Új élet forrásainál (A tiszta férfiúság 47. rész)

 

Egy VII.-es naplójából.

Ó kedves naplóm, még ilyet nem írtam lapjaidra! Mit tegyek, nem hallgathatom el. Kimondom neked: «Szerelmes vagyok!» Az, az! Jaj, ne pirulj el, ne csodálkozzál, nem tehetek róla.

Tudod, úgy volt, hogy pár hete már majd minden reggel azon a villamoson, melyen az iskolába utazom, jön egy csodaszép leány. Hogy milyen szép, no azt már nem írom le. Nem is lehetne. Egészen összekavarta a lelkemet. Azóta nincs nyugtom ...

 

Nem tudom, mi van velem. Félek leírni, de neked, kedves naplóm, mégis csak mindent el kell mondanom. Halálosan szerelmes vagyok. És mi több: édesanyám mindenről tud.

Tegnap ugyanis vacsora után leültem a naplómat folytatni. Egyszer csak halkan rám nyit anyám. Ösztönszerű mozdulattal el akartam rejteni a füzetet. De meg is bántam mindjárt: anyám előtt soha még nem volt titkolni valóm. Gondolom, alaposan bele is pirultam.

– Édes fiam, szeretnék veled valamit megbeszélni. Valami bánt téged, s te nem szóltál erről nekem.

– Bánt? Honnan gondolja édesanyám?

– Ó, az anyai szem nagyon érzékeny. Estére töltött palacsinta volt. Kedves ételed. Most észre sem vetted, mikor behoztam. Egész vacsora alatt máson járt valahol az eszed. Mi bánt, fiam?

Szeme belemélyedt tekintetembe. Egy pillanatra meg- reszkettem. Eszembe jutott, hogy ma nyitva felejtettem a naplómat.

– Anyám, olvasta a naplómat?

– Csak egy mondatot, amely tegnapról állott a nyitvahagyott lapon.

– Tudom. Hát így áll a dolog. Mit restelkedjem?

– Ne restelkedjél. Inkább beszélj. Mióta s hogyan?

– Néhány hete mindig együtt utazunk az iskolába a villamoson. A Krisztina-téren száll föl s az Erzsébet-híd pesti végén megy le. Még nem is beszéltem vele soha. Néhány napig csak futva pillantottam rá, aztán, mikor ő is visszanézett, éreztem, mint szalad rajtam valami melegség keresztül. Egyszer leesett a nagy tolongásban a könyvcsomója; nagy sietve fölvettem. Oly bájos volt, mikor megköszönte.

Egy nap nem jött a villamoson; hiányzott valami a napomból; rosszkedvű voltam egész délelőtt. Mosolyog anyám? Lehet, hogy nevetséges. De én nem is sokat töprengtem a dolgon. Jött mint napsugár ... Sokat ülök a könyveim mellett s álmodozom Róla. Este is a félhomályban Róla. Hogy mire gondolok? Semmire. Igazán semmire. Azaz hogy Reá, természetesen. De csak úgy határozatlanul, homályosan. Igen jól esik így ülni és nézni, csak nézni a sötétbe.

Valahogy megtudták a fiúk is. No ezeknek sem kellett több! Tegnap délelőtt borzasztóan fölhecceltek. «Íme a nagy erkölcs-csősz, a nagy leányevő (amint engem hívtak), most maga is beleesett a hálóba!»Nem vagyok ugyan szoknyavadász, mint jó egypár tisztelt iskolatársam, de azért leányevő sem vagyok. Ezzel azonban nagyon felhúztak.

Nem, azért olyan bolond nem vagyok, mint mások. A Váci-utcán nem ácsorgok félórákat az Angolkisasszonyok előtt, lesve, mikor jönnek ki a lányok. Nem irkálok leveleket nekik ...

De azután a fiúk elkezdtek nekem beszélni mindenféléről; már nemcsak hecceltek, de csúf vicceket is mondtak, s gyalázatos beszédbe kezdtek ...

Anyám itt reszketve nézett reám.

– Ne féljen, édesanyám, nincs semmi baj. Nekem megvannak az elveim, és tartom azokat. Alaposan megmondtam nekik.

– De fiam, miért is hallgattad meg ezeket a beszédeket?

– Anyám, ezt nem lehet elkerülni. Akárhová megyek, ilyesmivel kell találkoznom. Nem most hallottam először ilyesmit. De nézze, hála az Úr Jézusnak, a lelkemen nem rontott. Én ma is a régi fia vagyok, csak hát éppen tizenhat éves. Nem vagyok rossz. Anyám nem hiszi?

– Édes fiam, mikor nem hittem neked? – s átkarolta fejemet. – De beszéltél már erről a tisztelendő uraddal?

– Oly új dolog. Még nem. De a napokban fölmegyek hozzá.

 

Elég az hozzá, hogy tovább már nem bírtam, el kellett mennem a tisztelendő úrhoz. Lesz, ami lesz, kirukkolok vele. Soha még semmit el nem titkoltam előle, de ily nehezen, mint ez, még alig vallottam meg neki valamit. De hiába, meg fogom mondani.

Már ott ültem az íróasztalánál vagy egy negyedórája. Végül aztán mégis csak kirukkoltam:

– Tisztelendő úr, szeretnék valamit mondani.

– No, Józsi, azt hiszed nem látom már régen, hogy mennyit küszködsz magaddal? Hát csak ki vele!

– Tisztelendő úr, szeretnék valamit mondani ... Róla...

Tovább megint nem bírtam folytatni. Itt ő vágott bele:

– Te Józsi, azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy? ...

Meg sem lepődtem a kérdésen. Annyira hozzászoktam már, hogy mindig átlát rajtam, hogy nem tudtam elcsodálkozni most sem.

– Csak ne tessék elítélni. (És itt elmondtam mindent: találkozásunkat, ábrándozásaimat.) Tisztelendő úr, szabad egy VII.-esnek szerelmesnek lenni? – kérdeztem most már elszánt bátorsággal s éreztem, forró arcomat közben mint önti el a vér. Lelkiatyám reám nézett – valahogy még jobban elgondolkozva, mint máskor – s hasonlóan kérdéssel felelt:

– Józsi, már nem akarsz a VII.-ben tiszta jeles lenni? Meglepődtem.

– Dehogy nem! De kérem, ez felelet az előbbi kérdésemre?

– Mennyire az! A szerelemről – amennyiben az az Isten terve – eleget hallottál a VI.-ban, az erkölcstanban. Tudod, hogy a Teremtőnek egyik legfönségesebb gondolata. Hanem a szerelem nem lehet gyerekjáték. A diákszerelmeskedés pedig az. Félórákat elábrándozni, korzózni, szerelmi verseket faragni, tenni a szépet, leányok után szaladgálni s mellette kötelességet is elvégezni – nem lehet. Te nem így gondolod?

– Tudom, hogy így van. És mégsem tehetek róla. Tisztelendő úr, én őt szeretem. Megfogta a szívem, nem tehetek róla. Hát igazán megszakítsak minden szálat?

– kérdeztem, s rezgő hangom elárulta a bennem dúló küzdelmet. Aggódva vártam a döntő feleletet.

– No, ezt nem mondtam, Józsi. Persze, jobb volna, ha az egész eset nem történt volna meg. Dehát arról tényleg nem tehetsz, hogy az a két leányszem érdekesebb most előtted, mint a görög betűk. Látod, ez a romantikus kor meglep előbb-utóbb minden fejlődő fiút. De amennyire csak teheted, siettesd a felejtést. Ne szakíts szét erővel semmit, hanem igyekezzél elfelejteni az egészet; akkor aztán lassan majd elmúlik a zavar. Sokszor találkozol?

– Csak a villamoson.

– Levelet nem irkáitok?

– Nem. Egyszer próbáltam, de éreztem, hogy nincs rendjén, s abbahagytam.

– Tudsz tanulni oly nyugodtan, mint azelőtt?

– De mennyire! Sőt gondolataimon sokkal jobban úr vagyok. Ha hirtelen nemtelen gondolat ötlik eszembe, most még könnyebben rögtön ki tudom űzni fejemből.

– Hát jól van, fiam, ne bántson a dolog s lehetőleg ne törődjél vele. Csak egyet ígérj meg: velem szemben mindig őszinte maradsz s bármi új változás állna be lelkiállapotodban, rögtön megbeszéled velem. Amíg hozzám teljes bizalommal tudsz lenni, nem féltelek. Akkor volna baj, ha valamit tennél, amire azt mondanád magadban: no ezt el nem mondom még a tisztelendő úrnak sem.

Kissé fátyolos volt a szemem az elérzékenyedéstől, mikor föltekintve jóságos arcára, kivágtam:

– Ez, tisztelendő úr, nem lesz soha! ... Megszorította kezemet s én a boldogságtól kavargó fejjel siettem le a lépcsőn.

Eddig tart a naplónak ez a részlete. És itt elgondolkoztam azon, mily áldás is, ha van az ifjaknak jó lelki vezetőjük!

Új élet forrásainál.

Mindenekelőtt pedig van még egy megbecsülhetetlen segítőeszközöd is ifjú éveid küzdelmében: a gyónás és áldozás. Nem akarok itt bővebben beszélni erről a hathatós önnevelési, önellenőrző, erősítő, javító, védő eszközről. Csak azt szeretném, ha öntudatos ifjúhoz illően tudnál már a gyónásról gondolkozni. A kis gyermek fél a mosdástól; a lelkileg kicsiny a lelki mosdástól. A szellemileg még fejletlenek húzódozva borsódznak tőle; de rólad már féltés telezem, hogy értékelni tudod a gyónás mély utakat szántó nevelő erejét. Nemcsak értékeled, hanem használod is; magadtól, nem unszolásra. A megmérgezett test nem tud nyugodni, míg a mérget ki nem dobta magából; vagy ha eltűri a mérget magában, bele is pusztul, így pusztul el az a lélek is, amelyik a beléjutott mérges anyagot, a bűnt megtűri magában. Minél hevesebbek tehát küzdelmeid, annál többször menj gyónni; lehetőleg mindig ugyanahhoz a gyóntatóhoz. De gyónjál őszintén – és a javulás erős akaratával! Amely pillanatban elmondtad küzdelmeidet lelkiatyád előtt, máris egy nagy lépést tettél a javulás útján, mert oda kényszerítetted ellenkező természetedet, ahová azelőtt menni nem akart. Atyai kezet találsz ott, amely a tövist kihúzza. Balzsamot találsz ott, amely gyógyító ír sebedre. Békülő Atyát találsz ott, aki örömmel szorítja keblére az elveszettnek hitt fiút. Tévedni emberi dolog; de tévedésünket a javulás akaratával beismerni, már imponáló férfiasság. Micsoda értékes erőforrások fakadnak lelkedben, mikor ott térdelsz a gyóntatószékben és feltárod vergődő lelkedet! Szenvedélyeid legtitkosabb megnyilatkozásait, a bűn kezdő pusztításait, a kísértések tomboló viharát, a nyílt lelki sebeket oda tárod gyóntatód elé, aki nem- csak krisztusi szelídséggel és sebeket hegesztő szeretettel, nemcsak igaz részvéttel, könyörülettel és tapasztaltsággal nyúl sebeidhez, hanem a fensőbb isteni küldetésből eredő gyógyító hatalommal is!

«Itt van, atyám, ezt hibáztam, ennyiszer estem, ezt meg ezt próbáltam; hogy erősebb lehessek, mit tegyek? Mit tegyek, hiszen én szabadulni akarok!» És akkor figyelsz egy tapasztalt lelki vezető előírásaira és akkor felkelsz a gyóntatószékből; úgy sugárzik az arcod, mint gyertya a karácsonyi misén, nagyot lélegzel, mázsányi teher szakadt lelkedről: No hál' Istennek, mostantól új életet kezdhetek! És régi bűnömbe többé vissza nem esem! Nem! Nem! Soha!

Ki tudná a számát azoknak, akiket szégyenletes szolgaságukból a gyónás s az azt követő szentáldozás ragadott ki! Nagyon szeretném, édes fiam, ha megjegyeznéd magadnak alábbi tanácsomat: Aki ifjú korában elkezdi és felnőtt korában is egész életén át folytatja azt a szép szokást, hogy minden hónapban egyszer öntudatosan, örömmel elvégzi gyónását, annak a lelkéért nem aggódom! Lehet, hogy az életben bukdácsolni fog, lehet, hogy talán el is esik, – de újra talpra áll s nem marad fekve a bűnben!

Hogy én azt honnan tudom?

 

 

Hát olvasd csak el, milyen levelet kaptam egy egyetemistától:

 

Főtisztelendő Atyám!

Szinte alig tudok hozzákezdeni az íráshoz, hogy olyan dolgokat mondjak el, amiket más elől még álmomban is takartam; pedig hajh! aki igazán meg akarna ismerni, legelőször ezt kellene tudnia; s ha a lelkembe tudna nézni, rémülve látván, hogy a kívül talán jónak látszó ifjú belül milyen ocsmány, milyen szennyes, s undorral fordulna el tőlem, elkerülne, mint elkerülték a bélpoklost, ha meglátták.

Három évvel ezelőtt került a kezembe a «Tiszta férfiúság». Akkor VII.-es gimnazista voltam. De mi voltam? Egy lelki roncs. Fantáziámban a legpiszkosabb gondolatokkal; s az önfertőzés átkos súlyával a lelkemen. De mit beszélek? Hisz' még mindig bent vagyok a fertőben, csakhogy hála az Égnek, biztató reményekkel vánszorgom kifelé. Emlékszem, a könyv olvasása közben s utána a lelkem fájt, lelkiismeretem teljes erővel vádolt, s én oly nyomorultnak éreztem magam, milyennek csak egy ilyen bűnös érezheti magát ébredésekor. De hogy is kerültem ide?

Szüleim egyszerű, szegény falusi emberek. 12 éves koromban kerültem gimnáziumba. Természetesen a szegénységhez mérten egyszerű helyre és mint a legtöbbször történni szokott, az ilyen helyen, nem nagy felügyelet alá. De különben is, azt hiszem, ez nem nagy befolyással lehet arra, hogy az ember össze ne jöjjön olyan szerencsétlenekkel, akik már bűnben vannak és másokat is szeretnének odahúzni. Az én veszedelmem is ez volt. Hejh! te szerencsétlen fiú, aki nekem először beszéltél ilyen dolgokról, megátkoználak, ha nem volnék keresztény!

Az első nyári vakációmban történt a bukásom. Először érdekesnek tetszett és jóformán rá sem gondoltam, hogy bűn az! S az volt szerencsétlenségem, hogy nem volt senki, aki látva az azelőtt vidám, tiszta, csillogó szemű fiút, mint lett mogorva, zavaros tekintetű, titkolózó: szemembe nézett volna és megértő szívvel felvilágosított volna, figyelmeztetett volna a veszedelemre, ő, boldog fiúk, kiknek akad ilyen emberük, akár atyátok, akár lelkiatyátok, vagy bárki személyében! Én tudom csak, hogy ennek az embernek több érdeme van, mint aki a fuldoklót megmenti a haláltól!

Dehát nálam ilyen ki volt zárva. Egyszerű emberek közt kevés van olyan, akinek annyi intelligenciája és mindenekelőtt ideje lenne a nagy kenyérharcban, hogy ilyent észrevenne és kutatna. És én is, mint sokak, csúsztam a lejtőn lefelé. Harmadikos koromban volt eminens bizonyítványom utoljára. Negyedikben félévkor egyszerre három hármas az indexben! Év végén egy hármas. Különben ezen év alatt minden leckémet kizárólag az iskolás bán, tízpercekben tanultam. De micsoda tanulás az! Közben a titkos bűn tombolt s már egész szokássá lett. Most csodálat fog el, micsoda szívós egy fiatal szervezet! Ha rágondolok, mennyi energiát pazaroltam el! A bűn napirenden! Őrület! Ha rágondolok, utálom magamat a legkeserűbben. Hogy micsoda kifogyhatatlan a jóságos Isten kegyelme, azt csak igazán én tudhatom. Hogy nem ment tönkre egészen a szervezetem! Igaz, hogy az a sok drága energia csupán arra használódott fel. Lusta lettem a szó legszorosabb értelmében. Akaratom nem volt többé. Később fölismertem, hogy vetkeztem. Néha egy-egy lelki megmozdulás után föl is tettem magamban: ne tovább! De mikor megjött az éjjel, az egyedüllét, a félálom, ködbefoszlott minden jóakarat. Akkor meg keserűség fogott el, s már-már oda jutottam, hogy beletörődjem a változhatatlanba, de az a kiirthatatlan vallásos érzés, amit még az egyszerű otthonban szívtam magamba, mindig meg- mentett ettől a rettenetes letargiától. S hogy folyt tovább az élet? Délelőtt erős elhatározások, éjjel bűn, reggel lelkiismeret furdalás, utána szomorú «miserere» s újból a «fölkelek» – elhatározás reális mozdulás nélkül. S ha még hozzá veszem az állandó búskomor, semmin őszintén örülni nem tudó lelkiállapot, mely az egésznek alaptónusa, a minden téren való lemondás keserű valóságát, melynek, hogy mi az oka, jóidéig nem jöttem rá, igazán mondhatom, Főtisztelendő Atyám, egy kisebb részét már leszenvedtem a büntetésnek. Ó, de miért nem adnám, véres verejtékkel fizetnék, ha visszakaphatnám az én ártatlan liliom lelkemet! Fáj a lelkem, ha látom a tiszta szívű barátomat, akit nem sodort el a szenny, s szöges korbáccsal szeretném az én bűnös testemet végigverni, mely a rút bűn fészke lett. Most már meg tudom érteni a magát sanyargató középkori szerzetest, s ha szüleim nem volnának, kiknek egyedüli reménye vagyok, gondolkozás nélkül mennék a legszigorúbb kolostorba, hogy akarattal megfizessek magamnak a nagy bűnömért.

Most, hogy újra kezembe jutott Főtisztelendő Atyám könyve, ismét új erőre kaptam. Egy baj volt eddig; az, hogy a gondolataim tisztaságára nem vigyáztam. Annak idején, mikor először olvastam a «Tiszta férfiúság»-ot, ezt valahogy elengedhetőnek gondoltam; rossz hajlamom az öntudat küszöbe alatt tartotta ezt a gondolatot, így önkénytelenül elmellőztem, mert hajh! az az átkozott, romlott emberi természet nagyon kényelmes, ha jóról van szó!

Remélem azonban, hogy az Isten kegyelme kivezet a fertőből, annál is inkább, mert a gyakori szent gyónás segít törekvésemben. Nem tudok eléggé hálát adni az Istennek, hogy katolikusnak engedett születni és olyan jámbor szülőket adott, hogy a vallásos nevelés, amit otthon kaptam, képes volt visszatartani a fertő legmélyétől. Pedig mennyi kínálkozó alkalommal álltam már szemben!

És végezetül leghálásabban kell gondolnom Főtisztelendő Atyámra, akinek a legtöbbet köszönhetek, mert a «Tiszta férfiúság» elolvasása volt az a pont, amikor a legelső komoly lépést megtettem a javulás felé s azóta, bár lassan, de állandóan haladok előre. Bocsásson meg Atyám, hogy ilyen soká lekötöttem, de olyan jól esik az embernek, ha valakinek őszintén föltárja a lelkét. Kérem Főtisztelendő Atyámat, emlékezzék meg rólam is imájában, ha azokért imádkozik az Úr Jézushoz, akik elbuktak és áhítoznak a tiszta élet lilioma után.

Főtisztelendő Atyámnak hálás híve:

Egy egyetemi hallgató.

Jaj, fiam, mikor ilyen leveleket kapok, ha látnád, mily megrendült lélekkel térdelek az Úr Jézus keresztje elé és mint kérem segítő kegyelmét az én messze távolban küzdő fiatal olvasómért... «Uram, öleld küszködő lelkét magadhoz!.. Uram, adj neki sugárzó lelket, boldog, tiszta férfiúságot!»