A szocializmusból két gyakori támadás maradt velünk: az egyik szerint Galileit az Egyház a kutatásai miatt megégette (a valóság ezzel szemben az, hogy eredményei miatt élete végéig pápai nyugdíjat kapott, és természetesen nem ítélték halálra), a másik pedig az, hogy az egyház gazdag, vagyonát féltve őrzi, a papok pedig dőzsölnek. Mégis mennyit keres egy pap és tényleg, mire is költi az egyház a perselypénzt?
Persze mindig lesznek, akik utálják azt, akinek többje van, de az egyház tanításával összhangban nem a fényűzés, hanem a megsegítés áll, így a kérdés jogos. Elöljáróban le kell szögezni, hogy a világi papok nem vállalnak szegénységet, ez csak néhány szerzetesrendnél regula, mégis a pénzszóró luxus nem illő a hivatáshoz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a dicsőséges Istenhez nem illik a hódolat: a katolicizmus nem osztja a protestánsok puritánságát. A hívők által összeadott vagyonból épített hatalmas templomok égre vetik az emberek szemét és illő hódolatra késztetik azokat, akik belépnek a templomhajóba.
Hogy a hívők mire adják a pénzt, abban talán nincs is vita: amire akarják. De az egyház felelőssége, hogy valóban sajátságos céljaira költse a pénzt. Az öröklött templomépületek, az iskolák vagy éppen irgalmasrendi kórházi célú ingatlanok fönntartása költséges, ahogyan a Vatikánban őrzött felbecsülhetetlen értékű kulturális kincsek őrzése és restaurálása is nagyon drága mulatság. Azonban minden elköltött péterfillér mellett lesz egy rosszalló megjegyzés, hogy azt az éhezőknek is lehetett volna adni. Ember legyen a talpán, aki meghatározza, hogy többet ér-e egy karéj kenyér egy, az üdvösség felé tett lépésnél. Az egyház sajátságos céljait között ugyanis az emberek üdvözítése áll.
A papi fizetés
A papok rendesen alkalmazottai az egyháznak, s ilyen minőségükben fizetésre jogosultak. Míg a szerzetesek rendszerint összeadják a kapott pénzüket (fizetést és nyugdíjat), addig a világi papok bizonyos értelemben hagyományos életet élnek. Bár gyakran a családjuktól távol egy paplakban egyedül, bár nem magányosan szolgálnak, eljárhatnak a barátaikkal moziba, lehet autójuk, szóval vannak napi kiadásaik. Az alapvető papi fizetés a mindenkori minimálbér (ahol nincsen általános társadalombiztosítás, ott az egyház köteles valamilyen úton ellátni). Ebből a vidéki plébánosok sokszor a templom fenntartására is költeni kénytelenek, mivel a plébániák hagyományosan a hívők perselyadományaiból élnek.
Vannak persze kiemelt helyzetű templomok, melyek komoly turistaforgalmat generálnak. A budapesti Szent István-bazilika például az egyik legjobb bevétellel és perselypénzzel rendelkező magyar templom. Az ilyenek egy méltányossági alapba is fizetnek, melyekből a kisebb, vidéki plébániák kapnak pénzt. Összességében viszont a templomok (és plébánosaik) magukra vannak utalva. A papi fizetés egyébként növekedhet: egy doktorátust szerzett, érseki bíróként dolgozó, de kápláni hivatalt is viselő pap már nettó száznegyvenezer körül is hazavihet, ami ezen az életúton kiemelkedő fizetésnek minősül. A balszélről érkezik a suttogás: még nőre sem kell költenie. Hát, jó esetben nem, ez igaz.
1% és perselyezés – hogy is van ez?
A nem katolikusok számára az egyik leginkább visszatetsző dolog a szentmisében a tapasztalataim szerint az eucharisztikus liturgiába belelógó perselyezés, mikor a perselyező végigjár a gyűjtőpersellyel. Eredetileg ilyenkor a felajánlott kenyért és bort adták oda neki, ma praktikus okokból ez már nem így van: főleg aprópénzt dobnak a kosárba. Ez nem kötelező, de illő: ha valaki nem szeretne vagy nincs pénze, kimaradhat belőle, de egyébként is általában egy aprópénzről van csupán szó. Van, aki papírpénzt dob be, ez mindenki saját döntésén múlik. Ezt az adományt ajánlja föl a pap, és ebből vásárolják a felszereléseket és fogyóeszközöket, például az ostyát is (érdekességképpen megemlítem, hogy ennek darabára 1-2 forint között mozog).
Az egyházi adó a hívő nettó bevételeinek (tehát jövedelmének) 1%-a, melyet az egyházmegye javára ajánl föl. Ezt nem ellenőrzik, lelkiismereti alapú hozzájárulás.
Az egyházjog a javakról
A katolikusokra kötelező kánonjog meghatározza azt is, hogy az egyház mire kérhet javakat. Az egyháznak született joga a világi hatalomtól függetlenül javakat szerezni, birtokolni és igazgatni a szent apostoli tevékenységre és különösen a szegényekkel szembeni segítő szeretet cselekedeteinek gyakorlására (itt nemcsak a világhírű Máltai Szeretetszolgálatra, a Katolikus Karitászra vagy a világ legnagyobb létszámú segélyszervezetére, a Kolumbusz Lovagjaira kell gondolni, hanem minden egyházmegye önállóan is köteles efféle tevékenységre), méghozzá olyan módon, hogy a krisztushívők természetes jogukból következve azokat fölajánlják neki.
Az 1256. kánon alapján a javakat tulajdonjoga nem a római pápát, hanem azokat a jogi személyeket illetik, akik megszerezték azt, a pápáé az igazgatói és kezelői jog lehet az egyházi javak fölött. Tehát a kerületi templom perselyébe bedobott ötszázas nem a Vatikánba kerül, hanem a helyi egyházközségé, sőt a plébániáé. Ezt azért fontos látni, mert ebből kiderül, hogy nem a Szentszékhez folyik be minden pénz, és ezért is van, hogy évente szokás kifejezetten a pápai államnak is gyűjteni péterfilléreket egy-egy vasárnapi mise alkalmával.
A befolyt összegek viszont egyházi javaknak minősülnek, így felhasználásukra a kánonjog vonatkozik. A pap nem vehet belőle magának javakat. Sokan azt állítják igen hiányos történelmi ismeretük alapján, hogy a cölibátust is azért vezették be, hogy ne aprózódjék el az egyházi vagyon (még a saját, egyébként antiklerikális történelemtanárom is ezt tanította), ez azonban értelmetlen lenne: ezek a javak sosem kerülnek a pap tulajdonába.
Az egyház tehát olyan módon szerez javakat, mint bárki más: a természetjog és tételes jog alapján. A hívők kötelesek valamennyire, lehetőségükhöz és indíttatásukhoz mérten részt vállalni a költségekből, erre pedig a megyéspüspök köteles őket alkalmas módon figyelmeztetni.
A kolduló rendek külön engedély nélkül is gyűjthetnek saját céljaikra, azonban bármilyen egyházi célra a papok csak a helyi ordinárius engedélyével gyűjthetnek. Ez segíti az átláthatóságot, mivel a befolyó adományokkal tételesen el kell számolni. Ha előfordul az a helyzet, hogy valaki oda rohan egy paphoz, majd a kezébe nyom némi pénzt, aztán elrohan, ilyen esetekben vélelmezni kell, hogy ezt a pénzt adományként mint egyházi jogi személynek adták, így szintén adománynak minősül (a CIC 1267. k. 1. §-ból levezetve). Az adományokat visszautasítani nem lehet, de megfelelő okból és engedéllyel vannak kivételek.
Az egyház nem birtokolhat el valamit pusztán azért, mert szent tárgy, viszont a hívő köteles azt nem közönséges célra használni. Például minden oltárban egy szent ereklyéje található: ha mondjuk egy hasonló ereklyével rendelkezik, azt a hívő nem használhatja könyvtámasznak (hacsak a dolog felszenteltségét vagy megáldottságát el nem veszítette).
Alapvetően harmincéves elévülés van az ingóságokra és jogokra: ha tehát egy egyházi ingóságot harminc évig magáncélra használhatunk, arra jogot formálhatunk. Kivételt képeznek az Apostoli Szentszék ingatlanjai, ingó javai és jogai, melyekre százéves elévülési időt szab meg a kánon.
A kegyes célokra ajánlott adományokat mindig leltár szerint nagy gondossággal az adott célra kell fölhasználni. A fölajánlott művészi javakat föl kell becsültetni, elfogadásukat engedélyhez kötik, eladni őket pedig nem lehet a becsértékük alatt, mely a jelentős történelmi-kulturális múlttal rendelkező művészeit alkotások esetén felbecsülhetetlenül magas, így ezeket az egyház őrzi, de meg nem válik tőlük.
http://apologetika.blog.hu/
További cikkek:
Az oldalon megjelenő hirdetésekből befolyó, - kattintások után - járó összeget a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára ajánljuk fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.