estéken még megszólal egyszer-másszor, de hangja már egyre bágyadtabb, tiltakozása egyre erőtlenebb, egyszer azután végleg elhallgat. Csend lesz a fiú lelkében ... Csend, a sírok halotti csendje ...

De hát ő éppen ezt óhajtotta; azt akarta, hogy senki útjában ne álljon, mikor ő élni akarja világát.

S a fiú «éli világát»...

A lejtőn lefelé.

Sok mindent hallott már, olvasott, látott, cselekedett. Lassankint «tapasztalt fiú» lett belőle! Az első hónapokban még beérte a szerelmes versekkel, melyeket szakadatlan kitartással költött egymásután. Eleinte még csak szabad idejében faragta verseit egy új «Nap»-ról, melynek ő «halovány hold»-jává lett; de lassacskán már ébren is «Róla» álmodozott, álmából is «Vele» ébredt fel. Mikor tanulni kellett volna, akkor is folyton csak a hiányzó versrímeken törte fejét, vagy az esti korzóra gondolt, ahol a leányok mennyire odalesznek majd az ő legújabb divatú, knickerbocker nadrágjától és vakítóan fehér, sarkos kézelőjétől!

Tényleg, soha a korzóról el nem maradhat a mi diákunk. Egyik délután éppúgy, mint a másikon, ott lejt ő bájos (legalább szentül hiszi, hogy utolérhetetlenül bájos) eleganciával, lakkcipő, fehér kamásni, glaszékesztyű, kabátja felső zsebéből kikandikáló picinyke selyem-zsebkendő csücske – kész gavallér. Mellette a walesi herceg is csak dörmögő medve. Tanárja, ha elmegy mellette, nem tudja elgondolni, honnan az utcán az a bódító parfümfelhő. Honnan is sejthetné, hogy az ő folyton elégtelenre felelő diákja ez a holdvilágot megsóhajtó, turbékoló görcsökben szenvedő, fülig szerelmes kakadu. «Ugye, hogyan csillogok!» – véli magáról. S nem jut eszébe, hogy a rothadt fa is csillog a sötétben. «Hódító úton járok» – gondolja a fiú, «üres divatbáb» – sajnálják a komolyabb járókelők. «Mily elegáns is vagyok!» – hiszi magában, «nézd, milyen maskara!» – mondják a felnőttek. Mily szerencse, hogy még nem találták fel azt a távcsövet, amellyel az emberek lelkébe lehetne látni. Jaj, jaj! Tudod mit állapítana meg ez a messzelátó? «Auszen fix – innen nix.»

Cimborák között.

S ő fel és alá jár az utcán hasonszőrű társaival és folyik köztük a «lélekemelő» társalgás. Jaj annak a leánynak, akit sorsa szembehoz e kis csapattal! Már messziről felszúrják kíváncsi, sóvár tekintetükkel, mikor elhalad mellettük, jó hangosan elejtenek egy-egy megjegyzést róla; és e szellemeskedésükön, vihognak addig, míg új áldozat nem kerül útjukba.

Közben az egyik elújságolja, hogy az antikváriusnak újabb titkos szerzeményei, füzetei érkeztek, mire a csapat betér a boltba s izgatott mohósággal kéri a legújabb «jó dolgokat». «Hiszen tudja, Grünfeld bácsi, nekünk ideadhatja, nem vagyunk mi már gyermekek!» Az édesanyjuk fiókjából titokban szerzett pénzből kifizetik a szennyes nyomtatványokat, azután egy kis «felüdülésre» befordulnak a városka végén búslakodó «Arany Hattyú»-hoz. Itt nyugodtan vagyunk, ide nem jár tanár! «Pincér! Két krigli sört!»

A zsebekből előkerülnek az «öregem» cigarettái, előveszik a legújabban vásárolt malackodó füzeteket is és koccintgatás közben megindulja «nemes» társalgás, adomázás, tanítás, felvilágosítás. Sertések ritkán kotornak fel annyi szennyet bűzhödt pocsolyákból, mint amennyit ez a diáktársaság félóra alatt felkavar nyelvével. És amikor már kitanították egymást minden eszükbe jutott kétértelmű (sőt nagyon is világosan egyértelmű) malackodásra, viccre, énekre és mikor már a titokban kerített pénzből sem futja tovább az ital ára (féllitert úgyis letagadtak már), dolgukat jól végezve hazamennek, vagy esetleg – hazatántorognak.

 

 

Íme, egy gyakori jelenet a kamaszkorból! Más ifjak bukásának más az útja; vannak sokan, akik maguktól jönnek rá erre a bűnre, amelyet kezdetben csak ártatlan játéknak tartanak. De még többen vannak olyanok, akik romlott társaik kitanítása és csábítása által kerülnek legelőször az erkölcstelenség útjára.