Szent komolyság (A tiszta férfiúság 5. rész)

 

Csak egy kissé kell elgondolkodnunk s mérhetetlen megilletődés és csodálat ejti hatalmába lelkünket az Isten nagyszerű gondolata iránt. Mily fönséges az Isten terve, hogy az embereket nem külön akarta teremteni teljesen kifejlődött állapotban, mint Ádámot és Évát! Mert mily más, mily idegen, hideg, sivár lenne körülöttünk az egész világ, ha ez nem így történnék! Családról szó sem lehetne, hiszen a családot az apa, anya és a gyermekek alkotják. Így azonban nem volna apánk s anyánk, persze testvérünk sem és rokonunk sem. Mindenki egyedül állana a világon. Persze, akkor nem is szeretné senki a másikat, nem volna kivel megosztani örömünket, kinek elpanaszolni fájdalmunkat.

S nem volnának kis gyermekek a világon! Még gondolatnak is furcsa: mindenki komoly, felnőtt, bajuszos bácsi vagy felnőtt néni lenne, s nem visszhangzanék a ház a játszó gyermekek ezüstcsilingelésű kacagásától. Nem volna gyermekkor s ismeretlen volna a gyermeki évek tömérdek, gondtalan, kedves öröme.

Íme, mily kimondhatatlan szeretet volt Istentől, hogy éppen ezt a módját választotta az emberiség fennmaradásának! Ő csak az első két embert, egy férfit és egy nőt teremtett közvetlenül; és ennek a kettőnek, s általuk valamennyi többinek átadott teremtő erejéből egy parányit: azt, hogy a többi embereknek már ők adjanak testi életet.

Íme, mily csodálatos, mily szent, mily fönséges terve a teremtő Istennek! Mily végtelenül tisztelendő akarata, hogy az emberiség folytonos megújulásának munkájában – e valóságos teremtő munkában – részt enged az embernek is! De akkor egyúttal mily föltétlenül kötelező is az ő komoly parancsa, hogy azokat a testi szerveket, melyekkel bölcs előrelátása az emberiség szaporodása, folytonos megújulása céljából látta el az embereket, csupán arra az egyetlen egy szent célra használják fel, amire ő rendelte (hogy tudniillik a férfi és a nő egybeforradó szeretete által új ember jöjjön a világra), és pedig csupán csak abban a keretben, amelyet Ő kezdettől fogva megszabott az egy férfi és egy nő közt kötött felbonthatatlan házasságon belül!

Az egész természetben a legfönségesebb, legszentebb erő az életadás ereje. Az embernek is megvan ez a természettel közös hatalma, hogy új kis emberkéknek adhat életet, de amint az embert lelke beláthatatlan magasságokba emeli minden más teremtett lény fölé, épp úgy kell ezt a teremtő tevékenységet is az erkölcsi törvények legfinomabb betartásával átszellemiesítenie, az anyag köréből a lelki világba magasztosítania. Legszebb kiváltságunkról, «eszes természetünkről» mondanánk le, ha a testi életnek csak egyetlenegy olyan megnyilatkozása is volna bennünk, amelyet tudatos lelkiséggel át nem finomítanánk és nem emelnénk ezáltal a merőben állati tevékenység fölé.

Tehát, fiam, te mindig csak a legszentebb komolysággal gondolj erre a szervedre, soha kétértelmű beszédet erről meg ne hallgass, magad se mondj ilyet, ne nézd, ne érintsd azt ok nélkül és tartsd mindig tisztán. A tüdődet, az agyvelődet, a szívedet sem volna szabad érintened (ha hozzájuk férhetnél is); így nem szabad ok nélkül, játékból, könnyelműségből ezt a szervedet érintened vagy izgatnod. Mert a Teremtő terve az, hogy házasságáig mindenki, kivétel nélkül szeplőtelen tisztaságban őrizze testét-lelkét: ha pedig valami felsőbb cél érdekében – mint például a lelkek megmentése érdekében a katolikus papok, vagy egyes nagy tudósok a tudomány művelése kedvéért – nem lép házasságra, ilyen tisztán éljen haláláig.

Isten tehát a kétnemű embernek testi egyesülését csak az őáltala rendelt törvényes formák közt, az élethosszig kötött felbonthatatlan szövetségben engedi meg, és ott is csak olymódon, hogy ennek folytán gyermekük születhessék. Bárki ezen a világon ezt a testi szervét bármiféle más
módon (akár magában, akár mással) élvezet és gyönyörszerzés céljára használja fel, súlyosan vetkezik önmaga ellen, az emberi társadalom ellen, maga az emberi természet s a Teremtőnek szent akarata ellen.

Némelyik ifjú gondolatában felvetődhetik a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a nemi élet a házasságban jó és szent dolog, és viszont ugyanaz a dolog a házasságon kívül rossz és oly nagy bűn. Hogyan lehet ez? – okoskodik valaki. Vagy mindig bűn valami vagy sohasem...

Pedig könnyen találhatna választ. Igen, a nemi szerveket is Isten teremtette, a nemi ösztönt is és a nemi életet is; tehát az az ösztön is szent, és nem annak a gyakorlása rossz (amit Isten teremtett, az nem lehet rossz), hanem rossz az ember, aki akkor és oly körülmények közt gyakorolja ezt, amikor s amily körülmények közt az Isten ezt nem engedi meg. Már pedig napnál világosabb, hogy Isten akarata az, hogy csak a házasságban szabad ezt az ösztönt használni és a házasságban is csak olymódon, hogy gyermekek születhessenek.

Miért rendelte ezt így az Isten? – kérdezhetné tovább valaki. Miért? Így is felelhetnénk rá: Isten a föltétlen úr; számadással törvényeiért senkinek sem tartozik. Aki egy gépet szerkesztett, maga tudja legjobban, mire van annak szüksége, hogy jól dolgozzék s el ne romoljék; az embert Isten gondolta ki és teremtette, azt is Ő tudja legjobban, hogyan kell élnie az emberiségnek, hogy el ne romoljék.

Ha azonban kissé elgondolkodunk, eszünk is rájön arra, mennyire az emberiség nagy érdekeit szolgálja Istennek ez a szigorú parancsa, hogy a nemi életet csak a házasságban engedi meg. Csak a házasságban lehet úgy élni nemi életet, hogy az nem alacsonyítja le az embert, s nem teszi kisebbé saját maga előtt. Csak a házasságban «szent» a nemi élet, mert csak akkor nem látja annak kárát az ember legnemesebb része: a lelke. Csak a házasságban nem lesz ennek az ösztönnek gyakorlása pusztán élvezethajszolás, hanem az új, kis emberbimbók fakadása, új gyermekek életrehozása, akiknek gondos neveléséről megint csak a felbonthatatlan házasságban lehet gondoskodni. Végeredményben tehát az állam és társadalom sem állhatna fenn, ha a nemi ösztön gyakorlását nem kötötte volna Isten kizárólag a felbonthatatlan házassághoz.

Aki tehát nemi ösztönét a házasságon kívül kielégíti, akár úgy, hogy hozzányúl saját testéhez, hogy erkölcstelen gyönyört ébresszen magában, akár úgy, hogy nemileg érintkezik egy nővel s hozzányúl anélkül, hogy őt előbb az oltár előtt egész életére lekötötte volna magához, az saját és mások becsületének s boldogságának hóhérja!