A Teremtő tervei (A tiszta férfiúság 3. rész)

 

I. fejezet. – A Teremtő tervei.

 

 

 

«Meg is teremte az Isten az embert: a maga képére, az Isten képére teremtette, férfinak és asszonynak teremtette. És megáldá őket az Isten és mondá: Szaporodjátok, sokasodjatok és töltsétek be a földet». (1Móz. 1,27-28.)

 

Évezredek óta száguldott már a föld a napkörüli pályáján. Belsejében még gomolygott a tüzes láva; iszonyú sistergésekkel át-áttörte még a megkeményedett külső réteget, de a kihűlés folyamata egyre előbbre haladt... Szerte a föld kerekségén erdők sűrűje zöldellett már. Kápráztató formában virágzott minden tavasz; víg madárdal trillázva szárnyalt a lenge szellő lágy ölén. Csupa élet, csupa erő, csupa feszülő energia volt minden ... Csak egy valami hiányzott még ...

Valami, vagyis inkább valaki.

Nem volt, kinek daloljon a rigó. Nem volt, kinek nyíljék a virág. Nem volt, kinek teremjen a gyümölcsfa. Hiányzott az eszes, öntudatos lény, aki mindezt a tengernyi szépséget felszívja mohó lelkébe; aki nemcsak egyik alkotórésze legyen a természet nagy mechanizmusának, hanem aki mindezt a madárdalt, patakcsobogást, virágillatot, erdők susogását, szél suttogását, fehérfejű hegyóriások komoly méltóságát, méh döngicsélését tudatosan átérezze, átélvezze, s a fönséges természet szépségeitől megittasult lelkét a hála szárnyain szeretettel emelje mindennek Alkotója felé.

Az első férfi és nő.

Akkor teremtette meg az Isten az első emberpárt. Egy férfit és egy nőt. A férfi és nő két nem, mindkettő teljes lény magában is és mégis egymást kell kiegészíteniük. A két nemben együtt valósította meg a Teremtő teljesen az «ember» eszméjét. Mindkét nemnek megvan a maga különleges sajátsága, de a férfi és a nő csak egymást kiegészítve adják az «ember» teljes fogalmát.

A férfinek jellegzetes tulajdonsága a bátorságot, a tettre- készséget igénylő alkotó-munka. Akarata kemény, jelleme szilárd, elhatározásában kitartó. Öröme telik benne, ha gránit-kemény széles homlokát győzedelmes daccal szegezheti az életküzdelem ezernyi viharának.

A nőt összetörné az életért folytatott küszködés. Az ő életéhez legjobb talaj a család puha fészke, ahol kifogyhatatlan szeretettel és meg nem szűnő odaadással ápolja, gondozza otthonát, gyermekeit, és mosolygásra simítja a nehéz munkából hazatérő férje-urának komoly vonásait. Alkotó ereje nem oly lendületes, mint a férfié, de nagyobb a türelme s kitartása.

Az emberiség számára a legszebb gondolatokat éppen azzal valósította meg Isten, hogy két nemet teremtett. A családi élet kimeríthetetlen bája, a hitvesi és gyermeki szeretet, sőt a honvágy s részben a hazaszeretet is éppen a nemek különbözőségén alapulnak.

Tehát kell férfi a világba és kell nő. Kell a férfinek ereje mellé a nőnek gyöngédsége. Kell a férfi tüzes tettrekészsége mellé a nőnek szeretete, szépsége, mélyebb érzelmessége. A két nem elválaszthatatlanul egymásra van utalva. Ezért helyezte a Teremtő az első nőt az első férfi mellé és ezért alkotta meg mindjárt az emberiség kezdetén az első családot.

A teremtő tervei.

De a két nem létrehozásával még sokkal mélyebb, szentebb tervei is voltak Istennek. A kettős nem által egyúttal teremtő erőt is adott az embereknek. Azt akarta, hogy az ő teremtő munkájának egy részét ők vegyék át, s azt a rést, melyet a halál üt az emberek között, egyre új meg új emberivadékok életre hozásával pótolják. Ez volt a teremtőnek végtelenül fenséges, titokzatos terve a házasság megalapításával. Isten szándékai szerint tehát a tiszta érintetlenségben kifejlődött, erőtől duzzadó ifjúra s leányra úgy kell tekintenünk, mint egy testté vált isteni teremtő gondolatra.

Mindnyájan tanultátok a hittanórákon, hogy Isten az első két embert, Ádámot és Évát, közvetlenül maga teremtette. De előbb-utóbb minden fiúban felvetődik a nagy kérdés: Hát a többi embereket ki teremtette? Isten nem teremtette közvetlenül, úgy, mint az első emberpárt, hát hogy kerültek ezek a földre? És hogy kerültem én a földre? És egyáltalában, hogy születnek a földre a kis gyermekek?

Bizony ez végtelenül komoly kérdés. Ez minden fiú tudásvágyát előbb-utóbb roppantul izgatja. Inkább én mondom itt el neked, mintsem hogy másoktól kelljen kérdezősködnöd.

Hát figyelj csak ide, édes fiam. Bizonyára nagyon jól tudod, hogy a tudósok az egész nagy világ minden teremtményét két nagy csoportra osztják: a szerves és szervetlen lények csoportjára. Az első csoportba tartozó lényeket (növény, állat, ember) Isten nemcsak megteremtette, hanem saját teremtő erejének egy részével is felruházta, úgy hogy ezek a lények ennek a nemző erőnek segítségével új, hozzájuk hasonló kis élő lényeknek adhatnak életet. A növény új növényeket termel, az állat új kicsinyeket hoz a napvilágra s az embereknek kis gyermekei születnek.

A szervetlen testeknek (nap, csillag, ásvány, hegy, tenger stb.) Isten nem adta meg a teremtő erőt. Hogy miért? Mert ezek nem pusztulnak el oly könnyen, mint az élőlények, s így nem volt rá szükség, hogy veszendőnek indult jómaguk helyett új kicsinyeket hívjanak az életbe. De szükség van erre a szerves lényeknél! A hal és madár, fa és növény, állat és ember megöregszenek, pusztulnak, elmúlnak – évről-évre ezer és milliószámra. De ha ez folyton így tartana és újak nem lépnének helyükbe, egy-kettőre megszűnnék az élet a földön. Igaz, Isten azt is megtehette volna, hogy minden el pusztult élőlény helyett közvetlenül ő maga teremtene újat. Azonban az ő titokzatos, szent akarata még nagyszerűbb dolgot valósított meg: minden élőlénynek megadta azt az erőt, hogy ők maguk másoknak is tudjanak életet adni, még pedig oly titokzatos úton, melynek titkait eddig a világ legtanultabb embereinek sem sikerült kifürkészniük.

Láttad-e már, fiam, télen az alvó fákon csendben, alig észrevehetően meghúzódó rügyeket? Minden egyes rügy egy új fakadásnak, új virágnak, új gyümölcsnek, új kis fának fészke. A rügyek csak a tavaszi napsugár csókját lesik, hogy bimbózni, fakadni, virágozni kezdjenek; a virágok pedig a májusi rovaroknak vagy a friss szellőnek látogatását várják, mikor a szellő szárnyain, a méhek meg lábukon elhozzák magukkal egy férfivirág hímporát és ezt rászórják a nővirág bibéjére. Amint a hímpor a bibét érte, szinte azt mondhatnók, hogy a két virág abban a pillanatban összeforrott az egymás iránti szeretetben. A megtermékenyített bibe elkezd érni, nőni. Egyre nagyobb, egyre fejlettebb lesz, míg végre – pár hét vagy hónap múlva – teljes kifejlettségében lábunk elé hull az érett gyümölcs s a gyümölcsben új mag: új fának, új életnek csirája, így gondoskodik a Teremtő arról, hogy a természet folyton megújítsa önmagát.

A könyv ingyenesen letölthető INNEN

Tóth Tihamér titka