„Ha szentté nem leszek, hiába születtem!”

 A következő napokban új aggályok törtek Elemérre. Ezekkel P. Andlauhoz fordult. Az tanácsolta neki, hogy végezzen nála általános gyónást, nem mintha szüksége volna rá, hanem megnyugtatására, és hogy ő, a gyóntató, jobban megismerje. Október 20-án, szombat este hét óra tájban el is végezte azt. Ezentúl ő lett a lelkiatyja. Gyónása után vele beszélgetve ezt kérdezte Elemértől: „Tulajdonképpen mi is akarsz lenni? ” Csávossy önkéntelenül, minden gondolkozás vagy habozás nélkül, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó, így válaszolt: „Nincs kifogásom az ellen, hogy pap legyek.” Ettől a pillanattól kezdve szilárd elhatározása volt, hogy jezsuita lesz. A „pap” szót ugyanis ilyen értelemben használta. „Ebben sohasem kételkedtem... Ez hivatásom története.” Így P. Csávossy. „Soha hivatásomban kételyem nem volt.” Vallásos természetű volt ő, lelke legmélyén még a bűn állapotában is az maradt. Csak az akadálynak, a bűnös állapotnak kellett megszűnnie, hogy előtörjön ami lelke mélyén volt. Egyszerű, csendes, nyugodt, de hirtelen belátásra történt a döntés. De éppen ez Isten megvilágosító kegyelmének műve. „Áldom az Istent, hogy ezt a hivatást adta nekem, mely a keresztség után minden boldogságom alapja” – olvassuk lelki naplójában 1964. október 20-i dátummal. A hiúság sem halt ki még lelkéből. Ez szándékos bocsánatos bűnre vitte. Bár nem ismerte ennek teljes gonoszságát. De csakhamar belátta, hogy mily bántó ez Istenre. Erre eltökélte, hogy a szándékos bocsánatos bűnt is minden áron kerüli. Attól a pillanattól kezdve, hogy döntött hivatása felől, új élet, új távlatok nyíltak meg előtte. Eltűntek az ábrándok, a világhódító tervek. Más világ tárult föl előtte. A bűn gyűlölete tökéletes volt. Engedélyt kapott arra, hogy hét közben egyszer-kétszer szentáldozáshoz járulhasson. Ez sokat jelentett abban az időben, amikor a gyakori áldozás még nem volt szokásban. Elemér számára gazdag kegyelmek forrásává lett ez a kedvezmény. Apostolkodásra is vitte a bűnbánat, hogy amit magán tapasztalt, azt másokkal közölje. A megtérését követő hónapok egyrészt a bűnbánat boldogságában, másrészt az aggályokkal való küszködésben teltek el. Most már nem egyszerű problémákkal, hanem szorosan vett aggályokkal bajlódott. Ez nagyban előmozdította lelki megtisztulását. Így volt ez hetedikes és nyolcadikos gimnazista korában, sőt azontúl is. A Jézus Társaságába való belépése után aggályai hirtelenül megszűntek. Csak bizonyos hajlam maradt vissza élete végéig. Elemér minden vívódás ellenére is boldog volt, a bűnbánó boldogságával. „Legboldogabb napjaimat éltem. Hivatásom kegyelme oly nagy és erős volt, hogy a szüleim és mások részéről felmerülő nehézségeket könnyűszerrel legyőztem” – állapítja meg évek múltán. Sokszor sírva imádkozott esténként: „Istenem, engedj inkább meghalnom, semhogy ismét súlyos bűnnel megbántsalak!” Kezdett haladni a tökéletesség útján. Különben rendes mederben folyt külső élete. Szorgalmasan tanult. A tantárgyak közül legjobban az ókori történelmet szerette. Emlékezete vizuális típusú volt, mintegy szalagra rögzítette a történelem adatait. És ha valamire szüksége volt, csak leolvasta a szalagról. Franciául még a szülői házban megtanult. A francia nyelvnek, mondta később: „nemcsak szellemi, hanem lelki és apostoli téren is nagyon sokat köszönök.” Negyedikes gimnazista kora óta német verseket is írt. A magyar rendtartományban való működése óta már csak ritkán költött német nyelven. Színházi előadásokon és más nyilvános föllépéseken neki jutott a főszerep. Ő lett a Máriakongregáció prefektusa. Az iskolai év végén ő mondta a búcsúbeszédet. De azért még elég sok volt benne a gyávaság, emberi tekintet és a helytelen restelkedés – állapítja meg később a páter. 

Nyolcadikos korában P. Andlau rendezésében Calderonnak „Az állhatatos herceg” című drámáját adták elő. Elemér játszotta a főszerepet, Don Fernando vértanú herceget alakította. Mély hatással volt ez rá. Neki is állhatatosnak kell lennie. Megkezdődött a küzdelem szüleivel hivatásáért. Megkapta már a felvételt a Jézus Társaságába. A fölvételi okmány 1902.március 25ről kelt. Értesítette erről szüleit, akik egészen megrökönyödtek. Válaszuk negatív: nem adják meg hozzájárulásukat a belépéshez. Különösen mostohája ellenezte abból az okból, melyről Elemér csak később szerzett tudomást: attól tartott, hogy az idősebb testvérek azt mondják majd, hogy ő, a mostoha beszélte rá a szerzetbe lépésre, hogy így az ő fiai, József és Endre legyenek a főörökösök. 1902. július 2-án tette le az érettségi vizsgát fényes eredménnyel. Szülei kívánságára körutat tett Ausztriában és Németországban. Szükségesnek tartották, hogy a zárt intézeti élet után világot lásson. Hadd önállósuljon! Az a szándék is vezethette őket, hogy megismerkedve a világi élettel elfelejti a szerzetbe lépés gondolatát. Tévedtek. Elemér arra használta fel az utazást, hogy fölkeresse a jezsuita rendházakat: Kalksburgot, Innsbruckot, Feldkirchet és a búcsújáróhelyeket: Bozent, Altöttinget. Itt a kapucinusok törekedtek őt maguknak megnyerni. Egyedül utazott. Nem keveredett társaságba. Nem kötött senkivel sem közelebbi ismeretséget. Vendéglőben, szállodában óvatos volt, úgyhogy semmit sem veszített jezsuita szándékából. P. Pámer László magyar tanárának tanácsára a magyar tárgyakból (magyar nyelv és irodalom, valamint magyar történelem) kiegészítő érettségi letételére határozta el magát. Karácsony előtt letette a kiegészítőt. Mindkét tárgyból jelest kapott. Győri tartózkodása alatt, ahol a kiegészítő érettségire készült, sokszor fordult meg a dómban, naponta eljárt misére a kármeliták templomába. Ebben az időben ösztönzést érzett az evéssel kapcsolatos élvezetről való lemondásra. Nem elfojtásról volt szó, hanem az ételek „kiélvezéséről”. Kezdetben nehezére esett, többször gyöngének is bizonyult, de idővel mégis sikerült neki. Közben, december 13-án nagy öröm érte: édesapja látva kitartását, megadta beleegyezését a belépéshez. Csak azt óhajtotta, hogy nagykorúsíttassa magát, és így rendezze a családi ügyeket. Belépése azért, mely január 6-ra volt tervezve, eltolódott. Minthogy azonban nagykorúsításra nem volt szükség, február 1-én jelentkezett a St. Andrä-i jezsuita novíciátusban. A családjától való búcsúzásnál mindenki könnyezett, szomorú volt, csak Elemér látszott megelégedettnek. 1967. január 29-én megállapítja a páter: „64 évvel ezelőtt Jézusért otthagytam otthonomat, mindent. Ó, mily jó volt irántam az Isten! Nem bántam meg soha, különösen ma nem, mikor már életem vége felé járok. Boldog, aki a Társaságban hal meg!” 

Péteri János: „Ha szentté nem leszek, hiába születtem!”