„Mikor pedig bement Kafarnaumba, egy százados mene hozzá, kérvén őt: Uram, szolgám házamban fekszik inaszakadtan. És mondá neki Jézus: én elmegyek és meggyógyítom őt. És felelvén a százados, mondá: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” (Máté 8,5).
A Fölség érzete átjárja a százados lelkét; érzi, hogy természetfölötti hatalommal áll szemben, mely teremt, gyógyít, gazdagít, boldogít. Vele szemben oly kicsivé törpül, azért hódol. Nagy boldogság s nagy gazdagság hódolni tudni, vagyis átérezni a Fölséget. Arra valók vagyunk, hogy lelkünket feléje kitárjuk, hogy nyomait keressük, hogy áhitattal észrevegyük. Lelkünk Istent érez, mint szemünk napsugárt. Sok tekintetben eldurvul s eltompul; ébresszük hát s nemesítsük. Hadd vegye észre, hogy az egész lét Isten megnyilatkozása, hogy Isten van elöntve természeten, virágon, alkonyon; fátyol ez mind, mely alól kinéz a szépség s lelkiség. Ó, én rokona vagyok, mert megérzem, megismerem s átkarolom. „Wär’ nicht das Auge sonnenhaft, Wie könnten wir das Licht erblicken; Lebt’ nicht in uns des Gottes eigne Kraft, Wie könnt’ uns Göttliches entzücken?” Bennem is jár az Úr; elrejtőzik gondolataim s érzelmeim lombjában, s én hívom az Urat, mint az Isten hívta a bujdosó embert: Istenem, hol vagy? Ugy-e közel vagy? Bennem vagy!
Nem vagyok méltó, hogy bejöjj, de ha méltatsz és bejössz, szívem eltelik hódolattal, örömmel s boldogsággal. – Jézus szívesen jön be. Az Isten beömlik lelkünkbe, mint a napsugár az erdőbe; minden szívbe akar jönni, ezt jelzi az Irás: íme, ajtódnál állok s kopogok. Jött; nem hívták. Tán koldus s kér kenyeret; tán szerelmes s kér szívet; tán szolga s szolgálni akar; tán gyermek s atyai házának küszöbén ül; tán vándor? Nem, nem; ő a nagy Úr, ki álruhában jár; ki lelket erősíteni, gyógyítani, boldogítani jött. Nem tör be hozzánk, hanem bebocsáttatást kér; ha akarjuk, bejön. Isten nem kényszerít; nem tolja föl magát és kegyelmeit; de értsük meg: vágyódik utánunk, kopog szívünk kapuján; vár s áll ajtónk előtt. S kitart s el nem megy! Ó édes, erős szeretet!
Ezt érteni s ajtót, kaput, ablakot nyitni, úgy-e együtt jár? Ez ajtó-ablak-nyitásban alázatos hitem, forró vágyam, finom érzékem legyen. A nemes lélek az isteni közellétet, együttlétet, az Istennel való egybeolvadást kultiválja; isteni akar lenni érzésben, szent akaratán való megnyugvásban; komolyan hozzálát az Úrnak hajlékot nyitni s kedves otthont készíteni szívében. Azért hozzálát s rendbeszedi belső, lelki világát. Minél szorgosabb ebben, annál inkább érzi, hogy Isten van vele. S bármi éri: ha emberek közt jár, vagy ha a napszámtól kérges lesz a keze, de az isteni sugallat, a szeretet édes titokzatossága el nem hagyja. Használjuk föl híven Isten kegyelmeit s tapasztalni fogjuk, hogy Isten szívesen építi hajlékát bennünk.
Prohászka Ottokár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.