Tovább a züllés útján (A tiszta férfiúság 13. rész)

 Mikor már ennyire jutott ez a fiú, még mélyebben is szeretné kikutatni az emberi természet titkát. Most már mindent szeretne tudni, ami csak összefügg a nemi élettel, az emberi élet keletkezésével. Ő, a «felsős diák», már csak elég érett ahhoz, hogy kikutasson mindent a világon! Kikutasson olyan dolgokat, melyeket a Teremtő szent akarata elrejtett a házasélet családi szentélyének legmélyére. Ezt ő már most, házassága előtt akarja tudni és gyakorolni. Cimborái ebben is járatosak már. Örömmel viszik a szerencsétlen fiút a bűn tanyáira, olyan házakba, ahol náluknál is szerencsétlenebb lezüllött leányok beavatják őt minden titokba, amit csak tudni akart. És sokszor még romlott barátra sincs szükség. Hiszen a főváros egyes utcáin estefelé nem mehet végig az ifjú anélkül, hogy az emberiségnek legmegrendítőbb korcsai, azok a bukott leányok meg ne szólítanák, valósággal körül ne hálóznák s csalogatnák az irtózatos bukás felé ...

A pusztulás képe mindenütt lehangoló. Szomorú látni azt a rombolást, amelyet a véres csaták vihara végez egy gyönyörű templomban. De ezerszer szomorúbb, ha vandál durvaság pusztít egy fiatal lélek templomában, ahol pedig csak nemrégen még az istenszeretet hófehér oltára márványlott s az ideális lelkesedés szent tüze lángolt.

Most aztán nincs többé titok számára. Most már hallott, látott, tapasztalt, cselekedett mindent. Most már boldog ifjú ő; úgy-e!?

Vagy nem? Miért ül szemében gyászos szomorúság? Mi az a megfejthetetlen sötét árnyék, mely arcvonásait homályosítja? Miért bújik tekintete a becsületes emberek szeme elől? Miért megy visszafelé, rohamosan visszafelé a tanulásban? Óra alatt hol kalandozik esze a messzeségben? Miféle kígyó csavarodik fojtó öleléssel fiatal lelkére? Tisztességes osztálytársai közt miért érzi magát idegennek? A többiek játékaiban miért nem találja örömét? Hiszen ő már «mindent» tud?

 

 

Igen, mindent tud, s – azért nem boldog. Mert tudja, hogy a boldogságot, melyet erkölcsi érintetlensége, jelleme, becsülete árán is vad iramban hajszolt, hiába kereste. Ott kereste, ahol az nincs. Ha a tengeri kagylót fülünkhöz tartjuk, felbúg benne régi hazájának, a tengernek fönséges morajlása; így zokog fel magányos órákon e fiúban is a megkínzott léleknek egykori nemes törekvése, vágya, fájdalma. Mikor lángba borult arccal, dobogó szívvel kapott a vélt boldogságnak szivárványos pillangója után, a pillangó tovaszállt s a szerencsétlen fiúnak kezében csak értéktelen lepkepor sötét hamva maradt.

De a lepke tovavitte magával egy ifjú lélek nyugalmát, jövőjét, boldogságát. És mi maradt a régi boldog paradicsom helyén? Tátongó üresség, reménytelen, örömtelen, csillagtalan, fásult, fekete üresség ... Kísértetiesen suhogó varjak kárognak ebben a fiatal lélekben, melynek csalogány csattogó énekétől kellene visszhangzania.

IV. Károly, Nagymagyarország száműzött királya, mikor Maderia szigetén haldoklóit, így imádkozott hét gyermekéért: «Uram, inkább vedd el őket az életből, mintsem hogy halálos bűnnel bántsanak meg téged!»

Blanka, francia királyné így szólt egy ízben fiához a későbbi Szent Lajoshoz: «Gyermekem! Jobban szeretlek, mint tulajdon szívemet. Te vagy egyetlen vigasztalásom, ami a földön még reám vár; te vagy az ország reménye, és mégis – inkább halva lássalak téged, mintsem azt a hírt halljam rólad, hogy készakarva egyetlenegy súlyos bűnt is elkövettél».

Inkább ravatalon, mint súlyos bűnben! Ó, hát akkor mily keserű lenne az aggódó szülőknek könnye, mint szakadoznék a fájdalom súlya alatt a szerető anyai szív, mint fojtogatná a néma szenvedés terhe az édesapa lelkét, ha látná gyermekének ezt a bűnben vergődését, ha ismerné lezüllését szerencsétlen fiának!

Te kegyetlen fiú, miért nem kíméled meg érted annyit dolgozó szüléidet ettől a lelki fájdalomtól!

Leonidas, az őskereszténység egyik vértanúja, alvó kis fiának, Origenes-nek keblét áhítattal csókolta meg, mert tudta, hogy abban a tiszta, kicsiny szívben az örökkévaló vett lakást magának. És te, te szerencsétlen fiú, pocsolya sarával csapkodtad tele nemrég még tavaszi virágzáporban illatozó habfehér lelkedet, az Istennek legszebb templomát!

Pedig ez még csak első része a lejtőnek. Még nem vagyunk a fertő legmélyén.

A szabadesés törvénye.

Van a fizikának egy törvénye; amely szerint az esni induló test nem egyenlő gyorsasággal rohan a föld felé, hanem pillanatról-pillanatra növekvő gyorsasággal hull a mélybe, ahová a föld titokzatos erői húzzák. A szabadesésnek ez a törvénye nemcsak az anyagi természetre áll, hanem a lelki életre is. Minden lélek mélyén ijesztő démoni erők húzódnak meg, amelyek – ha egyszer szerencsétlenségünkre úrrá lettek felettünk – egyre ellenállhatatlanabb erővel ragadják a lelket a bűnnek sötét mélységeibe. Csak egy könnyelműség, csak az első bukás – és működni kezd a szabadesés törvénye.

Amerre csak elmegy rettentő csatlósaival az erkölcstelenség bűne, léptei nyomán meghervad a föld, lekonyulnak az addig magasba szegzett ifjú fejek, megrokkan az acélos hátgerinc, elfakul a rózsás arc, összetörik a jellem. Zörgő avarrá zsugorodik, aminek mosolygó virágnak kellene lennie; pozdorjává aszik össze, aminek friss üdeségben kellene virulnia.

Édes fiam! Éhes komondorok, vért ivó sakálok rejtőznek a romlott emberi természet mélyén. Ne adj enni ezeknek a sakáloknak – vért isznak azok, a te friss, üde, fiatal véredet! Ne vedd le a láncot a morgó kuvaszokról, beléd harapnak s lelked sértetlenségét megfertőzik.

«Minden bűn – írja Szent Pál –, melyet az ember elkövet, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vetkezik.» (1Kor. 6,18.)

A mazuri tavaknál.

A világháborúban a mazuri tavaknál rettenetes vereség érte az orosz sereget. Hindenburg, a német fővezér, ki mint a tenyerét ismerte a mocsarasa hínáros vidék minden legkisebb részét, tervszerűen szorította vissza az orosz csapatokat a tavak felé. Amint megingott az orosz arcvonal s hátrálni kezdett, a németek bravúros lendülettel vetették magukat az oroszok után. Az oroszok nem sokat tanácskozhattak, rohanniuk kellett. Előttük a beláthatatlan mocsarak, mögöttük az üldöző németek.

De a hajsza nem sokáig tartott.

Egyszer csak hirtelen megállott az üldöző hadsereg.

Mintha gyökeret vert volna a németek lába, úgy torpant meg az egész csapat az előttük végbemenő rettenetes látványtól.

A fejvesztetten menekülő oroszok nekiszaladtak a szilárdnak látszó zöldfüves talajnak: de a zöld fű alatt feneketlen iszaptenger rejtőzött és az üldöző német csapat a borzalomtól földhöz szegezve látta, mint süllyed a pocsolyába a halálra-vált oroszok ezreinek lába, térde, dereka ... Már csak két kezük van kint; már csak rettenetesen eltorzult, ijesztő arcuk ... vérfagyasztó ordítozás, velőtrázó segítség-kiáltás ... nincs teremtett lélek, aki segíthessen rajtuk. S a fertő húzza ... húzza ... húzza őket a mélyre.

 

*

 

Gondold meg, fiam, mi lesz az ifjúból, ha rálép az erkölcstelen élet iszapos talajára s megindul a fertő mélye felé.