Milyen lesz ez az ítélet?

„El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána jön az ítélet – mondja szent Pál ( Zsid 9, 27).

Hitigazság, hogy lelkünk, amint elhagyta a testet, Isten ítélőszéke elé kelül, hogy életének minden külső és belső cselekedetéről számot adjon. Bizonyos az is, hogy ez az ítélet döntő lesz sorsunkra, s vagy az eget, vagy a poklot jelöli ki otthonunkul, aszerint, amint megszentelő kegyelemben, vagy halálos bűnben múltunk ki.

Milyen lesz ez az ítélet?

Egyes hitszónokok é-s aszketikus írók oly borzalmasnak festik azt le, hogy még az igazakat is rettegéssel és borzalommal tölti el a rágondolás. E szónokok és írók szándéka kétségkívül helyes és tiszta – a bűntől akarnak visszarettenteni –, de nagy kérdés, hogy beállításai megfelelnek-e az igazságnak? Már pedig mindenben, de leginkább a hit dolgában ez a legfontosabb.

Úgy tüntetik fel, hogy Isten a halál óráján, legalábbis egyelőre megszűnik jó Isten lenni. Irgalom nélküli bíró lesz ott, ridegebb, kíméletlenebb, mint a világ legszigorúbb bírája. A Szentírás egyes helyeire célozva azt állítják, hogy Isten még angyalaiban is talál hibát, s hogy még a legszentebb is alig-alig állhat meg előtte. A próféták legszigorúbb kifejezéseivel, legrettentőbb fenyegetéseivel igyekeznek minél rémesebbnek festeni a lélek felett ítélkező Istent, ki majd oly hibákat is kitereget a bűnös elé, amelyekről annak halvány sejtelme sem volt.

Ez a szónokok és írók által bemutatott Isten nem az a jó Isten, akit szívünk igazi ösztöne sejt, akit a Szentírás nekünk kinyilatkoztat. Ez az Isten valóságos karikatúra, aki inkább gyűlöletet, mint szeretetet ébreszthet csak szívünkben.

Az igazság az, hogy Isten atyánk marad a halál óráján is, mert Ő változatlan. Ha érvényesíti is az ítéletkor igazságosságát, de irgalmas is lesz, főképpen irgalmas.

Nem is lehet ez másképp. Isten nem szűnhet meg irgalmas lenni, mert az irgalmasság lényeges tulajdonsága, éppen úgy, mint az igazságosság. Igazságossága gyakorlatában is irgalmas lesz: „mert irgalmas az Úr és könyörületes, hosszú tűrő és felette kegyelmes. Jó az Úr mindenkihez és könyörületes minden teremtményéhez.” (144. Zsolt 8, 9) Sőt talán az ítéletkor még jobb lesz hozzánk, mint bármikor. Szíve lesz a mi védőügyvédünk. Jobban tudja, mint bárki más, hogy sárból vagyunk alkotva, s nem egy öröklött hiba csírája kering ereinkben. Nem titok előtte rosszra való hajlandóságunk, s hogy mily külső és belső akadályokkal kell bennünk megküzdenie a jóakaratnak. Világosan látja azt is, hogy legtöbb tévedésünkben nem a kiszámított gonoszság, hanem a felszínesség, vigyázatlanság, meggondolatlanság játssza a fő szerepet, vagy a gyengeség a szenvedély túlhatalmával szemben. Látja és csakis Ő látja, hogy meddig terjednek a szabad akarat lehetőségei. Mindez arra hangolja, hogy velünk szemben oly mértékben gyakorolja a bűnbocsánatot és irgalmat,a mint csak lehetséges.

Jótetteinkből szemernyit se fejet el

a jó Isten, ki természete eszerint szívesebben jutalmaz. Mint büntet. Hiszen megígérte, hogy a szegénynek irgalomból nyújtott egy pohár vizet is megjutalmazza. Ha itt-ott buktunk is, de viszont hány heves kísértést győztünk le és neme gy csatában hősiesen álltunk helyt kegyelme támogatásával. Ezeket mind felsorakoztatja védelmünkre a mi jó Atyánk, mikor mint bíró ítél felettünk.

A másvilágba lépve első kedves meglepetésünk az lesz, hogy ítélő istenünkben nyomorúságunkkal szemben résztvevő atyát találunk benne, ki siet, hogy letörölje könnyeinket.

Ilyen felfogást alkotni az ítéletről nemcsak helyes, vigaszos és békét adó, hanem egyben hatalmas rugója a buzgalomnak. Mert amit nem bír el a félelem, azt játszva viseli el a szeretet.

Egy haldokló ágyához hívtak

egyszer. Régimódi nagyasszony volt a beteg, ki a jó cselekedetek dús érdempoggyászával várakozott az örökkévalóság révpartján. De ahelyett, hogy önfeledten Isten karjaiba vetette volna magát, szorongva várta a közelgő búcsúzást s a rá következő ítéletet. Minden bátorítás és vigasz elől azzal tért ki:

Jól tudom, hogy isten nagyon jó, de szent és igazságos is. Végtelenül utálja a bűnt és igazságossága kénytelen azt büntetni. Országába semmi szennyes be nem juthat, s nem talál-e foltot még a szentekben is?

A beteg mellett játszadozott kis unokája. Rámutattam:

– Nem bántotta még soha önt ez a gyermek, akit annyira szeret?

– Igen, de hamar elfeledünk ily csekélységeket.

– S tűzbe dobná-e, örökre eltaszítaná-e e gyermeket hibáiért?

– Hogyan is tehetném azt! Néhány kis bán miatt! Szegényke nem is igen tudja, hogy mit cselekszik. Nála ez nem gonoszság, hanem menthető könnyelműség.

– Látja, ha ön ilyen jó és megbocsátó, Isten ne lenne az, akinek szeretete össze sem hasonlítható a mienkkel? Ha ön számba veszi az enyhítő körülményeket, Isten ne tenné ugyanazt? A végtelenül jó Istenről lehet ilyent feltételezni?

A beteg enyhet, világosságot, derűt merített e gondolatból, mely megaranyozta utolsó napjait és beragyogta a csendes naplementét.

•

Az üdvözültek száma sokkal nagyobb lesz,

sem mint gondolnók. Ezt minden valószínűség szerint remélhetjük. A teológusokat több táborra osztó kérdés az, hogy vajon a választottak száma lesz-e nagyobb, vagy a kárhozottaké?

Tagadhatatlan, hogy tekintélyes hittudósok, sőt szentek is oda nyilatkoztak, hogy szinte elenyésző lesz a választottak száma. S ezt az Úr Jézus szavaira hivatkozva állítják.

A hivatalos Egyház e kérdésről nem nyilatkozott, s előre láthatólag nem is teszi azt meg soha, mert a kérdés nem világos.

Az Úr Jézust kell megkérdezni tehát, hogy lehet-e szavaiból kimagyarázni azt, hogy a választottak száma igen csekély lesz?

„Uram, kevesen vannak-e, kik üdvözülnek?” (Lk 13, 23) – adták fel egyszer az egyenes kérdést az Üdvözítőnek.

„Törekedjetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak” (Lk 13, 24) – hangzott az Úr válasza. Más szóval: igyekezzetek a szenvedélyeket az önmegtagadás által rendben tartani, mert azok elgáncsolják, sőt sokaknál valójában el is zárják a mennybe vezető utat, s oly szűkké teszik számukra az ég kapuját, hogy nem tudnak azon áthatolni. Amint látjuk, az Üdvözítő kitérő feleletet adott, s hallgatóit bizonytalanságban hagyta a választottak számát illetőleg.

Sokan mint perdöntő bizonyítékra hivatkoznak az Úr Jézusnak majdnem szóról-szóra azonos nyilatkozatára, melyet két parabolája záradékának tett: „Sokan vannak a hivatalosak, kevesen pedig a választottak.” (Mt 20, 16, Mt 22, 14) Megjegyezzük, hogy úgy a szőlőmunkásokról, mint a menyegzői ünnepségről szóló parabola csak nagyon távoli összefüggésben van a mennyországra való választottsággal. S ha arra is vonatkoznék, inkább cáfolja, mint védi a választottak csekély számáról alkotott véleményt. Hiszen a szőlőmunkásokról szóló példabeszédben minden munkás megkapta jutalmát, bérét; a menyegzős asztaltól pedig a sok közül csak egyetlen egy lőn kiutasítva a külső sötétségre. És ha az Úr Jézusnak ez a nyilatkozata csakugyan a választottak számára vonatkoznék, akkor a nehézség már rég meg volna oldva, és Egyházunk nem tűrné a vitatkozást a kérdés felett.

Az Úr Jézus egyéb hasonlatai is inkább a választottak túlnyomó számát látszanak bizonyítani: a konkoly, mely a tűzre kerül, sokkal kisebb, minta csűrbe kerülő tiszta búza. (Mt 13, 30) A kivetett, hasznavehetetlen hal nem szokott annyi lenni, mint a megtartott jó. (Mt 13, 47)

Egyetlen biztos adat,

amely a Szentírásban a választottak számára vonatkozik, s amelyet Egyházunk Mindenszentek ünnepén fel is olvastat, így szól: „Nagy sereget láték, melyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány színe előtt állni, hosszú fehér ruhákba öltözve és kezükben pálmaággal és nagy szóval kiáltának, mondván: Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak.” (Jel 7, 9, 10)

Minden, egyébként tiszteletre méltó vélemény ellenére is, bátran vallhatjuk tehát azt, hogy a jó Isten az emberiségnek, nevezetesen a kereszténységnek túlnyomó részét megmenti, üdvözíti.

Ez megvédi Isten méltóságát

Gondoljuk csak meg, mit tett Isten az emberiségért: megteremtette a világot, megkoronázta művét a megtestesüléssel, mely az isteni szeretetnek valóságos kirobbanása. Az Istenfia, mint a Hitvallásban mondjuk: „érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért az égből leszállott”. Nos, és ekkora munkának, mondjuk isteni erőfeszítésnek, egész eredménye csak az lenne, hogy csupán egy kis töredék menekszik meg s a többi pedig elveszve átkozza majd a Teremtőt és azt, hogy megszületett? Mi volna ez egyéb, mint elszámításból eredő kudarc?

Ne mondja senki, hogy nem az Isten a hibás, hogy olyan kevesen üdvözülnek, hanem kizárólag az ember. Ez ugyanis csak részben igaz. Megmarad még mindig a nehézség: Vagy célját tévesztette Isten, vagy pedig olyan világtervet választott, amelyben a legtöbbje hajótörést szenved, s így inkább az isteni igazságosságot, mint jóságát és irgalmát dicsőíti meg.

Teljes egészében aláírhatjuk tehát W. Faber véleményét: „Istennek felfoghatatlan magasztossága már előre is (a priori) arra késztet, hogy a választottaknak minden várakozáson felüli nagy többségét tételezzük fel, mert hiszen ezekben nyilatkozik meg a teremtésnek legnagyobb dicsősége. Ezt a feltevést már a tapasztalat is igazolja. Hiszen Isten mindig többet tett, mint ígért, s tettei felülmúlják reményeinket. Lehetséges-e, hogy jósága éppen akkor változzék meg, amikor nemcsak a mi örök boldogságunk, hanem édes egy Fia érdeke, dicsősége forog kockán? Annyira ellenkeznék ez Róla alkotott ideánkkal, hogy kétségtelen kinyilatkoztatásra lenne szükség, hogy azt elfogadjuk, elhiggyük.” (Le Céeateur et la créature, I. ch. III. II.)

Isten Fiának becsülete, dicsősége is kockán forog

e kérdésben. Leszáll a föld porindára, és „mint hős, ujjongva indul neki útjának” (18 Zsolt 6), hogy a sátánt, az Ő nagy ellenfelét leteperje, országát lerontsa, zsákmányát elragadja. Ezt a győzelmet főleg a keresztfán aratta, ahol „a minket vádoló okmányt, mely ellenünk szólt, megszüntette, eltette az útból és feltűzte a keresztre, lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket és diadalmaskodott rajtuk...” (Kol 2, 14) Amint jó maga előre megjósolta: „ha fölemeltetem a földről (a keresztről), mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12, 32)

Nos, és ez a fennen hirdetett győzelem, diadal csak abból állna, hogy egy kicsi töredéket hódít vissza, míg a nagy többség mégis a sátán prédája marad? Az a „sokan”, akik „jönnek majd napkeletről és napnyugatról és letelepednek Ábrahámmal és Izsákkal és Jákobbal a mennyek országában” (Mt 8, 11), csak egy pici töredék lenne?

Mi már csak azt hisszük, hogy akik így gondolkoznak, a másvilágra érve ebben szerencsésen és boldogan csalódnak s tán restelkednek is, hogy a végtelen isteni jóságról és irgalomról oly csekély véleménnyel voltak.

(Müller Lajos SJ: Az Út. A lelki élet havi folyóirata. Felelős szerkesztő: Dr. Czapik Gyula. Korda Rt. kiadása, Budapest. I. évfolyam, 2. szám. 1934. október 15. 11-12.)