A fiatal szerzetesjelöltnek ötödikes korában „A három japáni vértanú” című könyv akadt a kezébe. Olvasás közben majdnem hangosan hallotta lelkében a szózatot: „Elkárhozol, ha nem leszel jezsuita!”
Felindulásában földhöz vágta a könyvet. Bár régóta foglalkoztatta a papi hivatás, a jezsuiták azonban nem nyerték meg tetszését. Igaz, amióta a szatmári konviktusukba került, meggyőződött arról, hogy nincsen lólábuk s hogy alaptalanok azok a rágalmak és rémhistóriák, amelyeket azelőtt hallott róluk, mégis megmaradt benne bizonyos idegenkedés tőlük.
Amióta először fölcsendült lelkében a hívó szózat, nem volt többé nyugta, vagy hogy saját szavaival éljünk: „Isten nem hagy többé nyugtot”. Mint a nemes vadat, úgy űzte őt az isteni Vadász. Eleinte azzal áltatta magát: míg édesanyja él, nem követheti hivatását, mert nem élné túl fiának ezt a lépését. Halála után azzal hallgattatta el lelkiismeretét, hogy idős édesatyját csak nem hagyhatja el.
Meghalt ő is, éppen akkor, amikor Feri érettségi előtt állt. Most már nem volt kiút, és – bár nem szívesen – be kellett adnia derekát: egyelőre odaborult az őt üldöző Vadász lábához. Később hálás szívvel kezet is csókolt Neki, hogy nem engedte eliramodni, amikor vakságában a boldogság elől menekült. (...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.