1. Imádkozunk. Imánkat keresztvetéssel szoktuk kezdeni, és talán nem is gondolunk rá, hogy maga a keresztvetés is imádság. Ha az imádság lényege „lelkünk felemelése Istenhez”, ahogy Damaszkuszi Szent János mondja, akkor a keresztvetés egyértelműen ima. „A keresztvetés nem üres gesztus, hanem hatékony ima, amellyel a Szentlélekhez, gyümölcsöző keresztény életünk védőjéhez és segítőjéhez folyamodunk.” (Bert Ghezzi)
2. Megnyílunk a kegyelem felé. A keresztvetés felkészít, hogy befogadjuk Isten áldását, és képessé tesz, hogy együttműködjünk kegyelmével.
3. Megszenteljük a napot. Ha a nap fontosabb pillanataiban keresztet vetünk, a kereszt jelével megszenteljük hétköznapjainkat. „Minden lépésünknél és mozdulatunknál, belépéskor, kilépéskor, öltözködéskor, tisztálkodáskor, asztalnál ülve, lámpát gyújtva, karosszékbe vagy székre leülve, a hétköznapi élet minden tevékenysége közben megjelöljük homlokunkat a jellel” – írja Tertullianus.
4. Egész lényünket Krisztusnak szenteljük. Amikor a kezünket a homlokunktól a szívünkhöz, majd mindkét vállunkhoz visszük, Isten áldását kérjük elménkre, szenvedélyeinkre, vágyainkra és egész testünkre. Más szóval: a keresztvetés teljes valónkat, testünket-lelkünket, szívünket és elménket Krisztusnak szenteli. „Foglaljuk bele egész lényünket – testünket, lelkünket, értelmünket, akaratunkat, gondolatainkat, érzéseinket, mindazt, amit teszünk és amit nem teszünk –, és a kereszt jelével megjelölve erősítsük és szenteljük meg mindezt Krisztus erejében, a háromságos egy Isten nevében” – fogalmaz Romano Guardini.
5. Megemlékezünk a megtestesülésről. Mozdulatunk lefelé irányul, a homloktól a mellkas felé, „mert Krisztus a mennyből leereszkedett a földre” – írja III. Ince pápa a keresztvetésről szóló instrukciójában. Ha közben a hüvelykujjat a mutatóujjhoz vagy a gyűrűsujjhoz érintjük, azzal is Krisztus kettős, isteni és emberi természetét fejezzük ki.
6. Megemlékezünk Urunk szenvedéséről. Amikor keresztet rajzolunk magunkra, alapvetően Krisztus keresztre feszítésére emlékezünk. Ezt fejezi ki továbbá, ha nyitott jobb tenyérrel, mind az öt ujjunkkal (Krisztus öt sebének megfelelően) vetünk keresztet.
7. Megvalljuk a Szentháromságot. Amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét kimondjuk, a háromságos egy Istenbe vetett hitünket valljuk meg. III. Ince pápa szerint ennek megerősítése, ha három ujjal jelöljük meg magunkat.
8. Istenre irányítjuk imánkat. Egyik kísértésünk az imádságban, hogy úgy szólunk Istenhez, ahogyan Őt elképzeljük, kozmikus szellemként vagy éppen pajtásként. Imánk ilyenkor inkább rólunk szól, mint az élő Istenről. A keresztvetés az igaz Isten felé irányít. „Amikor a Szentháromsághoz fohászkodunk, a minket teremtő, nem pedig az általunk teremtett Istenhez szólunk. Elképzeléseinket félretéve ahhoz az Istenhez imádkozunk, akinek Ő kinyilatkoztatta magát: Atya, Fiú és Szentlélek háromságához.” (Bert Ghezzi)
9. Kifejezzük a Fiú és a Lélek származását. Azzal, hogy elsőként a homlokunkat érintjük, felidézzük, hogy az Atya a Szentháromság első Személye. Kezünk leeresztésével „kifejezzük, hogy a Fiú az Atyától származik”. Azzal pedig, hogy a Szentlelket említjük harmadikként, utalunk rá, hogy a Lélek az Atyától és a Fiútól származik – mutat rá Szalézi Szent Ferenc.
10. Megvalljuk a hitünket. A megtestesülésbe, a keresztre feszítésbe és a Szentháromságba vetett hitünk kifejezésével „kis hitvallást” teszünk, melyben szavainkkal és mozdulatainkkal hitünk lényegi igazságait nyilvánítjuk ki.
11. Segítségül hívjuk Isten nevének hatalmát. A Szentírás szerint Isten nevének hatalma van. Szent Pál írja: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.” (Fil 2,10) A János-evangéliumban pedig maga Jézus mondja: „Amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14,13–14)
12. Vállaljuk Krisztussal együtt a keresztre feszítést. Aki követni akarja Krisztust, annak az Úr szavai szerint meg kell tagadnia magát, és fel kell vennie a keresztjét (Mt 16,25). „Krisztussal engem is keresztre feszítettek” – írja Pál apostol (Gal 2,19). Amikor keresztet vetünk, kinyilvánítjuk, hogy igent mondunk a tanítványságnak erre a feltételére.
13. Szenvedésünkben segítséget kérünk. Bert Ghezzi szerint vállaink érintésével arra kérjük Istent, hogy segítsen – vállaljon, vegyen vállára – minket.
14. Felelevenítjük keresztségünket. A keresztvetéssel, amelyben újra kiejtjük a keresztelésünkkor elhangzott szavakat, „összefoglaljuk és újra elfogadjuk keresztségünket” – írta Joseph Ratzinger bíboros.
15. Visszafordítjuk az átkot. Szalézi Szent Ferenc szerint a keresztvetésben „az átkot jelentő bal oldaltól az áldást jelentő jobb oldal felé” irányuló mozdulat a bűnbocsánatra és a bukás visszafordítására emlékeztet. Egyben kifejezi, hogy a jelen nyomorúságból a jövendő dicsőségbe fogunk jutni, amint – írta Ince pápa – Krisztus is „átment a halálból az életbe, az alvilágból a mennybe.”
16. Krisztus képére formáljuk magunkat. Szent Pál átöltözéshez hasonlítja bűnös természetünk átalakulását Krisztusban: „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására” (Kol 3,9–10). Az egyházatyák Krisztus ruháitól való megfosztásával kapcsolták ezt össze. Tanításuk szerint az ember, amikor a keresztségben leveti régi természetét és újat vesz fel, részese lesz annak, amikor Krisztust megfosztották ruháitól. A keresztvetés kifejezheti, hogy részesei akarunk lenni e megfosztatásnak, majd a feltámadás dicsőségébe öltözésnek. A keresztre feszítés egészét elfogadjuk, nem csak azt, ami megfelel az ízlésünknek.
17. Megjelöljük magunkat Krisztusnak. Az ógörögben a jel szó megfelelője a szphragisz, amely a tulajdonlás jegyét is jelentette. Így nevezték például azt a bélyeget, amellyel a pásztor megjelölte a nyájához tartozó állatokat. Amikor keresztet vetünk, Krisztus, az igazi Pásztor tulajdonaként jelöljük meg magunkat.
18. Krisztus katonáinak valljuk magunkat. Szphragisznak nevezték a parancsnok nevét is, amelyet katonái bőrébe tetováltak. A keresztény ember pásztoraként követi Krisztust, ennyiben juhhoz hasonlítható – de nem birkához! Krisztus katonáivá kell lennünk. Mint Szent Pál írja: „Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. … Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6, 13–17)
19. Elriasztja a gonoszt. A keresztvetés a sátán elleni küzdelem egyik fegyvere. Egy középkori prédikátor, Aelfric szerint „csodálatosan hadonászhat az ember a kezével, ám áldás nem származik belőle, hacsak nem vet keresztet. Ha azonban keresztet vet, a gonosz csakhamar megrémül a győzelmes jel láttán.” Egy másik, Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonított mondás szerint pedig a keresztvetés hatására a démonok „elrepülnek”, mert „úgy félnek tőle, mintha bottal vernék őket”.
20. Pecsétet teszünk magunkra a Lélekben. Az Újszövetségben a szphragisz szót pecsétnek is fordítják, például a második korintusi levélben, ahol Pál apostol így ír: „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket.” (2Kor 1,21–22) Valahányszor keresztet vetünk, újra megpecsételjük magunkat a Lélekben, és kérjük, hogy hatalmas működése hassa át életünket.
21. Tanúságot teszünk mások előtt. A nyilvános helyen végzett keresztvetés a hitünkről való tanúságtétel egyszerű formája. „Ne szégyelljük hát megvallani a Megfeszítettet! Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amellyel bátran jelöljük homlokunkat és mindent: a kenyeret, amelyet elfogyasztunk, az italt, amelyet megiszunk; minden be- és kilépésünket, lefekvésünket és felkelésünket, utazásunkat és pihenésünket” – írta Jeruzsálemi Szent Cirill.
pK
Kapcsolódó cikkek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.