Állj ellen! (A tiszta férfiúság 27. rész)

 

Erős elhatározásodat hamarosan észreveszik «barátaid», akik talán már sokkal jobban elmerültek a fertőben, semhogy csak eszükbe is jutna onnan valaha kijönni. Észreveszik, hogy mennyire kezd elütni a te erkölcsi felfogásod az övékétől; hogy te valamiképpen változtatni akarsz régi viselkedéseden, hogy neked már nem tetszik az ő sátáni vigyorgásuk, hogy nem akarod többé velük túrni a mocsarat. Hamar észreveszik, és – most indul ellened a legerősebb offenzíva. Valóságos hajtóvadászatot rendeznek reád. Piszkálnak, gúnyolnak, úton-útfélen beléd kötnek.

Lásd, erről részletesebben is szólok, mert igen sok nemes elhatározás szenvedett hajótörést éppen ezen a ponton, mikor a fiú a gúny pergőtüzébe jutott és addig ugratták szegényt, míg jobb érzelmein úrrá nem lett a kamasz-önérzet.

«Nem is tudtam, hogy ennyire szentes vagy, hogy ennyire gyáva vagy!» – hangzik feléd a gúnyolódás. «Nézd, milyen kis gyermek! Még sohasem próbálta ki a férfiasságát! Hát jó, aki gyáva, az ne jöjjön!» – «Mit! Én szenteskedő, én még kis gyermek, én gyáva? – forr benned a vér. Megyek, fiúk, én is!»

Ó, hány fiúnak tört meg ilyenkor erős jó-föltétele! Hány fiú került először így a bűn karmaiba csak azért, hogy egyszer már véget vessen «barátai» heccelődéseinek! Másodszor, harmadszor már nem kellett biztatni ...

Főképp igen komoly a veszély, ha életkörülményeid együttlakásra kényszerítenek olyan társakkal, akiknek erkölcsi felfogása mélyen alatta jár a te nemes eszméidnek (például internátusban, kaszárnyában). Mert hiszen jók között jónak lenni, hát csak megy valahogy. – De piszokban fehérnek maradni, pocsolyában liliomnak lenni – no hát oda gerinces jellem s férfiúi akarat kelt! És sok-sok fiúnak – aki pedig csodálatraméltó hősiességgel tudta testi-lelki tisztaságát megőrizni egész középiskolás korában, – az érettségi banketten, a katonai szolgálat idejében, vagy egyetemi tanulmányai alatt éppen társainak gúnyolódása vette el józan belátását, tagadtatta meg vele eddigi jellemes életét s vitte rá az első bűnre. Mert nem akart a többiek előtt «gyávának» látszani.

Pedig ... pedig. Ha csak egy pillanatig is gondolkodnál: hol lüktet igazi bátorság és hol lapul tényleg gyávaság?

Ki a gyáva?

Úgy; tehát gyenge vagy, gyáva vagy!? Ugyan, ugyan! Hát jól van, az vagyok! Buta vagyok, kisfiú vagyok, szenteskedő vagyok, – de a fejemet mégsem csavarjátok el! Gondolkozzál csak rajta, mihez kell fejlettebb erő, nagyobb akarat: hogy valaki acélos homlokkal tudjon ellenállani legerősebb ösztöne, a nemi ösztön jogtalan köves telesének, vagy hogy gyámoltalan nádszál módjára pipogyán hajlongjon teste alsóbbrendű vágyainak minden fuvallatára? Ki tud jobban lovagolni: aki erős kézzel kényszeríti tüzes lovát, ahová ő akarja, vagy akit vadul ragad paripája saját kénye-kedvére, hány-vet s a kimerült lovast útszéli pocsolyába dobja? Pedig te már tudod, hogy az erkölcstelen élet pocsolyásabb az útszéli ároknál.

Azt vetik szemedre: milyen pulya gyermek vagy még, hogy «ezt sem mered!» Úgy, hát igazán gyermek vagy? Hiszen a férfiasság éppen fegyelmezettséget jelent és erős akaratot. S viszont nem az-e a gyönge, fejletlen lélek, aki gerinctelenül hajlik meg az állati ösztönök jogosulatlan követelése előtt s ide-oda imbolyog, mint kéményszikra az óceán fölött.

 

«Az engedékeny nádon szél sípol

S a gyávaságnak rezgi hangjait,

Míg lomha ködben ingadoz feje.»

(Vörösmarty.)

 

Légy férfiú és nem – báb! Ki imponálhatna jobban még a felnőtteknek is, mint az a gerinces fiú, aki társai gúnyjaitól és viccelődéseitől meg nem ijesztve, hajlíthatatlan akarattal marad meg azon a jellemes úton, amelyre érett megfontolás után rálépett. Én az ilyen fiú előtt leveszem a kalapos mát és reá értem a Szentírás fönséges dicséretét: «Fecit enim mirabilia in vita sua» (Sirák Fia 31,9.), «mert csodát tett életében», mikor bátor gesztussal elutasította magától ravaszul suttogó, romlott társa kísértését.

És ha mindjárt minden társam is benne volna ebben a bűnben, – hát én nem, sőt, csak azért sem!

Megrendül a lelkem, mikor látom, hogy fiúk, mint a birkák mennek a rosszra egypár nagyszájú után. Pedig mindent utánozni – a majmok kiváltsága; jellemes ifjú csak az, aki elég merész az árral szemben is úszni. Inget sokszor változtass, de jellemet – soha!

És te hogy is engednéd befolyásoltatni nemes felfogásodat éppen az ilyen fiúk által! Hát mi ezeknek az erkölcsi értéke? Nulla. Az pedig – ugye – se nem szoroz, se nem oszt!

 

 

Nem emlékszel rá, hogy az állatmesékben az állatok mennyit vigyorognak azon, hogy az ember emelt fővel jár s nem csúszik a porban, mint ők? Mert előttük az a nevetséges, hogy valaki egyenesen jár! És csak hallanád, hogy a Lipótmezőn a tébolyodottak miket kiabálnak az orvos után! S azt hiszed, hogy a doktor törődik ezzel? Azért még ha te a romlott emberek élvezeteit kerülöd, sőt félsz tőlük, ne hidd, hogy gyáva vagy. Vagy gyáva-e az emberiség, mikor reszketve kerüli a kolerabacilusokat és fut előlük? És bátoráé az a társad, aki ha valahol észrevesz egy tenyérnyi bűzlő erkölcstelen pocsolyát, nagy «bátran» rögtön turkálni kezd benne a nyelvével, szemével, tetteivel?! Olvasd csak, mit mond egy pogány bölcs: «Ha olyasmit cselekszel, amiről erősen meggyőződtél, hogy meg kell tenned, ne féld azt nyíltan cselekedni, ha a tömeg arról másképp gondolkozik is. Ha helytelenül cselekszel, akkor szegyeid tetteidet; de ha helyesen jársz el, mit félsz azoktól, akik téged jogtalanul gáncsolnak?» (Epiktetos.)

Mondd meg nekem, mi könnyebb: erős jellemmel dacolni az ösztön vak követeléseivel szemben, vagy behódolni azoknak? Pedig a szellem és a test a legerősebb küzdelmüket éppen a nemi erkölcs terén vívják! Aki itt győztes marad, csak az mondhatja el magáról, hogy igazi férfijellem. «Kinek merészsége nincs, hogy meggyőződése mellett felszólaljon, annak jósága ingó nád, mely ha a vész megragadta, hajlongva sóhajtozik, de bús szavával az ellenkező elemet nem fogja feltartani.» (Eötvös József br.) Sajnos, az ifjúság egy része nem tud saját lábán járni; életük irányáról soha nem gondolkoznak s mint öntudatlan faleveleket ragadja magával a romlott társak közvéleményének forgószele.

Egy alkalommal Diogeneshez Nagy Sándor így szólt:

«Én vagyok a világ ura!»

Mire a cinikus filozófus így válaszolt:

«Sőt, szolgáim szolgája vagy, mert én uralkodom mindazokon a hibákon, melyeknek te rabja vagy».

Hát én nem akarok a farkasokkal együtt üvölteni! Én nem akarok az árral együtt úszni! Én nem akarok tucatember lenni! Ennél én többre születtem!