Hagyd ott őket! (A tiszta férfiúság 28. rész)

 

Az az eset is előállhat, amikor nem marad más választás hátra, mint végleg szakítani egykori barátoddal. Egypár alkalomkor még elég lesz, ha léha viccein és tréfáin nem mosolyogsz. Bármily «szellemesen» beszéljen is ő ilyen dolgokról, hidegen meredő arcvonásaid igen észrevehetően fogják tudtára adni a te nemesebb felfogásodat, hogy te a szemétdombot akkor is szemétdombnak tartod, ha parfümmel is van leöntve és semmi kedved abban kotorászni. Néhányszor megmondhatod barátodnak nyugodtan, hogy erkölcsi felfogásodat sérti és magadra nézve megalázónak tartod, ha barátod ilyen dolgokat akar tárgyalni veled. Mert tényleg sértés reád, ha feltételezi rólad, hogy ilyesmiben neked is kedved telik. A nagy Széchenyi István gróf nem az ilyen piszkos beszédről, de a kisebb hibákról is így vélekedett: «Gyengeség, hiba halandótól elválhatatlan; de azokkal kérkedni az elromlottság legmélyebb lépcsője». Nagy Sándor abban az időben, mikor legszebb hőstetteit vitte végbe, példaképe volt a lelki tisztaságnak is. Mikor ázsiai hadjárata alatt valaki levélben kétértelmű célzásokat tett neki, a fiatal uralkodó méltatlankodva kiáltott fel: «Vajon micsoda lealázó dolgot tudhat ez rólam, hogy ilyet mer nekem írni?» Te is arculütésnél nagyobb inzultusnak tekintsed, ha valaki téged ilyen dolgokkal akar szórakoztatni. Csak mondd meg bátran, hogy a te úri ízlésedet és nemes felfogásodat bántja az ilyen beszéd. Hiszen olyan végtelenül nagy a szellem birodalma, annyi ezernyi téma kínálkozik megbeszélésül, és te kész vagy bármiről tárgyalni, csak ezt az egyet, ezt az egyetlen egyet kapcsolja ki a beszélgetésből.

Ha mégsem hallgatna komoly figyelmeztetésedre, akkor fontold meg, hogy talpig hófehérbe öltözött királyfinak nincs keresnivalója trágyahordó béresek között és bármilyen régi barátság fűzne is hozzá, szakíts vele!

Csengjen füledbe az Úr Jézus komoly szava: «És ha szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól ; jobb neked egy szemmel az életre bemenned, mint két szemmel a gehenna tüzére vettetni». (Máté 18,9.) Ha barátod meg- botránkoztat, hagyd el őt, mert jobb neked egyedül jutnod az örök boldogságra, mint vele együtt az örök kárhozatra! Tudom, esetleg nehezedre esik. De vedd tekintetbe, hogy aki a te legszentebb meggyőződésedet és úri felfogásodat annyira sem méltatja, hogy lépten-nyomon mosdatlan szájjal ne inzultáljon, az nem méltó arra, hogy «barátod»-nak szólítsd. Lehet «cimborád», de nem barátod, mint a tolvajbanda tagjai sem barátok egymás közt, hanem csak cimborák. Búcsúzásul esetleg megkérdezheted, hogy ilyen alantas gondolkodás mellett tulajdonképpen mi jogon jár ő két lábon? Az ilyen fiúnak nincs joga, hogy becsapja a világot; másszék csak négykézláb és feküdjék be a pocsolyába kedves «röfögő barátai közé». Ha ugyan azok is megtűrik maguk közt!

Mert embernek lenni – annyi, mint a bennünk leselkedő vadállatot láncra verni. Ifjúnak lenni – annyi, mint fénylő szemünkből az emberi élet hajnalának elkápráztató örömét sugározni. Férfiúnak lenni – annyi, mint minden ösztönös hajlamnak vasmarokkal parancsolni, s magunkkal szemben keményebbnek lenni, mint amennyire kegyetlen a sebész kése a beteg testrésszel szemben. Már engedj meg ezért a kissé furcsa hasonlatért: ha valaki elrontja a gyomrát és hányni kezd, úgy-e normális eszű ember nem áll oda, hogy abban gyönyörködjék. És ha egy beteglelkű ifjú beszédével hányni kezdi rothadó lelkének tömérdek piszkát, becsületes ember azt sem hallgatja meg! Az orvos megnézi a betegnek a nyelvét, s mindjárt látja, hogy mi baja; te is mindjárt kiérezheted a társad nyelvéből, beszédéből, hogy beteg-e annak a lelke.

A pogány Plutarchos egy bölcselőről beszél könyvében, aki egy siető ifjút megkérdez az utcán: «Kitől futsz annyira?» «Egy embertől, aki rosszra akar csábítani.» «Szégyelld magad – feleli a bölcs –, hogy nem ő fut tetőled!» Ne ijedj meg tehát a nagy hangtól sem. Mikor Nagy Sándor kis csapata reszketni kezdett a szembenálló óriási perzsa tábor előtt, tudod, mivel bátorította a vezér őket? «Ugyan mit féltek? Sok ott ugyan az ellenség, de kevés a katona!» Milyen jogon mondta ezt? Mert tudta, hogy a perzsák erkölcstelenül élnek. Ha tehát jönnének romlott társaid, akik mindenképpen erőlködnek, hogy neked «megmagyarázzák» ezeket a dolgokat, állj csak bátran a sarkadra. Igen, fiam, csak bátorság! Néha elég egy komoly tekintet, hogy a torkán akadjon a hang az erkölcsi pocsolyában turkálónak, akinek még a pogány Horatius is ezt a kevéssé díszes jelzőt adja: «amica Iqto sus», «sártszerető sertés». (Epist. 1,2.) Tehát ne ijedj meg tőlük.

 

«Ha férfi vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited.

S ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.

 

Százszorta inkább éltedet

Tagadd meg, mint magad!

Hadd vesszen el az élet,

Ha a becsület marad.»

(Petőfi.)

Nekem úgysem árt!?

Ne áltasd magad azzal a gyakori kifogással, hogy hiszen énrajtam úgysem ront ez vagy az az érzékingerlő könyv, ez az illetlen kép, ez az erkölcstelen színdarab, ez a rossz barát. Szomorú tévedés! Ha így beszélsz, nem ismered, hogy az emberben mily nagy az utánzási hajlam. Vannak örvények, amelyeket a legizmosabb evezős is igyekszik kikerülni, de ezért még senki sem mondja róla, hogy gyáva.

Akármit teszünk, önkéntelenül, szinte tudatlanul is arra gondolunk, hogy vajon a másik is így cselekszik-e. Az utánzás törvénye alól senki teljesen nem bírja magát kivonni. Mint mikor ravaszkodó suszterinas citromot rág a katona-banda előtt, s ahány trombitás csak van, mindegyiknek önkéntelenül összefut a nyál a szájában és egyszerre csak elakad a banda szava, – épp ilyen visszatarthatatlan, elkerülhetetlen befolyással vannak erkölcsi életünkre olvasmányaink, tekintetünk, beszédeink, barátkozásunk. Nincs ember a világon, aki teljesen ki tudná magát szabadítani a környezet hatása alól. Tűz mellett minden fa elég. És akkor nagyhangon előállasz, hogy hiszen terajtad úgysem fog a rossz barátok példája! Hát mondhatja-e a molnárlegény, aki folyton a malomban őröl, hogy ő ugyan nem lesz lisztes?! És elhinnéd-e a kéményseprőnek, hogy ő ugyan nem lesz kormos? Tehát ne bízd el magadat! Igaza van egy régi mondás nak: Az az erős, aki tudja magáról, hogy gyönge. «Fortis est, qui se negat esse fortem.»