Külön tanulmány témája lehetne a szakrális terek berendezésének XX. századi története, erre ez a pár soros karcolat aligha elég. Az viszont kijelenthető, hogy a szakrális terek szakrális jelentéséről az építők, de még az építtetők is alig tudnak. A héber “szent” szó (kadosh - קדוש) szógyökében ugyanaz a k:d szerepel, ami érdekes módon az indogermán eredetű nyelveknél is megfigyelhető, s aminek a jelentése: vágni. Kivágni. A szent kivágja a profánból a teret, az időt, hogy Istenhez emelje az embert.
Keretet teremt ahhoz, hogy az ember találkozni tudjon Istennel. A találkozás azonban nem csak egy futó felismerés, mert ha az ember Istennel találkozik, ebben a találkozásban történnie kell valaminek. S ennek a valaminek a lényegét a héber egy másik, rokon szóval fejezi ki (kodashim - קׇדָשִׁים), aminek a gyökében szintén ez a vágni ige szerepel. Eszerint valamit odaad az ember, ami alkalmas lehet arra, hogy elnyerje az Istentől az áldást.
Ez tehát az áldozat lényege. Az ember odaad valamit, ami olyannyira az emberé, hogy azt odaadni néha fáj, s cserébe alkalmassá válik arra, hogy Isten áldása megérintse, lefoglalja őt. Az újszövetség áldozata nem más, mint Krisztus. Ő az egyetlen áldozat és az ő áldozata lesz jelenné minden szentmisében, vele találkozunk minden áldozáskor. Eredetileg ez az oka annak, hogy templomba jár a katolikus keresztény. Nem a pap, mint showman miatt, nem a zene miatt, nem a néha megkérdőjelezhető hitelességű legújabbkori liturgikus terek miatt, s még kevésbé a közö(n-s)ség miatt, … egyes-egyedül: Jézus áldozati oltára és az Ő áldása miatt. A többi akcidentális, járulékos dolog, legyen az akármennyire is korszerű, meg zsinati…
Római Katolikus Blog
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.