„Aki terjeszti a Rózsafüzért, az üdvözül!”

 

Boldog Bartolo Longo, a Rózsafüzér Modern Szentjének élete

BŰNÖS.
SÁTÁNISTA PAP.
SZOCIÁLIS MUNKÁS.
SZENT.

1841 február 11-én, Olaszországban, Latino szelíd természetű fizikusának felesége fiúnak adott életet, akinek a Bartolo nevet adták. A mama áhitatos tisztelője volt a Megváltónak és Szűz Anyjának, így gyermekeit arra tanította, hogy naponta imádkozzák a rózsafüzért, látogassák és gondozzák a szegényeket, Apjuk, Longo úr pedig ezalatt a zene és a szépség szeretetét oltotta beléjük. Maga Bartolo később így írta le gyerekkori önmagát: „hol egy szeretetreméltó csirkefogó, hol meg inkább egy kis gazember voltam”. Az őt nevelő pap kimagaslóan intelligensnek és  melegszívűnek írta le a fiút, aki ugyanakkor igen büszke.

Bartolo 10 éves volt, amikor édesanyja meghalt. A fiú lassan eltávolodott a hittől. Jogot tanult egy magántanárnál, majd Nápoly Egyetemén fejezte be tanulmányait. Ez nem ugyanaz a nápolyi egyetem volt, ahol Aquinói Szent Tamás tanult, és igen nagy veszélyt jelentett Bartolo ifjú lelkére. Miközben életstílust keresett, kollégiumi társaival együtt egyre jobban belemerült kora népszerű spirituális és politikai irányzataiba. Végül egy sátánista szekta mellett kötelezte el magát.

Bartolo sátánista pap akart lenni, ezért belekezdett egy hosszú képzésbe, ami tanulásból, böjtökből és lemondásokból állt. Felszentelésének éjjelén, amit egy sátánista főpap celebrált, a „templom” falait vihar rengette, mialatt istenkáromlások és átkok visításai szelték át a teret. Bartolo elájult a félelemtől, és hamarosan meggyötörten és betegen esett ágynak. Depressziója és idegkimerültsége ellenére prédikálással, sátánista rítusok bemutatásával és a katolicizmus publikus nevetségessé tételével gyakorolta sátánista papságát, és rengetegen csatlakoztak hozzá.

E zord évek alatt a Longo család az eget ostromolta imáival az elveszett fiúért. Egy nap mintha Bartolo meghallotta volna elhunyt édesanyja hangját, és Isten felé fordult a figyelme. Meg volt zavarodva. Elment hát egy barátjához Latiano-ba, Vincenzo Pepe professzorhoz, aki Nápoly mellett élt és tanított. Amikor meglátta, annyira megdöbbent Bartolo váratlan felbukkanásán, hogy felkiáltott: „Őrültek házában akarsz elpusztulni, Bartolo, és az örök kárhozatra kerülni?”

Amikor feltárta barátjának lelke mély meghasonlottságát, Pepe a szárnyai alá vette. Bemutatta a fiatalembert szent életű férfiaknak, akik imádkoztak érte és beszélgettek vele. Az egyik egy jól képzett dominikánus pap volt, Alberto Radente. Ő tartott Bartolonak katekézist a katolikus hitről, Aqunoi Szent Tamás írásai alapján. Sok tanulás, imádság és alapos szentgyónás után, Bartolo végül magához vehette a szentségeket. Az Angyali Üdvözlet ünnepén, 1871 március 25-én lépett be Szent Domonkos harmadrendjébe, és mindennapi kedves imája miatt a Rózsafüzér Testvér nevet kapta.

Hogy teljessé tegye a sátánizmussal való szakítását, az új megtérő még egyszer utoljára ellátogatott egy szeánszra, Mária éremmel a nyakában, és hangosan odakiáltotta nekik: „Végleg felhagytam a spiritizmussal, ez totális tévedés és hamis út!”

Majd diákösszejövetelekre és kávézókba ment, mindenhol nyilvánosan megvallotta hitbeli váltását, és dicsőítette a Római Katolikus Anyaszentegyházat. Ez igen nagy bátorságra vallott, mert abban az időben az Egyházat üldözték. Elhatározta, hogy pap lesz, de két barátja és lelki vezetője is eltanácsolta ettől. Ez elbizonytalanította. Részt vett egy lelkigyakorlaton, ahol egyértelművé vált számára, hogy a teljes tisztaság az ő útja, és visszavonhatatlanul Istennek és Miasszonyunknak adta az életét. Később ezt írta:

„Istenem, kezedbe helyezem lelkemet, és fiadként bizalommal vetem magam atyai ölelésedbe, újra meg újra lábad elé vetem ezt a sárcsomót, nincs más mit mondjak, elég nekem, ha a te céljaid szolgálatába állhatok, és nem állok ellent akaratodnak, melyre teremtettem. Kérj, parancsolj, rendelkezz velem. Mit kívánsz, hogy tegyek vagy ne tegyek? Felemeltél, lesújtottál, szenvedtem és művednek szenteltem magamat, feláldozván akaratomat a tiédnek, ahogyan Mária tette. Mostantól a te szolgád vagyok, Uram, legyen nekem a te Igéd szerint.”

Friar Radente azt mondta Bartolonak, hogy helyre kell állítania a kárt, amit másoknak okozott, ezért csatlakozott jámbor barátokhoz, akik a szegényekkel, a betegekkel és a szükséget szenvedőkkel foglalkoztak. Az egyik ilyen jámbor csoportban megismerte Mariana di Fusco Bárónőt. A bárónő megbízta a jogász végzettségű Bartolot, hogy gyűjtse össze a bérleti díjat a szegény farmerektől, akik a régi Pompeji környékén elterülő földjeit bérelték. Pénzre volt szüksége öt gyermekének neveléséhez. 1872-ben Bartolo megérkezett Pompeji-be, két felfegyverzett testőr kíséretében, akikre az errefelé tanyázó banditák miatt volt szükség.

Megütközött az itt élő emberek tudatlanságán, hitetlenségén, babonásságán, szegénységén, korrupt erkölcsén. Emberek és állatok együtt aludtak az istállóban. Hogyan tudott volna Bartolo segíteni nekik? Így jegyezte le akkori gondolatait:

„Egy napon, egy Pompeii melletti mezőn, amit Arpaia-nak hívtak, eszembejutott az az időszak, amikor sátánista papnak készültem. Alberto atya sokszor ismételte, hogy soha többé ne gondoljak erre, ne gondolkodjak rá, de akkor mégis az a gondolat ötlött az eszembe, hogy ha a Krisztus papsága örökre szól, akkor a Sátán papsága is örökre szól. Bűnbánatom és gyónásom ellenére átjárt az érzés, hogy még mindig a Sátánnak vagyok szentelve, még mindig az ő rabszolgája és tulajdona vagyok, és vár rám a Pokolban. Amint ezen elmélkedtem, úrrá lett rajtam a teljes reménytelenség, és kis híján megöltem magamat. Ekkor meghallottam Alberto atya hangjának csengését a fülemben, amint a Boldogságos Szűz szavait ismétli:  „Aki terjeszti a Rózsafüzért, az üdvözül.”

Ezek a szavak villámcsapásként oszlatták szét kétségbeesésemet. Térdre borultam, és felkiáltottam: „Ha igazak a szavaid, hogy aki a Rózsafüzért terjeszti, az üdvözül, akkor elérhetem az üdvösséget, mert nem hagyom el ezt a földet anélkül, hogy ne válnék rózsafüzéred szószólójává!… ez az eset lett a pecsét végső elhatározásomon.”

Majd ezt is írja: „Mi is az én hivatásom? Hogy Máriáról írjak, hogy elérjem, hogy az emberek Máriához imádkozzanak, hogy Máriát megszerettessem.”

Bartolo nem vesztegette az időt. Többször is megismételte utazását Pompeii Völgyébe, hogy megtanítsa az embereket a rózsafüzért imádkozni. Az 1873-as év elején szervezte meg az első Rózsafüzér Ünnepet, zenével, tüzijátékkal, még lottózás is volt! 1875-ben, plébániai misszióként meghívott több papot is, hogy prédikáljanak az ittenieknek a Rózsafüzérről.Hogy végleg megszilárdítsa ennek imának a tiszteletét és gyakorlatát, megfesttette a Rózsafüzér Királynőjének képét, és a festmény előtt elmondott imák nyomán számos csodás gyógyulás történt.

Templomot építtetett, ebben helyezték el a festményt, és egy egész város épült köré olyan emberek házaival, akik sokat tettek az árvák és szegények megsegítéséért.

Bartolo könyvet is írt a rózsafüzérről, kilencedet szerkesztett, és egy imakönyvet. Régi barátja, a bárónő minden művében támogatta. Ennek eredményeként az irigyek ajkán gonosz pletyka kelt szárnyra arról, hogy miféle kapcsolat is fűzi az özvegyet a jóképű, fiatal jogászhoz. Bartolo és a Bárónő barátjukhoz, XIII Leo pápához fordultak tanácsért, aki szintén nagy elkötelezettje volt a Rózsafüzérnek. „Jogász, te szabad vagy, bárónő, te özvegy vagy, házasodjatok össze, és senki nem szólhat egy szót sem ellenetek.”

Így történt, hogy 1885. április 7-én összeházasodtak. Matrimóniájuk szűzi volt, mivel Bartolo tisztasági fogadalmat tett. A házaspár közösen folytatta jótékony munkáját a bárónő 1924-ben bekövetkezett haláláig.

Bartolo fáradhatatlan volt a munkában. Alapított a városban egy női dominikánus rendet, akik az árvák nevelésére kaptak hivatást, a fiúk nevelésére pedig férfi szerzeteseket hívott. Sürgette az embereket, hogy tanulják a katekizmust, és sokat tett azért is, hogy a Boldogságos Szűz Mennybemenetelének dogmáját kihirdessék.

Ötven évet dolgozott az ő „Hölgyéért”. Hazugságokkal rágalmazták és pocskondiázták, hogy rosszul kezeli a pénzt. Szó nélkül tűrte a gyalázást, és később tisztázódott a vádak alól. 1906-ban Bartolo minden általa kezelt tulajdont, beleértve a sajátjait is, a Szentszékre bízta. Majd a városvezetés új adminisztrációs rendszerének kialakításában segített, mint egyszerű alkalmazott. 85 éves koráig dolgozott, mindig ajánlva és terjesztve a rózsafüzért, bárhova ment, és két hetente meggyónt.

A hosszú évek során imája olyan intenzív lett, hogy egy szemtanú így mesélt róla: „Nem egyszer láttam őt kitárt karral, az égre vagy a Szent Szűz képére szegezett tekintettel, vagy félig lehunyt szemekkel, olyan áhitatosan, hogy semmit nem észlelt a körülötte vagy a közelben folyó dolgokból.”

Egyszer megkérdezték Bartolot, hogy látta-e a Szent Szűzet, és ezt felelte: „Igen, de mégsem, mivel ő a mennyben van.”
.
1926. október 5-én, utolsó óráiban is a rózsafüzért imádkozta, szeretett árváival körülvéve. „Egyetlen vágyam, hogy lássam Máriát, aki megmentett a Sátán karmaiból” – ezek voltak utolsó szavai.

1980. október 26-án, II János Pál pápa avatta boldoggá, és elnevezte őt „Mária Emberének”.

< Boldog Bartolo épen maradt teste üvegkoporsóban tekinthető meg

Forrás: Madeline Pecora Nugent, SFO írása