Velem az Úr! (A tiszta férfiúság 48. rész)

 

A betegségek bacilusait akkor tudja a szervezet legyőzni, ha meleg, friss vér ömlik végig az egész testben, és átelevenít minden legkisebb sejtet is. Éppígy pusztulnak lelkedből is az erkölcsi betegség bacilusai, mikor a szentáldozás után Krisztus Urunk szent vérének tüze lángol fel benned és küzdő homlokodat kezére hajtva suttogod a benned élő Krisztushoz a gyönyörű áldozási imát: «Krisztus lelke, szentelj meg engem. Krisztus teste, ments meg engem. Krisztus vére, ittasíts meg engem. Krisztus oldalából kifolyt víz, moss meg engem. Krisztus szenvedése, erősíts meg engem. Édes Jézus, hallgass meg engem. Sebeidbe rejts el engem. Ne engedj Tőled eltávozni engem. A gonosz ellenségtől ments meg engem. Halálom óráján hívj engem. Engedd, hogy Hozzád mehessek és szenteiddel dicsérhesselek Téged örökkön-örökké».

Szent Terézia kolostort akart építeni, de csak három fillérje volt. Azt mondta: három fillér és Terézia – ez kevés. De három fillér, Terézia és a jó Isten – ez nagyon sok. És a ház felépült!

Te is fel akarod építeni lelkedben az Isten legszebb templomát. Talán sokszor próbáltad is már, – nem ment. Én magamban elégtelen vagyok. De az én komoly jó akaratom és Isten segítő kegyelme, – no így már sikerülni fog! Nem hiába tartja egy régi mondás: «Deo favente navigas vel vimine»; ha Isten fújja a vitorlát, még egy vesszőkosárban is áthajózod az óceánt. Vedd hát magadhoz minél többször «az angyalok kenyerét», «az erősek kenyerét», az Úr Jézust az áldozásban. Fogadd minél többször lelkedbe, hajócskádba az Urat, s bármily vihar tomboljon benned, kérd csengve, mint az apostolok a szélvésztől hányatott csónakban: «Domine, salva nos, perimus!» «Uram, szabadíts meg minket, elveszünk!» (Mt 8,25.)

Az őszinte vallásos meggyőződés különben is a legerősebb támasza lelki tisztaságunkért folytatott harcunknak. Mindenki előtt felvetődik a kérdés: «Hát miért nem szabad nekem azt tennem, amit a természet annyiszor s olyan hevesen követel tőlem!» És erre megnyugtató és megerősítő választ csak az tud adni, aki érzi, hogy a természeten túl ott áll a természetfölötti rend, amelybe beleérni az emberi életnek legfenségesebb feladata.

Mozart 25 éves korában, 1781-ben így ír:

 

«A természetes ösztön bennem éppen úgy működik, mint másban és talán még sokkal erősebb bennem, mint az egyszerű pórban. Ám én mégsem vagyok képes szám- talán ifjú kortársam életét magam elé példaképül állítani. Mert egyrészt sokkal vallásosabb vagyok, sokkal több becsületérzésem van és sokkal jobban szeretem a felebarátomat, semhogy arra tökélném el magamat, hogy ártatlan teremtést elcsábítsak; másrészt sokkal jobban szeretem saját egészségemet, semhogy azt gyanús viszonynak engedjem át. Ezért esküvel is merném erősíteni azon állításomat, hogy még nem volt életemben egy gyönge percem sem».

 

Amint a kör középpontjából minden elképzelhető irány- bán vezet út a kerület felé, éppígy állítsd be életed minden megnyilvánulását, eseményét a világ nagy középpontja, Isten felé. Igyekezzél tehát, fiam, minél bensőbb, bizalmasabb barátságot kötni az Úr Jézussal. Őszinte, eleven lüktető szeretettel fordulj Hozzá mindenben. Az Úr Jézus személye nem valami elmosódott történeti kép, hanem Ő ma is és örökre eleven energiát kisugárzó, lelkedet szerető és megerősítő Megváltód. Tehát ne emlék, ne halvány kép legyen Ő előtted, hanem az a nagy éltető Valóság, akivel előbb minden tervedet megbeszéled, akihez minden reményedet odaviszed, akiről tudod, hogy együtt örül veled minden diadalodnak s együtt szomorkodik esetleges bukásodon.

Ezekben az években minden ifjú vágyik valami ideális barátság után; innen fakad az első szerelem is. Ha szabad magamat így kifejeznem, légy hát szerelmes az Úr Jézusba, akinél nemesebb eszményképet, fenségesebb barátot, hathatósabb segítőtársat hiába is keresnél kerek-e világon. Szoktasd magad ahhoz a gondolathoz, hogy az Úr Jézus mindig és mindenütt veled van. Kora reggeltől késő estig mindenhová kísér: utcára, iskolába, játékba, moziba; ott van tanulásodnál, ott van egyedüllétedben, ott van szórakozásodban, és mikor este lefekszel, odaül az ágyad szélére, reád néz szerető tekintetével s megdicsér: Fiam, ma jól harcoltál!

Tanulj meg ilyen lelkülettel imádkozni. Mondd, fiam, szoktál te rendesen imádkozni? Rendesen! Azaz minden reggel és este, és pedig jól imádkozni: odafigyelve, tüzes szeretettel, friss lélekkel, szívesen, odaadóan. Ha a virágot nem öntözöd, elszárad; erkölcsi életed virágjai is elfonnyadnak, ha nem locsolod rendszeresen az imádság kristálytiszta patakjából. Az ilyen imádságban közel érzed az örökkévalóságot, az ilyen imádságban odatérdelsz a Mindenható trónja elé, ahol elcsitul minden vihar, ahol nyugodtra simul a hánykódó lélek tükre s könnyűvé, vagy legalább is biztatóvá válik a küzdelem.

Mondd, fiam, tudsz-e te így imádkozni? Még sohasem is tudtál? Tanuld meg! Már régen abbahagytad? Kezd el újra. De nem holnap! Még ma! Ma este. S ezentúl mindig.

Egy férfiú igen szigorú szerzetesrendbe akart belépni. De mielőtt felvették volna, próbára tették, van-e hivatása. A templomba vezették, ahol hosszú éjszakákon órákhosszat kell majd virrasztania. Megmutatták neki az ebédlőt, ahol többet fog böjtölni, mint enni. Megpróbálta a kemény fekvőhelyet, ahol inkább álmatlanul forogva, mint pihenve fogja tölteni éjszakáit. A végén aztán megkérdezték: Nos, most mit gondolsz, van-e kedved idejönni? Kibírod-e mindezt? Az illető csak azt kérdezte: Lesz feszület a cellámban? – Lesz! – Akkor azt hiszem: rendben vagyok, – felelte és beállott a szerzetbe.

Édes fiam, tudod-e te így szeretni az Úr Jézust? Hogy bármilyen kísértés zúdulna rád, mindjárt reá gondolj és mondhasd: Rendben vagyok!

A vallás segítsége nélkül ifjú éveidet tisztaságban eltölteni alig-alig lehetséges. Aki vallás nélkül akarna tiszta életet élni, úgy tenne, mint aki szárny nélkül akarna repülni, szikláról akarna vizet meríteni és zsebkéssel kutat ásni. Az ószövetségi bölcs király így vallotta ezt már önmagáról: «Én ugyan széptermetű ifjú voltam és jó lélek jutott részemül, de mivel láttam, hogy nem juthatok egyébként a birtokába, mint csak, ha az Isten megadja, azért az Úr elé járultam, kértem őt» ... (Bölcs. 8,19-21.) Szent Ágoston is találóan állapítja meg, hogy vagy Isten szeretete uralkodik lelkűnkön, vagy az érzékiség: «Regnat carnalis cupiditas, ubi non est Dei caritas».

 

 

Nem lehet tiszta életet élni, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztus által ... per Dominum nostrum Jesum Christum.

Nézz a keresztrefeszített Jézus szemébe, mint madárfióka a felette lebegő anyjára. Légy elkáprázott madárkája az örök Tisztaságnak, légy imádságos lelkületű, hordozd magadban mindig Krisztust és örömmel fogod érezni, hogy Ővele lehetetlen tisztának nem lenned.

Édes fiam! Néha úgy fog rád törni a nemi ösztön kísértése, mint pusztító tűzvész, mint mindent elnyelő tajtékzó tenger; jönnek percek, melyekben azt hiszed, hogy minden más gondolat, nemes lelkesedés, törekvés kihalt benned, csak az állati élvezet követelődzik benned s mélyen beléd vágja szöges ostorát: semmi más sértetlenül át nem segít e viharzó perceken, mint a Megváltó erős keze.

Jobb tanácsot tehát én sem tudok adni, mint amit Genuai Szent Katalin adott keresztgyermekének egy hihetetlenül megromlott világban: «Jézus legyen szívedben, az örökkévalóság eszedben, a világ lábad alatt, Isten akarata tetteidben és mindenekfölött az ő szeretete fényeskedjék benned».

«És aztán?...»

És ha mindez sem tudná oly erővel megragadni lelkedet, hogy végképp szakíts a bűnnel, legalább olvasd el az alábbi kis történetet, aztán csukd be a könyvet és gondolkozzál el rajta.

Nérei Szent Fülöphöz egy napon lelkendezve rohant be egy ifjú. «Hát mi az, minek örülsz annyira?» – kérdi tőle a szent. «Hogyne örülnék! Most beszéltem az édesapámmal s megengedte, hogy ügyvéd lehessek!» «Nos, hát ügyvéd leszel. És mi lesz aztán?» «Aztán majd sok pénzt fogok szerezni». «Jó; sok pénzt keresel. És aztán?» «Aztán? – feleli az ifjú –, hát ha sok pénzem lesz, meglesz mindenem, ami csak kell és öreg koromban mesés kényelemben fogok élni». «És aztán?» kérdi a szent. Itt az ifjú elszomorodott. «Aztán? – felelt lassan –, aztán bizony meg kell halnom». «És aztán? – vágott bele utoljára a szent. Mi lesz veled aztán, halálod után?» És Spazzara Ferenc (így hívták az ifjút) egész életében becsületes, jellemes életet élt ezután, mert soha többé el nem felejtette, hogy egyszer egész életéről számadást kell adnia Istenének.

Édes jó fiam! Ha semmi más nem tudna kiragadni eset- lég már régen megszokott bűneidből, gondolj erre a végtelenül komoly kérdésre: És aztán? Mi lesz veled aztán? Akkor, amikor majd megjelensz számadásra a mindenható és téged mindenütt látó igazságos Isten előtt! «Minden dolgodnál gondolj a végedre, akkor sohasem vetkezel többé!» – írja a Szentírás (Jéz. Sir. 7,40.) «Hogy halálában életet nyerjen, úgy élt, mint aki tudja, hogy meg fog halni», – ez áll egy régi sírkövön: «Ut moriens viveret, vixit ut moriturus». Mennyi mély bölcseség pár szóban!

Jusson eszedbe, hogy Isten egyszer számonkéri tőled nemcsak tetteidet, de minden legkisebb szavadat, legrejtettebb gondolatodat is. Az az Isten, aki látott téged akkor is, mikor senki más nem; látott a sötét hálószobában, látott a takaró alatt, látott kerti rejtekedben, hallotta titkos beszélgetésedet, megértette gondolataidat. Fiam, akarsz-e mocskos testtel-lélekkel állani a nagy számadás napjára?

Ugye, nem?

Ugye, tisztalelkű ifjú akarsz maradni!