Halj meg és támadj föl! (A tiszta férfiúság 40. rész)

 

Szeresd a külső tisztaságot.

Az eddigi figyelmeztetések mellett hadd adjak még egypár teljesen gyakorlati tanácsot is. Szeresd a külső tisztaságot is. Mosakodjál napjában többször is és fürödjél, amikor csak teheted (legalább is hetenként). Reggelenként legalább is derékig mosdjál meg a csapból előző este kieresztett vízben. A külső rendbe szedettség előmozdítója a lélek rendjének is. Nem úgy értem, mintha minden elegánsan öltözött fiú lelke rendben volna. Sajnos, korántsem. De viszont tény, hogy a lélek valamiképp kihat a külsőre is és a kócos hajú, pecsétes ruhájú, maszatos arcú, gyászkeretes körmű fiú valamiképp könnyebben hajlik a kóc s gondolatokra, maszatos beszédekre és gyászos következményű tettekre is. Viszont a külső tisztaság akárhányszor záloga a belsőnek is: fokozza törekvésünket minden után, ami tiszta; és vigyázatossá tesz mindennel szemben, ami lelkünket beszennyezhetné. Érdekes, hogy aki sokszor fürdik, könnyebben marad lelkileg is tiszta; mintha csak a tiszta test tiltakozva állana útjába minden erkölcstelen lelki bepiszkolásnak is!

 

Halj meg és támadj föl!

Nem akarlak áltatni, fiam, és őszintén megmondom: az akarat tökéletes beiskolázása, hogy az minden gondolatunknak, mint kezes bárány engedelmeskedjék, igen nehéz. Szívesen kell tehát nyúlnod minden eszköz után, amely e cél elérésében elősegít. Egyik leghatásosabb segítőnk e téren az önmegtagadás.

Önmegtagadás? – brr! – kiált fel sok fiú e szó hallatára. Micsoda sötét középkor! Ma az «életigenlés» korát éljük, ma csak az «élet felfokozásáról» lehet beszélni. Ma az életet mindenki «kiélni» akarja s nem lecsavarni, lefokozni, megtagadni!

No várj csak egy kissé. Mi az az önmegtagadás? Eszköz, törekvés erős akarat után, amire föltétlenül szükségünk van, ha nemes jellemekké akarunk lenni. Az önmegtagadás lefogása a rendetlen és jogtalan testi vágyaknak, hajlamoknak. Tehát – jól jegyezd meg –, az önmegtagadás nem természetünk letiprása, nem erőszak természetünk ellen, sem természetes képességeink ellen (hiszen ezek nélkül értéktelenek volnánk), hanem csak rendetlen és túlzott vágyaink ellen, amelyek létünket veszélyeztetik.

Mindnyájan telve vagyunk hibákkal, tehát mindnyájan rászorulunk az önmegtagadásra. Az önmegtagadás ad önuralmat; márpedig elveszett az az ifjú, akiben önuralom híján a szenvedélyek kerülnek hatalomra. Az önmegtagadás ad türelmet önmagunkkal s felebarátainkkal szemben; már pedig éneikül a társadalomban sem boldogulhatunk. Az önmegtagadás ad önlegyőzést, ami nélkül nemes és magasztos eszmények, egyéniség, jellem, kultúra, civilizáció, haladás nem jönnek létre.

Íme, mindezt csak erővel, önmagunk rossz hajlamai ellen elkövetett «erőszakkal» lehet elérni. Ez az erőszak, amit önmegtagadásnak nevezünk, nem öncél; csak eszköz, csak kísérő jelenség, csak átmeneti állapot a győzelem, az öröm felé, amely eltölti majd a szerencsés kézzel kialakított ifjú életét. Viszont éppen azok, akik «az ösztönök szabad kielégítéséről», «az élet kiéléséről» stb. beszélnek s minden rendetlen vágyuk előtt pipogya gyávasággal hajolnak meg, éppen azok vesztik el fogékonyságukat az igazi örömök iránt s lesznek aláásói saját akaratuknak, jellemüknek, egészségüknek éppúgy, mint az emberi kultúrának.

«Az életet fel kell fokoznunk»; jól van, de az életfokozás nem abban áll, hogy lovat adunk követelőző ösztöneink alá, hanem inkább abban, hogy kemény kézzel fogjuk azokat. Amint a víz erős nyomás alatt hihetetlen feszítőerőhöz jut és a hidraulikus sajtóban mázsás tárgyakat pehelykönnyűen emel a magasba, úgy emeli magasba az önmegtagadás nyomása is a romlott természeténél fogva lefelé nehezedő embert.

Ez az értelme Goethe híressé vált mondásának: Stirb und werde! Halj meg és támadj föl!

Lelki angolkórság.

Láttál már sápadt arcú gyermekeket, akiknek lábuk, vagy nyakuk, hátuk gépbe van szorítva és olyan siralmas görbén vonszolják magukat? Az emberek részvéttel néznek utánuk: «Szegény kis angolkórosok!»

Hej, ha olyan lámpásunk volna, mint a mesebeli Aladdinnak, amellyel belenézhetünk az emberek lelkébe, akkor kiáltanánk csak fel lépten-nyomon: «Szegény angolkóros lelkek!»

Milyenek azok az angolkóros lelkek?

Olyan lelkek, akiket a kultúrélet ezerféle kényelme, no meg a természetünkben gyökerező restség elpuhulttá, kocsonyássá tett, akik irtóznak minden erőkifejtéstől, akiknek a hideg szalad végig a hátukon, hacsak munkáról, kötelességről, önuralomról, önmegtagadásról hallanak is. Ilyenek fel is nőhetnek, eszüket szépen ki is képezhetik, akaratuk azonban – amelyre lépten-nyomon szükség lesz az életben – vézna, csenevész, vérszegény, használhatatlan marad.

Szegény angolkóros lelkek! Fiam, te is ilyen akarsz maradni?

– Maradni? – kérded. Hát most az vagyok?

– Igen, az vagy. A testi angolkórság – hála Istennek – elég ritka betegség a gyermekek közt; de a lelki angolkórságban – éppen meggyengült emberi akaratunk miatt – mindenki vele-születik s ebből ki kell magát gyógyítania, kinevelnie!

Van neked négy-ötéves kis öcséd? No, figyeld csak meg viselkedését, mennyire a testi élet uralkodik még fölötte. Ha egy centiméterrel nagyobb a te kalácsod az uzsonnánál mint az övé, mint sír, jajgat! És mennyire nem tud még ellenállni semmi vágyának, parancsolni magának! Akarata még angolkóros.

Nos, látod: az erős akarat bent szunnyad ugyan mind- nyájunkban, de ez olyan képesség, amelyet tudatos, rendületlen, mindennapi gyakorlással kell magunkban kifejleszteni. De akaratod nevelését kezd el még ma! Minél hamarább kezded, annál jobb. Ha már felnőttél, akaratod is hajt- hatatlanná keményedéit, mint a vén fa. Alig van fiú, aki akarna elbukni a bűnben. Mégis sokan vannak, akik elbuknak akaratuk ellenére is. Miért? Mert gyönge az akaratuk. Következményeiben tehát rendkívül fontos az a tanácsom, amit alább akaratod edzéséről és testednek fegyelemhez szoktatásáról fogok adni.