2019. október 18., péntek

Mi kinek a rabjai vagyunk?


- Kik vagytok? - kiáltotta vígan Szikárdusznak. - Barátok vagytok? Bolondok vagytok! Nem tudjátok, mi a jó!?
- Hogyne - felelte nyugodtan Szikárdusz -, hiszen látjuk: sarban heverni a jó!
S odább lépett.

- Látod - mondta Jancsinak -, ez az ember latszik neked, hogy úr, pedig nem úr. Rab. Testnek rabja.
Egy csoport fekete köpenyes ember állt az utcán egy olyan ház előtt, amely beljebb épült, mint a többi. Hegyes, hosszú posztósüveget viseltek, feketét, olyat, mint a fordított tölcsér. Többnyire göndör szakállú s hajlott hátú emberek voltak. A köpönyegükön elöl-hátul tenyérnyi piros posztószelet virított. Csaknem mindenkinek a kezében volt valami ruhaféle: selyemszoknya, dalisaru, sarkantyús sárgacsizma, kard, süveg, rámás kép, a hátukon is kinek zsák, kinek zacskó, kinek nadrág. S valamennyinek hevesen mozgott a szája s a jobb keze. Lármásan fecsegtek, vállukat rángatták, kezüket terjegették.
A csoport közepén egy asztalka állott. Az asztalkánál egy agg zsidó ezüst denárokat olvasott három fiatal elé. A negyedik a fejét a jobb vállára hajlítva írt ónnal sebesen.
- Látod: pénz rabjai.
És szótlanul haladt tovább.
Lenn a hévizi malomnál három bársonydolmányos, bársonysüveges úr lovagolt el. A szél a lovak sörényét halról-jobbra borzolta.
Ragyogott rajtuk a sok aranylánc, süvegükön a boglár, karjukon az ékes kövek. A lovak csótára is csillogott a kövektől.
- Látod - mondta Szikárdusz -, pompa rabjai.



Jancsi utánuk bámult.
- Mindenki rab-e? - kérdezte félénken.
- Mindenki - bólintott Szikárdusz.
- A király is?
- Király is.
- Kinek rabja a király?
- Nemzet rabja.
- Mink is rabok vagyunk-e?
- Mink is.
- Mink kinek a rabjai vagyunk?
- Isten rabjai, fraterkám.
Szótlanul mentek tovább.
A révhez értek. Szikárdusz ottvártukban rámosolygott a fiúra:
- Vajon mit gondolsz tied feje: kinek jobb rabja lenni? Úrnak-e? földbirtoknak-e? pénznek-e? asszonynak-e? vagy jóságos Istennek?


Gárdonyi Géza - Isten rabjai

Magyar rendek, ahová érdemes benézned:

Jó Pásztor Nővérek (ők bajba jutott anyáknak segítenek új életet kezdeni, csodálatos emberek)

Teréz anya nővérei Magyarországon - ők mindig, mindig mosolyognak, úgy segítenek a szegényeken

Hivatástisztázás  (görgess lejjebb és a bal oldalon látni fogsz rengeteg jó helyet)

Gyalog zarándokolt Czestochowába ez a 95 éves hölgy

Megérkezett Czestochowába a 95 éves olasz Emma Morosini, aki egyedül és gyalog zarándokolt a legismertebb lengyelországi Mária-kegyhelyre.
    A sokak által „zarándokanyókának” becézett hölgy szülővárosából, az észak-olaszországi Castiglione delle Stivieréből indult július közepén. Zarándoklata során mintegy ezer kilométert tett meg rózsafüzérrel a kezében, maga után húzva egy gurulós bőröndöt minden szükséges felszereléssel.

    A zarándok napi átlagban 40 kilométeres gyaloglás után ott szállt meg, ahol éppen adódott. A czestochowai kegyhelyre érve köszönetet mondott mindazoknak, akik útközben segítették. Elmondta: előfordult, különösen a hegyekben, hogy nehéz volt számára akár néhány lépéssel is továbbhaladni. Olyankor akadtak emberek, akik egy rövidebb szakaszon autóval vitték tovább.

    Czestochowába érkezve Morosini asszony egyenesen az ott őrzött Fekete Madonna csodaképéhez ment, majd hosszabb ima után találkozott a Jasna Góra-i rendházban élő pálosokkal. 

    Az újságíróknak a hölgy a bizalom és az ima fontosságáráról beszélt.
    
Emma Morosini 25 éve jár zarándoklatokra, eddig mintegy 30 ezer kilométert tett meg gyalog. Ellátogatott több európai kegyhelyre, köztük már korábban is szerepelt Czestochowa, de járt Jeruzsálemben és a dél-amerikai zarándokhelyeken is. Emma 28 éve súlyos betegségből gyógyult meg és akkor tett fogadalmat, hogy évente három hónapot zarándokúton tölt.

2019. augusztus 10., szombat

Példa arról, hogy a vallástalan ember mennyire félhet a haláltól

ROBESPIERRE HALÁLA
✠ A francia forradalom idején Robespierre volt a legkegyetlenebb ember. Ügyvéd fia volt s teljesen vallástalan. Sikerült neki a kormány élére állani. Rémuralma alatt egymilliónál több ember végezte nyaktilón, többek között XVI. Lajos francia király és vagy kétezer pap. Mindenki félt, remegett tőle, míg végtére ellenségei elhatározták kivégzését, ami 1794 július 28-án meg is történt. Kivégeztetése előtt agyon akarta magát lőni, de csak arccsontjait roncsolta szét, úgy hogy bekötözve vitték nyaktilóra. Útközben folyton kegyelemért esengett, de ebben nem részesült. A nyaktiló láttára remegett, mint a nyárfalevél. Bírái közül egyik ki is gúnyolta őt gyávaságáért s vállára verve így szólt: „Ugyebár Robespierre, mégis van Isten?” S utána nyomban kivégezték. ✠

2019. augusztus 7., szerda

Válás: az együtt töltött idő hiánya



A válások és a gyerekek elkallódásának szinte egyetlen oka az együtt töltött idő hiánya. 




A képességek elsajátítása, a szerepek megtanulása – általában a tanulási folyamat – mindig a látott, megélt minta alapján rögzül legjobban. Ha már tanítják, az egy másodlagos, “erőltetett” módszer. Az együtt, egymásra figyelve eltöltött idő alatt a felek viszont ösztönösen “tanulják a másikat”: így lesz eggyé a bibliai értelemben a házastárs, így érik apává az édesapját figyelő fiú, így nő anyává az édesanyját másoló lányka. A közösen eltöltött idő alatt az emberek ráhangolódnak egymás gondolataira, céljaira, jobban átveszik a másik ritmusát, a közösen megélt pillanatok hatására közelednek a vélemények. 


Az együtt “csak úgy” eltöltött, de az egymás tanulása szempontjából elsődleges fontosságú közös idő hiányában a mindennapjaikat külön pályán élő házastársak akarata, vágya eltávolodik, kettéválik, amelyet utána az élethelyzetük is lekövet. 

A Sátán az idővel zsarolja a leginkább a ma emberét, de Isten az idő Ura. Ha Istenhez tartozunk, az időnket Isten elgondolása szerint használjuk - vagyis nem hagyjuk, hogy a Sátán elvegye, kiforgassa azt. 

Jézus 30 évig együtt volt Máriával és Józseffel. Egy akart lenni velük. Utána viszont – mivel ez volt a Mennyei Atya akarata – a tanítványokkal töltötte minden idejét. Már a meghívásuk is az volt, hogy időt töltött velük, meghívta őket a házába. Mert tudta, hogy úgy lehet egy velük, ha együtt élik meg a mindennapjaikat, minél több percet az életükből. Sokszor csak spontán, anélkül, hogy tanított volna. A legfontosabb egységet pedig, a Mennyei Atyával való egységet a napi - valószínűleg - több órás imákban élte meg: együtt töltötte az idejét Atyjával. Figyelte őt, eltanulta az akaratát, azt, hogyan legyen Jó Pásztor, mint az Atya. 


Júdás sokat volt külön Jézustól, mindig “elkóborolt”. Külön, másokkal, sokszor az ellenséggel töltötte az idejét. Így végül “elvált” Jézustól.

Pedig Isten akarata: “Legyenek mindnyájan egyek.” (Jn 17,21)


2019. július 17., szerda

Három üveggolyó

A nagy gazdasági válság évei alatt egy dél-idahói falucskában laktam. Akkoriban az ennivaló is, de a pénz igen kevés volt, ezért a csere-üzlet is gyakori volt. Egyik nap, amikor Miller úr, a zöldséges egy zsákocska krumplit pakolt nekem, észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöldbabos kosár látványa.

Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.


- Hello Barry, hogy vagy?! Kérsz valamit?
- Hello Miller úr! Jól, köszönöm jól. Nem! Nem, csak csodálom a babot. Nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik. Napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nem. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem!
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmm! Csak egy baj van ezzel.
Ez kék, és én a pirosat szeretem. Olyanod nincs?
- Háát… otthon… talán…
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsákocska babot,
és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem!
- Rendben van Miller úr. Köszönöm Miller úr.

Hosszú évek után, amikor Idaho államban jártam, ellátogattam abba a falucskába is. Érkezésemkor az ottani ismerőseim temetésre készülődtek. Miller úr temetésére. Velük tartottam én is. A ravatalozónál beálltunk a sorba, hogy részvétünket kifejezzük Miller asszonynak. Előttünk, a sorban három fiatalember állt. Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek.
Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra,
s megfogták a halott kezét, majd tovább haladtak. Mikor rám került a sor, elmondtam Miller asszonynak,
hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet a kisfiúról és az üveggolyókról. Az idős asszony csillogó szemekkel szorította meg a kezemet, és ezt mondta: - Az a három fiatalember, aki épp ön előtt volt, csak három a sok gyerek közül, csak három kisfiú, aki akkoriban nagyon szegényes körülmények között élt, s akikkel Jim igen szeretett üzletelni, babért, almaért, paradicsomért, vagy ami éppen volt. Amikor visszajöttek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajöttek, Jim úgy döntött, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldte őket egy zsák zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Éppen az előbb mondták el, hogy mekkora segítséget jelentett számukra az, ahogy Jim bánt velük.
És azt, hogy most végre, Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően...
Eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat. Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. 


Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje markában
három fényes piros üveggolyó pihent.

Virradat előtt


Sok az utas az éjjeli vonaton. Pedig olyan hosszú, hogy végét se látni.

- Kalauz! Hová ülhetünk?
- Mingyán kérem: most csatolnak három kocsit. Tessék majd ott hátul: ki hova fér.
A vonat már negyedórája áll. Nekem jó helyem volna, de kereskedőféle emberek az utazó-társaim. Aludni akkor se lehetne tőlük, ha el lehetne helyezkedni a fülkében: beszédes nép az efféle. Máskor mulatok is rajtok, most azonban szomorit a beszélgetésük.

A háboru szerencséseiről locsog a szó, mióta csak Pestről elindultunk, tehát már harmadik órája. A szerencsésekről beszélgetnek, a csodálat és irigylés hangján. A szállitókról, élelmezőkről, vállalkozókról, nagy eladási alkalmak meglesőiről és elzsákmányolóiról. Szóval: az üzleti zsenikről, akik kezében minden rézfillér aranynyá változott a háboru folyamán.



No énnálam forditva történt: ami kis nyaraló vagyont nagyidőkön át összekuporgattam, a háborunak mingyárt az első szele elvitte. Drága szép részvénypapirosaim, életem munkásságának apró kis félrerakosgatott gyümölcsei! Azoknak a kuponjaiból vehettem magamnak eddig minden nyáron egy kis levegőt és árnyékot, télen meg egy kis napfényt és tengerillatos meleget. Isten veled Tátra, Riviéra, Egyiptom! Aki tudja, mit jelent ez három szó a hivatal porában élő emberféregnek, megérti, mért könnyezem én meg ezt a háborut!

Fogtam a kalapomat és az irattáskámat: leszálltam és megindultam a végtelen vonat vége felé.
- Ki hova fér! - biztatta a konduktor a beszállókat, - mindegy most akármelyik osztály.
És szorgalmasan lengette a lámpását a sötét sin-melléken, a csatolt kocsik előtt.
- Ki hova fér!
No nyüzsögnek is.
A csatolt kocsikban nincs világosság. Az utasok csak mozgó árnyékok.
Van-e itt hely?
- Nincs.
Másik kupé:
- Nincs.
Kutyázomadtát, mégiscsak jobb volt volna amott maradnom, amott ahol még reggel is beszélgetnek talán a jövő évtized magyar báróiról.



Az egyik elsőosztályu nagyfülkében egy paraszt-cipős leányka ül az ajtó mellett. A lába korlátként zárja el a fülkét.
Beszemlélődök.
Öt árnyék.
De a leánykával szemben üres a hely.
- Vond be csak a lábad kislány.
A leányka felvonja a lábát maga alá.
Utánam mingyárt egy másik úrféle nyomakodik:
- Elférek-e melléd, kicsi?
- Tessék, - mondja komolyan a mellette ülő katonaforma utas.
S elkarolja onnan a leánykát.
- Felcsappantjuk a könyöklőt is. Igy.
A leányka beljebb-igazodik a katona mellé.
- No hálistennek!
S ülünk, várunk a sötétségben.



A belső szélső útas pipázik. A pipa parazsa rövidre nyirt ősz bajuszt világit meg, és fekete-zsinóros szürke zekét. Egyebet nem látni.
A vonat mozdul, indul.
- Ej, hát itt nem gyujtanak lámpást? - fakad szóra az úrféle, aki legutóbb jött.
Föltette a kalapját a hálóba, s a fejére angol sapkát nyomott, ahogy a sötétben láttam. A ruhájából kölni viz szaga áradt.
- Mér nem ég a lámpás?
- Nemsokára verrad, - feleli álmosan a mellettem ülő.
Most már, hogy megszokta a sötétséget a szemünk, sejlik, hogy az utasok hárma katona. A katonasapka vall rájok. Bóbiskolnak. Csak a lányka mellett ülő tartja egyenesen a fejét, mintha most is őrségen állana.

- Verrad, - bólint a szóra a pipázó ősz az ablak mellett, - de bár akkor volna sötét, mikor hazaérek én.
Senki se kérdezi, hogy miért? Ő azonban mégis válaszol:
- Mer világossal is inkább behunyom a szemem. Házam helyett düledék. Lovam, tehenem helyett üres istáló. Hogy a szél... A hambáromba hat köböl gabona vót, a kéménybe sonka, kóbász, szalonna, a padlásomon öt zsák gyió. Husvétra tartogattam a gyiót. Akkor legárosabb.
Nem szólt rá senki.
A vonat haladton-halad.



Az ablak előtt egy-egy piros szikra száll el, néha kettesével-hármasával is. Az angolsapkás úr kölni illatát enyhe kőszénbűz feledteti.

A pipás ősz sóhajt:
- Hogy a szél száritsa őket szögön, mind császárostul! Veszett disznó kutyák! Ha mán kimellyesztettek mindenembül, legalább a házat ne égették volna hamuvá. Addig csak ott rejtőztem a kert alatt, de mikor láttam, hogy ráfut a láng, biz elugortam. Mert mondok: bizony meglátnak a világosságnál, még azt a kis pénzt is elveszik tűlem, aki a termésbül maradt. Öt nap bujdostam az erdőn. Öt nap, hogy a szél... Se ételem, se takaróm. Egypár szem vadalmát leltem a harasztba... No ezt az öt napot se felejtem el. Hogy ne jutna haza egy muszka se, amelyik ide teszi a lábát!

A torkából szakadt ki ez a szó: öt napot, mintha a sirásából maradt volna benne.
Hosszan bólogat utána, és búsan szipákolja a pipáját. Az ablak előtt piros csillagok szállongnak kettesével-hármasával.



Megint csak ő szólalt meg:
- Még a feleségemnek a legjobb, szegénynek: két héttel előtte tettük a földbe, Isten nyugasztalja. Hítt a lányom, hogy költözzek hozzá, Kolozsvárra. Fűtő a vőm, gőzösön, lokomotyin. De mondok, mán hogy hagynám itt házamat, jószágomat, eleségemet, takarmányomat? Hogy a szél... Hát most mán ki adja azt vissza? Az én okos jó Bársony lovamat, jó tehenemet, eleségemet, hat zsák gyiómat, öt napi hányódásomat! Öt nap, mint a kóbor vadállat...

- Öt nap, - böffen meg a velem szemben ülő angol-sapkás, - öt nap, hm. Hát mink hónapokig a halál erdejében? Halál árkában! Halál mezején! Hm. Bezzeg ott jól főztek: mindenféle levélnek tudjuk az izét. Vadalma? Hm. Jó volt volna vadkrumpli is. Hm. Nyoszolyánk is volt jó puha, mikor az eső esett. Szép fehér, mikor havazott. Bizonyosan ott törögették meg a kend dióját a muszkák, mer igen ropogott.

Az egyik katona nevetőn köhhen.
Az úriutas folytatja:
- Dinnyét, tököt is vihettek magátul tisztelt barátom, mer ugyancsak hajigálták át hozzánk. Hm. Hát aztán a fagy? Akkor éreztem csak meleget, mikor a vérem ömlött.
A pipás megejti a fejit:
- Am mán...
A katonák már nem bóbiskolnak.
- Bezony, - kezdi az egyik, - nekem is ott fagyott el mikor...
Az úrféle azonban nem engedi szóhoz:
- Hát a mi vérünket ki adja vissza? - harsan meg boszusan. - Háromszor ment át rajtam a golyó: kétszer a lábam kásáján, egyszer a mellem közepén. Vesztettem véremet, vesztettem klienturámat, vesztettem évemet, egészségemet. A kórházban meggyógyult a lábam, a tüdőm is úgy, ahogy, de elromlott a gyomrom. Ha véletlenül nincs pénzem, ott gebedek meg attul a kenyértől, tésztátul, amit ott sütöttek-főztek. Örülhetek, hogy visszahozott a két lábam elevenen.
- Engem a féllábam, - szólal meg rá búsan a mellettem ülő, aki az előbb is szólott.
S lekoppantja az egyik lábát. Érteni lehet a sötétben, hogy fából van.
- Hát ezt ki adja vissza? - mondja olyan sóhajtással, mint akit lidérc nyom altában az ágyon.



A pipás megejti a fejét:
- Am mán baj.
- Bajnál is nagyobb szó ez, öreg. Mert aki állton dolgozik, láb kell annak, láb. Volt is nekem. Volt úgy, hogy hajnaltól esti kilencig nem ültem, csak mig az ebédem befaltam: pénteken, szombaton. Péntek heti vásár: nyiratkozás. Szombat: beretválkozás. Meg se érezte a lábam. Még ráadásul táncoltam is vasárnap este az iparoskörben. Pedig vasárnap délelőtt is bokros a munka.
Nagymélyet sóhajt. A levegőbe legyint:
- Levehetem a réztányéromat: ülhetek vele koldulni az üzletem elé.

A pipással szemben ülő katona is megszólal álmos-unottan:
- Cseréljünk: odaadom neked a féllábamat, add érte a félkarodat.
S megrázza jobbkézzel a köpönyegének a bal ujját. A homályban is látni, hogy üres.
- Hogy a szél... - döbben meg a pipás.
A karjavesztett a nevetésnek egy keserű kahhantásával forditja feléje a fejét:
- Hát biz azt csakugyan a szél száritja mán valahol, ha ugyan ott hever még ahun leszakadt. Bezony. 



Olyan vagyok én azóta, mint a szárnyametszett rigó; se tyúk, se madár. Bezony. Igaz, hogy eljött közibénk egy igen dörék geróf, félkezü az is, Icsi geróf, hallották tán hirit. Eljött, tanitott bennünket. Áldja meg az Isten a jólelkit. Ámbátor... Hogy aszongya, hogyan öhetünk félkézzel? Azelőtt is félkézzel öttem én: a ballal legföjjebb a bajuszomat törülgettem. Osztán hogy az almát hogyan hámozhatjuk? Héjastul eszi azt minálunk, akinek két keze van is. Aztán puskát is fogott: célzott, lőtt, trafált. Hát iszen jó, aki vadászik, vagy csőszködik, de mán a magunkfajta ember csak akkor fog puskát, ha katona, vagy ha a gazdájáét pucoválja. Ongorázott is, no gyönyörületösen. Csak azt nem mutatta meg, hogyan löhet félkézzel lovat hajtani? Mer kocsis vótam én, világéletembe. Apám is av vót, öregapám is. A fiam is al lesz. A jó helyem is megvót a szógabiró tekintetes úrnál. Hej, de sirva is fakad még az a két ló is, ha engemet meglát.
S a hangja elernyedt.

A beszélgetés megszünt, vártuk, hogy a negyedik katona is megszólal. De az csak hallgatott. A leányka az ölébe kókadtan aludogált. Félkarral azt ölelte. A feje állásán látszott, hogy őmaga nem alszik. Előbb is látszott a homályban, hogy a feje mindig arrafelé fordult, aki beszélt.
De ő nem szólalt meg. Csak a vonat morgott, ingadozott, haladozott. A házavesztett ősz némán szivogatta a pipáját. Az ablakon át valami távoli városka vörös fénypontjai csillámlottak. Egy félkörbe hajló vonal apró tüzpontokból. Aztán megint sötétség, az éjnek végtelen fekete táblája.
A negyedik katona hallgatott.



S tán valamennyien alvásra gondolunk. Azonban a kocsi ajtaját valaki becsapja. A szomszéd fülkében boszus hangok hallatszanak:
- Mér nem ég a lámpás?
Egy vastagabb hang mentegetődzve felel:
- Mer nem vót rá idő kéremássan. De iszen mingyán verrad.
- Sohse verrad, - morog a karjavesztett, - se rám, se a szép magyar hazára.
A pipás sóhajtva kocogtatja ki a hamut a pipájából:
- Bár mikor hazajutok...
Aztán lámpavilágosság villan el az ajtó-ablak előtt, s közeledik. Az ajtót elrántja a konduktor.
- A jegyeket kérem.

A kezek a zsebekbe nyúlnak. A kisleánynyal utazó katona is a belső zsebébe nyúl s elővon egy pirosas papirost és egy kisebb jegyet is, fahéjszinüt. Akkor látjuk, hogy fekete pápaszem van rajta. Sápadt, harmincéves ember, nagy vörös sebforradás a homlokán. Vitézségi aranyérem a mellén. A konduktor már előbbre mozdult, de ő a jegyét a konduktornak az előbbi állása felé nyujtja. Látszik rajta, hogy vak.



Azonban a lányka is fölemeli a fejét és álomtól zavaros szemmel bámul a lámpásra, aztán a konduktorra. Tiz éves falusi leányka, mellen átkötött virágos nagykendőben, a lábán otromba füzőscipő.
Megérti mi történik: elveszi a jegyet a vak vitéz kezéből, és nyujtja a konduktornak.
- A kisebbik az enyém, - mondja okoska-komolyan.
A konduktor belecsikkant a két papirosba, s a leánykának nyujtja vissza.
A leányka összehajtogatja gondosan: a kicsit a nagyba, s visszadugja a vak vitéznek a belső zsebébe. Egy mozdulattal be is gombolja a kabátot.
A konduktor elvonul, becsukja az ajtót is.
A leányka visszadől a vak vitéz ölébe.



A vonat halkan morgadozik, rázakodik. A szomszéd fülkéből ismét hallatszik egy uj hang:
- Mér nem ég a lámpás?
A kalauz ismét mentegetődzőn válaszol:
- Mer nem volt rá idő kéremássan. De iszen mingyán verrad.
Vártam, hogy a félkaru is megint rámondja:
- Sohse virrad.
Vártam, hogy a pipás polgár megint mondja:
- Bárcsak...
Azonban egyikük sem szólt.
Pedighát csakugyan szürkült, világosodott már valamelyest, lehetett látni a fejek állásán, hogy minden arc a vak vitéz felé van fordulva.



A pipás polgár megmozdul és szótlanul tömi megint a pipáját. Gyujtót sercent az ablaküvegen, és komoly figyelemmel tartja a pipára. A dohány m. királyi büdös, de mingyárt fogja a tüzet. A gyujtó maradék lángocskájánál odatekint a polgár a vak vitézre. Aztán a láng elalszik, csak a pipa parazsa piroslik a homályban.
Szivja, szivogatja.
Megszólal sóhajtva:
- Hát iszen igaz... A kár csak kár...
Szí a pipáján:
- Ámbátor a ló úgyis vén vót. Okos vót, jó vót, de mán elkopott a foga. Majd csak találok egy ócsó csikót.
Szí a pipáján:
- A tehénnek se veszett még magja. Aztán legalább én is elmondhatom: Isten adta, muszka elvette, - szenvedtem én is a hazáér.



A lábavesztett bólint rája:
- Mindenki szenvedett, minden eligazodik. Aki nem állhat, dolgozzon ülve. Parókát varrunk: jól fizetik. Mindenki tudhatja, hogy nem táncba fagyott le a lábam.
- Büszke lehet rá, - szólal meg az angol-sapkás ur, - nincs az a szép érdemkereszt, mint amilyen szép érdemjegy a sebhely, csonkaság, bénaság. A Mária-Terézia rend jelvénye se ragyog annál szebben.

A félkezű megdörzsöli a karja csonkját:
- Mindent meg lehet szokni, - mondja elgondolkodón. - Lám az én öreganyám még öreg se vót akkor: egy rongyos dunyháér, három-négy vánkosér berohant a tüzbe. Pedig úgy égett mán a ház, hogy az ablakon vert ki a láng. Mégis berohant. Ki is hozta a dunyhát, a vánkosokat is, de a szeme világa bennmaradt. Eleinte igen szomorkodott persze, de aztán megszokta. Ugy megszokta mintha sose vót vóna másképp. Csakúgy dógozott mint annakelőtte. Ha nem is mindent, de csaknem mindent. Még varrt is. Csak épp, hogy mikor a baromfiaknak vitt ki vizet, néha melléje öntötte a tálnak. De maga is nevetett rajta. - Hagyjátok el, - aszongya, - akarva öntöttem úgy: láthassátok, hogy szivesebben isznak a puszta fődrül. Neki vót a legjobb kedve, ha vendég járt nálunk, vagy téli estéken fontak-varrtak nálunk: olyan történeteket mondott el, hogy az ódalunkba is belenyilallott a nevetés. Bótba, templomba vezető nélkül eljárt. Szomszédokhoz is.


Az angol-sapkás levette a kisebbik kofferját az ülésről.
- Nekem az öcsém van úgy, - mondta, - húsz éves volt, mikor megvakult. Az is csakúgy járkál, mint annakelőtte, úgy. Csak épp, hogy a lába előtt mozgatja a bot végét. Még dolgozik is az irodámban. Gépirást tanult meg vakon. Neki diktálok. Az arca a vaknak lassankint úgy megérzékenyül, hogy megérzi a világosságot is, sötétséget is. Megérzi, hogy borult kint az idő, vagy napos. Megérzi: mikor jár fal közelében vagy élőfa közelében. Megérzi.

A vonat ellasudik: valami nagy állomásra értünk.
- Friss sör! Friss sör! - kiabálja a kocsik mellett egy fáradt gyerekhang.
A házavesztett ember lebocsájtja az ablakot:
- Ide fiam, ide.
- Nekem is, - kiált a lábvesztett.
- Nekem is, - mondja csonka.
S mind a kettő a zsebébe nyúl.



A házavesztett ember megérinti a vakot a karján:
- Magának is, igaz-e?
- Jó, hát nekem is, - mondja csendesen a vak.
És a zsebe felé mozdul a keze.
- Nono, - tiltakozik a házavesztett, - én adom a sört, nem a kocsmáros.
S a kezébe illeszti a vaknak a poharat.

Az ügyvéd szivart markol elő. Mind a három katonának nyujt belőle. A vakot is kinálja:
- Rágyujtasz-e te is bajtárs?
- Köszönöm, - feleli a vak, - elszoktam tűle. Köszönöm.
Itta a sört nagy nyeletekben.

S hogy felét megitta, óvatosan bocsátotta a vaskos poharat a combjára. Zsebkendőt vont elő a belső zsebéből s megtörülte a bajuszát.


- Virrad, - mondta szinte vidáman, - megérzem mán én is.



2019. július 6., szombat

A bevehetetlen erőd


+ Lelked Jézus számára legyen gyönyörű kastély, az ellenség számára azonban bevehetetlen erőd! +

2019. május 28., kedd

Szívre tett kézzel énekelték a magyar himnuszt a libanoni keresztények

A könnyed kicsordul, ha megnézed az alábbi videót:


Váratlan és megható gesztust tett a libanoni Sancta Maria kórus, amely az elmúlt hétvégét a máriabesnyői Mladifesten töltötte.


A keresztény énekkar Budapest nevezetességeit járta végig, amikor is az Országház előtt megálltak, hogy énekeljenek. Ebben nem lenne semmi meglepő, hiszen egy kórus általában így tesz, azonban a libanoni fiatalok a magyar himnuszt énekelték el: szívre tett kézzel, gyönyörű kiejtéssel. 
A megható gesztusról megkérdeztük Bese Gergő atyát, aki idén második alkalommal szervezte meg a Mladifestet:
“Tavaly meglepetésként megtanulták a “Lelkem, áldd az Urat” című gyönyörű dicsőítő dalt, idén pedig a nemzeti imádságunkat. Minden sor le volt fordítva nekik, pontosan tudták, hogy mit énekelnek, és hogy ez mit jelent nekünk magyaroknak. Így akarták megköszönni a meghívást, és kifejezni az irántunk érzett tiszteletüket. Nagyon megható volt ez a szeretetet a részükről!”
777

Kukkants be egy apácazárdába! Több száz éve senki sem látta, mi van belül

Olyan dolgot osztunk meg veletek, ami Magyarországon eddig még sosem volt látható. Az alábbiakban több olyan videót közlünk, mely megal...

Népszerű bejegyzések