Felajánlod-e magad?

 

A szentmise: dráma három felvonásban (2. rész)

1. A felajánlás

Egy nagy ember mondta: kár, hogy csak egy élete van, amit feláldozhat a jó dolgokért. Úgy értette, hogy nagyobb a szeretete, mint az áldozata; csak egyszer áldozhatja fel az életét, és ezt nem ismételheti meg. Krisztus Urunk élete nem ilyen. Bár csak egyszer adta oda, az odaadás örök: mindökké ismétlődik a szentmiseáldozatban.

A szentmiseáldozat első fontos része a felajánlás, amikor a pap felajánlja Istennek a kenyeret és a bort. Képpel élve, Urunk letekint a mennyből és így szól: „Máriától kapott emberi természetemmel nem halhatok meg újra, hiszen az már megdicsőült; az Atya jobbján van mint leendő emberi természetetek záloga és ígérete. Meghalhatok viszont bennetek, ti pedig énbennem. Felajánljátok-e magatokat nekem? Szeretetáldozatomhoz immár csakis általatok, rajtatok keresztül tehetek hozzá.”

Mi pedig a kenyér és a bor színe alatt kezdjük magunkat felajánlani az Úrnak. Hadd mondjam el, hogyan történt ez az ősegyházban. A misére érkezők kenyeret és bort vittek magukkal. Vihettek vásznat, gyümölcsöt, búzát, gyapjút, olajat vagy bármi mást is, amire szüksége volt a hívő közösségnek, az egyháznak.

A pap az áldoztatórács mellé halmozta az adományokat, hogy mise után szétossza a szegények között. A hozott kenyeret és bort viszont a szentmise felajánlásához használta. Ma már nem viszünk magunkkal kenyeret, bort vagy más javakat; helyettük a kenyér és a bor árának megfelelő pénzösszeget adományozunk.

Fontos, hogy amikor felajánljuk magunkat Istennek, a kenyér és a bor színe alatt tesszük. Miért éppen kenyeret és bort használt Urunk felajánlásunk jelképeként?

Először is azért, hogy kifejezze egységünket egymással és vele, Krisztus titokzatos Testében. Ahogy sok búzaszem együtt alkotja a kenyeret és sok szőlőszem a bort, úgy mi is, bár sokan vagyunk, egyek vagyunk Krisztusban.

Másodszor azért, mert talán nincs a természetben alapvetőbb tápláléka az embernek, mint a kenyér és a bor. A kenyér a föld termésének legjava, a bor a föld vére. Amikor kenyeret és bort viszünk az oltárhoz, a két legalapvetőbb, életadó táplálékunkat ajánljuk fel – s velük együtt életünket, önmagunkat.

Harmadszor pedig: a búzaszemeknek és a szőlőszemeknek sokat kell szenvedniük, míg kenyér és bor lesz belőlük. A búzának, hogy kenyérré legyen, át kell vészelnie egy telet, majd el kell szenvednie, hogy megőrlik és megsütik. A szőlőszemeknek a borprés getszemáni gyötrelmét kell átélniük, hogy borrá lehessenek.

Nekünk is, akik felajánljuk magunkat Krisztusnak, az a sorsunk, hogy áldozattá váljunk. A természetnek azon javait vegyük hát, amelyek éltetnek minket, s ugyanakkor létükben igazolják, hogy áldozatra és szenvedésre van szükség, hogy magával Krisztussal egyesüljünk.

A szentmise felajánlásának pillanatában nem passzív nézők vagyunk, mint a színházban. Hanem egy hatalmas dráma szereplőivé válunk. Ott állunk a paténán, amelyet a pap felajánl. Ott vagyunk a kehelyben, részesei vagyunk. Közreműködünk a felajánlásban, amelyet Krisztusnak és általa a mennyei Atyának teszünk.

Ha értjük a felajánlást, tudatosul bennünk, hogy felajánlottuk önmagunkat. Mi történik ekkor velünk? A választ az átváltoztatás adja meg.  (Folytatjuk)

párKatt.hu (Forrás: Fulton J. Sheen beszéde [2])