Szembe az árral! (A tiszta férfiúság 30. rész)

 

A gúny pergőtüzében.

Talán gúnyolni fogják szemérmes viselkedésedet; hogy rosszul érzed magad, mikor mások ilyen mosdatlan beszédekkel traktálnak; hogy elpirulsz az első szemérmetlen szóra is. Fiam, légy erre büszke! Légy büszke rá, hogy pirulni tudsz! A szeméremérzet bennünk nem «gyerekesség», nem «bigottság», nem «álszenteskedés» – mint ők mondják –, hanem felbecsülhetetlen érték, a természettől kapott fegyver, mellyel fensőbb énünk szinte tudattalanul is védekezik az alantas gondolatok ellen. Az ifjúnak szemérmessége, amellyel érzékeny lelke – mint a legpontosabb delejtő – szinte öntudatlanul pirulva fordul el minden lelki tisztátalanságtól, értékes kincs. Erős védőgát a tisztátalan hullámok ellen, amelyek úton-útfélen ostromolják lelke érintetlenségét. Még a nemes pogány Plautus is megérezte, hogy «elvész az, akiből hiányzik a szemérem». «Ego illum periise duco, – írja – cui periit pudor.» És inkább tudd elviselni, ha ezért elmaradt felfogásúnak, szentesnek és butának csúfolnak barátaid, minthogy lelked tisztaságának veszélyeztetése árán érdemeld ki elismerésüket. Jusson eszedbe Szent Ágoston nagyszerű mondása: Ne gyűlöld az embereket a tévedés és vétek miatt, de a vétket és tévedést se szeressed az emberek miatt!

Gyáva legény az, aki meggyőződéséért némi kellemetlenséget elviselni nem tud, mikor voltak gyönge gyermekek, akik Jézus Krisztusért képesek voltak szó nélkül tűrni éhes fenevadak fogainak halálmarcangolását. Az a tizennégy éves Vitus mosolyogni tudott, mikor forró olajban főzték meg – Krisztusért; és az a tizenhárom éves Pelagius el tudta viselni, hogy hat órai kínzással vágták le testéről egyik tagját a másik után – Krisztusért.

 

 

Barátaid gúnyja, csábításai nagyon érthetőek. Láttál te már olyan sertést az út sarában fetrengeni, amelyik vigyorgó ábrázattal ne hívogatná pajtásait a finom, puha, illatos – pocsolyába?! Ugye, ez is milyen lesújtó röfögéssel intézi el az embert, aki nem akar melléje feküdni a sárba! A béka, mégha trónra ülteted is, visszaugrik a pocsolyába, mert csak ott érzi jól magát. Talán ismered ezt a régi mondást: Sunt, a quibus vituperari – laudari est; «vannak emberek, akiknek szidása reánk a legnagyobb dicséret». És hidd el, a szamár is szidja a rózsát, hogy miért nem bogáncsot terem. Mert neki az tetszenék!

Azon különben mindig csodálkoztam, hogy ilyen elferdült lelkek ítéletére hogyan lehet bármit is adni. Bizonyára hallottad már, hogy Pisában, Felső-Olaszország egyik régi városában a dóm tornya ijesztően ferdén áll. De ha ez a pisai ferdetorony gondolkozni tudna, egész biztosan lemosolyogná a világ valamennyi többi tornyát: «Ejnye, de furcsa, hogy az összes tornyok között csak én állok egyenesen!»

Nem hallottad, mi történt egy hegyek közé dugott szegény kis faluban, ahol az emberek mind golyvások voltak a rossz víztől s életmódtól? Egy nap turisták mentek át a falun. Rendes, becsületes arcú emberek; de a gyereksereg nagy lármával szaladt utánuk az utcán, s nevetve, gúnyolódva kiabálták: «Nézzétek! Emberek – és nincs golyvájuk!»

Neked minden támadásban kitartást adhat az a szent meggyőződésed: Aki el akarja veszíteni jellemét s becsülendő egyéniségét és ösztönök rabszolgája, tucatember akart lenni, – ám tombolja ki magát a tiltott nemi élvezetekben. De aki ad valamit jellemére és harmonikus egyéniséggé akar alakulni, az féltett kincs gyanánt őrzi testi-lelki érintetlenségét egész az Isten által neki rendelt házasság szentségéig. «Tapfer ist der Löwensieger – írja Herder –, tapfer ist der Weltbezwinger, tapferer, wer sich selbst bezwang!» A bajuszod kinő magától, a lábad megnyúlik magától, de igazi férfi-jellem magától sohasem terem. Azért bizony küzdened kell, és velünk-született gyöngeségünkből mindennap kemény önfeláldozással s tudatos munkával kell elhódítanunk egy-egy darabot.

Nem igaz! Ezerszer nem!

Mi nem igaz? Az, amivel szilárd elhatározásodat végleg meg akarják ingatni barátaid, mikor látják, hogy semmi más érvük el nem tud téríteni a tiszta élettől, az önmegtartóztatástól. Az, amit saját tapasztalataik és egyes orvosok tanítása alapján rágnak folyton füledbe, míg csak el nem kábulsz tőle: «Te bigott, te félszent, te mamlasz, hiába is törekszel magadat a házasságig tisztán megőrizni, – az abszurdum, az lehetetlen! Lehetetlent akarsz! A fiatalságnak ki kell tombolnia magát! A fiatal éveket ki kell zsákmányolni! Elmaradt világfelfogás követelhet csak tiszta ifjú életet. Egy jól kifejlett, erőtől duzzadó ifjú test erre képtelen. Mint a lélegzés, mint a szívdobogás – olyan a nemi vágy. Magától jön, nem tehetsz róla. Amire a természet ösztönöz, az káros nem lehet és azt elfojtani nem szabad. Mit erőlködsz hát? Belebetegszel! Idegességet kapsz! Nyavalyás leszel, ha ösztöneid követelődzéseit elcsitítod, ha addig vársz, míg megnősülhetsz. Nézd, a János is, a Pali is volt orvosnál és azt ajánlotta neki, hogy bátran, rajta, csak okosan, elővigyázatosan» ...

Hát ez az, amire azt mondom, hogy nem igaz! Nem igaz, hogy az ifjúságnak úgy kell kitombolnia magát, ahogy a te barátaid értik. Hiszen a katolikus egyház nőtlenséget, nemi megtartóztatást követel papjaitól egész életükre és azok mégsem lesznek betegekké (sőt átlag hosszabb életűek, mint mások)! Hát akkor lehetetlen volna a tisztaság megőrzése nem is az egész életre, csak a házasságig?! Erre mondom, hogy nem igaz! Nem igaz, hogy erősen kifejlett fiatal test nem képes az önmegtartóztatásra! És ezerszer nem igaz, hogy a tiszta élet következtében akármiféle betegséget kapnál! Hát mi igaz?

Ne játsszál a tűzzel!

Az igaz, hogy aki szalmából van, annak jó a tűztől távol állani. Az igaz, hogy a hatos flaubert csöve szétreped, ha kilences golyót lősz át rajta. Igaz, hogy az elektromos vezeték megolvad, ha villámcsapás szaladgál benne. Igaz, hogy az orgona sípja szétreped, ha orkánt eresztünk bele. Igaz, hogy a legszelídebb ló is megvadul, ha tüzes taplót teszel a fülébe, és igaz, – hogy a te barátaid, akik így beszélnek, talán hosszú, bűnös szokásokkal annyira elnyomorították már az akaraterejüket, hogy most már lehetetlennek látszik előttük a tiszta élet.

A berlini nemzeti képtárban van egy megrendítő kép; a szemlélő csak szomorú gondolatokkal állhat előtte. Hajmeresztő sziklahasadék mélyén vad hegyi-patak árja porzik, tajtékzik; a mélység fölött híd vezet át, de a híd egyre keskenyebb, keskenyebb lesz, a közepén már csak egyetlen deszkából áll, – s a hídon lángoló arccal, vadtüzes szemmel megy egy ifjú lovas.

Nem látja a mélységet, nem a keskeny pallót, csak egyet lát: a túlsó sziklán ott integet felé az érzéki gyönyöröknek csalogató, csábos tündére. Csak ezt látja, ez után tör vészes vaksággal – s mellette ott léptet a vigyorgó halál, csontos kezében homokórával. A homokszemek már-már leperegtek, az ifjú lovas már-már a keskeny deszkához ért, már esik ... már zuhan ... és alól a tajtékzó habok ... a pokolnak megnyílt feneketlen szája ...

Igen: az erkölcstelenség lejtőjére aki rálépett, annak megállania alig lehet, – ez az igaz!

A régiek sokat meséltek egy szörnyű erejű mágneses hegyről, amelyik valahol a tenger közepén emelkedik. Ha vihar hajót kerget közelébe, ez a hegy rettenetes erővel ragadja magához, roncsokra forgácsolja s a tengerfenekére süllyeszti. Sokat beszéltek a bűvös énekű szirénekről is, akik a szigetre csalják az elbájolt utast és ott kegyetlenül megölik. Hát az a mágneses hegy a valóságban nincs meg és szirének sincsenek, de a mesebeli mágneses hegy minden erejénél és a szirének bűvös énekénél pusztítóbb veszélybe jut, aki az erkölcstelen élet csalogatásaival játszani kezd, – ez az igaz!

De az is igaz, hogy ha a te hangos barátaid az első kísértésekben szigorúbbaknak mutatkoznak alsóbb vágyaikkal szemben, akkor ma akaratukat nem himbálná magával minden legelső kísértés is értéktelen rongydarab gyanánt. Kezdetben még félénkek, nem olyan hevesek ezek a vágyak; akkor kellett volna erőslelkűeknek mutatkozniuk és most nem kellene bűneiket hívságos ürügyekkel kendőzniük. Hiszen tudod, hogy még a legdühösebb fenevadakat is lehet dresszírozni; az állatszelidítő az oroszlán torkába is meri dugni a fejét s nem esik bántódása. Hogyne lehetne hát uralkodnunk akár legszenvedélyesebb természetünkön is!

Nem maga az ösztön legyőzhetetlen; hanem csak a mesterségesen izgatott ösztönnel nem bír a legyengült akarat.

Nem akarsz beteg lenni? Hát akkor miért oltod be magad lázbacilusokkal! Nem akarsz tífuszos lenni? Hát akkor miért iszol pocsolyás vizet!

«De hát ha maga a természet annyira ösztönöz a nemi életre, azt csak nem lehet elfojtani?» Olvasd csak, mit felelt erre egyik budapesti egyetemi orvostanárunk, Liebermann Leó:

«És most adjuk meg a választ még azoknak is, akik feltétlenül bízva a természettől belénk oltott ösztönökben, azt állítják, hogy olyasminek kielégítése, amire maga a természet ösztönöz, káros nem lehet.

Ezeknek azt feleljük, hogy a természet különféle ösztönökkel ruházta fel az embert; mindegyik más és más célt szolgál, mert a természet különböző céljaira egy ösztön nem elegendő. A természetnek egyik célja, hogy az emberi nem fennmaradjon, ezért látta el a nemi ösztönnel; másik célja, hogy egészséges nemzedék fejlődjék s hogy az egyén, mint ennek közvetlen teremtője, megtartsa épségét, egészségét. Mivel azonban a szaporodást szolgáló nemi ösztön kielégítése könnyen ártalmára válhatnék a másik célnak, azért egy másik, az előbbit szabályozó ösztönnel is fel vagyunk ruházva, amely utóbbit gondolkozást ösztönnek nevezhetünk.

Az ösztönök egyenként elég gyakran, csalfáknak bizonyulnak!

A hagymáz után lábadozó mindig éhes, annyira, hogy sír és könyörög egy falat kenyérért. A táplálkozási ösztön talán sohasem nyilvánul olyan erősen, mint akkor. És mégis mi történik, ha szánalomból engedünk a könyörgésnek és odaadjuk azt, amit az ember ilyenkor kíván? Kitesszük a legnagyobb életveszélynek. Alig behegedt sebekkel borított belei a beteg megkívánta táplálékot nem bírják el, a sebek ismét felfakadnak, és amikor egy ilyen szerencsétlen a boncoló-asztalra került, azt látjuk, hogy az annyira óhajtott táplálék ölte meg, kilyukasztotta beleit.

Kit ne késztetne ösztöne egy pohár jéghideg víz ivására vagy hideg vízben való megfürdésre, amikor fel van hevülve és liheg a hőségtől? Az ilyen meggondolatlan cselekvés végzetes következményeit azonban talán mindenki ismeri és ezért ne is szóljunk többet róla. Mindenki be fogja látni állításunk helyességét, hogy az ösztön csalfa lehet s hogy rászorul a fékezésre !» (Liebermann: Az egyetemek és főiskolák polgáraihoz. Budapest, 1912. 11-12. l.)

Igen, az állat mindent csak ösztöne után cselekszik, s ösztöne téves útra soha nem viszi. De az emberben az ösztön ellenőre az ész; s az ész szava sokszor ellene mond az ösztön követelésének.