„…Ott megfeszíték őt.”

 „És midőn ama helyre jutottak, mely Agykoponyáénak hivaték, ott megfeszíték őt” (Luk. 23,33). 

 

Jézus lefekszik a keresztre, nyugágyára s kínpadjára. Lefekszik a nagy beteg. Ha máshol van ilyen, ahol szeretni tudnak, ott lábujjhegyen járnak; megkenik az ajtót, hogy ne csikorogjon; többször megvetik az ágyat; megigazítják a paplant, hogy ne nyomja a fájós részt; lesik a beteg lélekzetét, pihegését, rángatódzásait. Az Úr Jézus is nagybeteg lett; fázós, elgyengült, lázas volt teste-lelke…, ó ha tudtuk volna, s szamaritánusai lehettünk volna akkor! Pedig ő várta; elmondta paraboláját a nagybetegről… S íme mily ágy jutott neki; kötés, tépés, vatta helyett szegek, kalapácsok; karbol helyett ecet; balzsam helyett epe. Ó jöjjetek mentők! Hozzatok hordágyat; kimélettel emeljétek rá s vigyétek. Mit érdemelt Krisztus tőlünk, s mit nyert? 

 

Természetes rémülettel s borzalommal feküdt Jézus a keresztre. Midőn végig nyujtózott, el akarta takarni a földet, s magát Isten s ember, ég s föld közé vetni; midőn kiterjesztette kezeit, föl akarta fogni az Isten villámait; midőn tövises párnájára lehajtotta fejét s az égre nézett könnyes, vérrel befutott szemeivel s pihegő melléből ellebbent az irgalom halk suttogása: akkor áradt ki lelke mint a kiöntött olaj, az imádás, az engesztelés, a könyörgés és esdeklés imája. S betelt a föld ez ima illatával. Ez az olaj balzsam az Isten szívére s a bűnösök lelkére… e könnyek a mi sebeink karbolos vizei…, ez az epével kevert bor a szamaritán bora lesz a latrok kezébe esett vándorléleknek sebeiben! Ó Uram, mibe kerültem neked, s hogy gondoztál engem! Most, mikor öntudatára ébredek végtelen szeretetednek, csak a hősies viszonzás útja nyílik meg számomra! Viszonzás a halálig! 

 

Leszegezték, három szeggel két dorongra; leszegezték eleven húsban, s kiszakadt szívéből a legmélyebb s a legmegszégyenítőbb fájdalom fohásza; kezeiből s lábaiból kiserkent a vér. Szegény Krisztus! Láttam valahol pajtakapun leszegezve egy vércsét; szegény merész szárnyaló, – mondtam magamban; – de ah, itt le van szegezve az a királyi sas, ki a legmagasabb égből szállt le hozzánk, hogy vállaira vegyen s fölemeljen, s itt a koponyák dombján, a nagy szemétdombon, leszegezték s föltűzték a világ csúfjára! Leszegezték kezeit…, le lábait…, négy forrást nyitottak a lelkek új paradicsomának számára; szivárgott le a vér a keresztfa héján, bejárta repedéseit, öntözve mohát s leért a földre: az első üdvözítő csepp vér! Ah, hogy rendült meg tőle a föld, hogy cikázott végig rajta az élet villáma, de egyszersmind egy nagy, öntudatlan fájdalom, az a fájdalom, hogy az Isten vérére volt szükség bűneink lemosására! 

 

Azután fölemelték az átok fáján dühüknek áldozatát, azt a ronggyá tépett szent testet, a kínszenvedő Jézust, az átok és káromlás céltábláját. „Átkozott, ki a fán függ…”, visszhangzott a tömegben. Permetező négy sebét kitárta Krisztus az érzéketlen világra; véres sugarakat lövelt belőlük, hogy stigmatizálja a szíveket. Végigtekintett bágyadt szemeivel a gyűlölség és elvakultság viharzó tengerén; könnybe lábbadt szeme, elhomályosult körötte a világ, megfürösztve látta könnyeiben…! S íme, a káromlásba megtérő lelkek vallomásai vegyülnek; a szenvedély tombolását itt-ott fölváltja a könyörület s szánalom érzete… mellét verve lopódzik haza a tömeg, s marad a keresztfa alatt a Szent Szűz s egy-két jó lélek. Ezek kezdik az új imát: Ecce lignum crucis, in quo salus mundi pependit… Imádunk téged Krisztus és áldunk, mert szent kereszted által megváltottad a világot. Főleg pedig belőlük fakad az, amit Krisztus elsősorban keres: a résztvevő, mély szeretet! 

Prohászka Ottokár