IV. fejezet –A fertő legmélyén.
«Paráznaság és semmiféle tisztátalanság...
szóba se jöjjön köztetek, amiképp az a szentekhez illik. Hasonlóképpen
ocsmányság sem, sem pedig ostoba vagy kétértelmű beszéd, ami illetlen.»
(Szt.
Pál levele az efezusiakhoz 5,3 s köv.)
«A paráznáknak az
osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban leszen.»
(Szt.
János, Jelenések könyve 21,8.)
Nincs ifjú, akinek fülében előbb-utóbb fel nem csengene az
érzéki vágyak csábító éneke vagy követelőző szava. Józan esze, becsületes
lelke, tiszta szíve, lelkes ideáljai, mind-mind védenék, óvnák a bukástól;
lelkiismerete – mint halálos vészharang – reszketve sikoltoz keblében: te, ne
tedd, te, ne tedd! – és mégis, ilyenkor megszólal előtte az érzékeknek
lenyűgöző, megbabonázó, elvarázsoló szirénéneke s az érzéki kívánság ezt a
küszködő szegény lelket elvakítja a kínálkozó élvezet pillanatnyi örömével. Hogy
mi lesz ezután a pillanat után, hogy hová süllyedsz, hogy mit veszítettél, hogy
mi vár reád, hogy idegrendszered eseteleges gyöngülése s jellemed egész biztos
összeomlása felé teszed az első lépéseket, – minderről hallgat, mindezt
gondosan elrejti előtted. Mint mikor a moziban kigyullad a vetítőgép fénye s
akarva, nem akarva odaszegeződik szemünk a vakítóan fénylő fehér lepedőre és
abban a pillanatban azonkívül semmit, de semmit nem látunk magunk körül, éppígy
vakítja el azt a fiút az érzéki élvezet vágya s nem gondolkozik, nem fontol
semmit, megy vakon utána.
Megindul a lejtőn ...
De jaj annak, aki a lejtőn egyszer megindult!
Derékba tört sudártölgy.
Nincs a világon gyönyör, élvezet, mely rövidebb volna,
mint amit a tisztátalanság nyújt; de nincs drágább sem, melyre az ember
testével-lelkével jobban ráfizetne, mint éppen erre. Minden túlságos színezés
nélkül a maga valóságában akarom megfesteni előtted ennek a fiúnak szomorú
sorsát. Néha talán hihetetlennek fog előtted feltűnni ez a kép. Túlzottnak
fogod gondolni; ennyi súlyos következménnyel ez az egy bűn, a tisztátalanság
bűne talán mégsem járhat; ilyen mérhetetlen nyomorúság ebből az egyetlen bűnből
talán mégsem fakadhat! Fiam, amit itt leírok, még nem is teljes képe annak a
tengernyi züllésnek és testi-lelki pusztulásnak, amit az erkölcstelenség
akárhányszor egy egész emberéleten, sőt nemzedékek életén át cserébe követel a
nyújtott pár percnyi érzéki örömökért.
Nem állítom, hogy az egyedül elkövetett titkos bűn a testi
szervezet összeomlásához vezet. Bár aki éveken át rabja e bűnnek, arra esetleg
idegzetének megrendülése is vár és minél fiatalabb korában és minél erősebben
kerül valaki e bűnnek szomorú zsarnoki igájába, annál hamarább érzi annak testi
rombolását is.
Hanem a lélek pusztulása föltétlenül biztos! A lélek a legerősebb testi szervezetű ifjúban is kimondhatatlan károkat szenved e bűn hatása alatt! Fiam, a bűnösnek esetleges erőteljes külseje ne csaljon meg. Arca, lehet, hogy piros maradt, ereje sértetlennek látszik, de szellemi erejét bizton kikezdte, emlékezetét meggyöngítette, értelmi képességeit aláásta. Romhalmaz alatt nyög benne a szellem és nyomorult szenvedélyek szégyenletes igája alatt az uralomra hivatott királyi lélek. Csaló ez a bűn és orvtámadó. Ravasz ígérgetésekkel eget-földet mosolyog reád, – míg el nem követed; és lelked legszentebb kincseit elrabolva, magadra hagy vergődő kétségbeesésben – mikor már rabszolgájává alacsonyodtál.

És ami talán az egészben a legszomorúbb: ezt a bűnt
gyógyítani nagyon nehéz. Aki hosszabb idő óta gyakorolja, annak lelke oly
érzéketlenné tompul minden erkölcsi befolyással szemben, hogy a szeretettel
kérő édesapa szava, vagy a vallási tekintéllyel fellépő hittanár kérése
egyaránt hatás nélkül pattannak le róla. Az ilyen ifjúnak akaratereje teljesen
porrá malik: akar is, nem is. Már korán reggel negyedórákat veszteget el, míg
vézna akaratát rá bírja venni, hogy felkeljen az ágyból. Ha munkához kezd, megint
sokáig azon töpreng, belefogjon-e valamibe és mibe. Nagyokat ásítva lapoz hol
ebben, hol abban a könyvben, de tanulni egyikből sem tanul. Félórákat ül
tétlenül ábrándozva egy kényelmes díványon, de semmit komolyan elhatározni nem
tud. Közben még fel-felsóhajt, és pedig őszintén: «Ó, ha így volna, ha úgy
volna!» Szeretne is mássá lenni, de ennek érdekében nem tesz semmit. Olyan,
mint a festett katona: mindig ütésre emelve tartja kardját, de nem üt vele
soha. Néha – valami nagyobb lelki esemény után – hirtelen megrázkódik: «No,
most összeszedem magam! Ezután minden másképp lesz!» – és nem lesz másképp
semmi; a rakéta elpuffan s utána annál nagyobb a sötétség. Ez a fiú
menthetetlen, mert önmagát nem akarja megmenteni többé.
«Csak egyszer?»
Az előbbi fejezetben láttad a fiút az első bűn útjain.
Lehet, hogy szegényt inkább csak a kíváncsiság vitte először erre az útra. A
csalfa önhitegetés, hogy «csak egyszer teszem», egyetlen egyszer, hogy erről is
legyen tapasztalatom. Nem tudta, hogy az első bűn a legnehezebb; a többi
már könnyebben jön s a végén a kijárt úton szinte visszatarthatatlanul rohan
lefelé a szekér.
És csak azt ne hidd, hogy ha a kísértések igen hevesek,
szinte legyőzhetetlenül ostromolnak s még munkádban is folyton zavarnak, hát
végre is engedned kell nekik, hogy nyugtot hagyjanak. Vannak ifjak, akik azt
hiszik, hogy úgy szabadulnak meg a kísértéstől, ha elkövetik a bűnt. Mily
retteneteset csalódnak! Az első nemi bűn annyi piszkos képpel tölti meg
képzeletüket, s ezek oly erővel tolakodnak emlékezetükbe és újra meg újra
követelik tettben is a bűnt, hogy munkáról most már szó sem lehet. Szegény ifjú
most ébred csak szörnyű tudatára, hogy ha a bűn elkövetése előtt ordítottak is
benne az éhes sakálok, mégis csak láncon voltak azok; az első bűn azonban
levette róluk a szájkosarat s arcátlanul követelőkké bátorította. A kis
oroszlánkölykök is ártatlanok, míg vért nem láttak; de ha egyszer friss húsba
haraptak, vége! Vérengző fenevadak válnak belőlük!
«Csak egyszer, hogy ezt is tudjad!» – mondja a kísértés a
bűn előtt. Ha pedig elkövetted, így folyatatja: «Most már úgyis megtetted; most
már mindegy, akárhányszor teszed».
Légy tehát erős a legelső pillanattól kezdve, mert
«csalódik, aki azt hiszi, hogy ha ifjú korában gyengének mutatkozott, később,
mint férfiú, szilárdabb jelleművé válik». (Eötvös József br.)
Késő már a gyógyszer, mikor hosszú megszokottság
rabszolgaságában nyögsz.
Ki tudja megmondani, mikor kezdődik az ősz? Először csak
egy-két levél hull le a fáról, majd kopaszodnak az ágak, s íme, egyszerre csak
metsző téli szél süvít a letarolt erdő fái között, éppúgy a bűnben is szinte
észrevétlenül megyünk a kicsiről a nagyra. Jaj annak, aki könnyelműen játszani
kezd az önfertőzés bűnével vagy a nemek vonzóerejével és «csak egyszer» is
akarja élvezni azt a testi örömet, amelyet csak a házasságnak szabadna
nyújtani! Ó, hány megtört lelkű fiú ígérte már sírva, hogy látja, milyen sorsra
jutott, szégyelli tetteit, most összeszedi minden erejét, törik-szakad, életét
teszi reá és többé el nem követi ezt a bűnt! Ígérete igazán őszinte is volt; de
mihelyt magára maradt és újra rátámadt a megszokott kísértés, akarata oly
gyönge volt már, hogy szinte ellenállás nélkül bukott el újra, menthetetlenül.