A földön, de nem a földből! (A tiszta férfiúság 42. rész)

 

Tudom, ijedten gondolja valamelyiktek: Ma ezt a szép ideált megvalósítani már nem lehet. Nem mondom, ha valaki elmenne remetének a Bakony mélyébe és a világtól visszahúzódva, elfutva élhetne lelke tökéletesítés sén, jelleme kialakításán – akkor talán menne a dolog. De így!? Bent élni ebben a forrongó világban; iskolába járni és tömérdek társsal érintkezni (akiknek talán egészen más a felfogásuk); színházba, moziba menni, az utcák kiabáló lármájaban, a modern nagy város kavargó életében benne állani és bele nem szédülni –, ki tudja ezt megtenni?

Nézd, fiam, én nem akarlak a magányba kergetni és mégis csak azt mondom, hogy elvárom tőled mindazt, amit írtam. Ne menj a Bakonyba, hiszen ott csak magányosan illatoznál az Isten színe előtt, hanem inkább maradj itten köztünk, itt a bűnt lehelő házak rengetegében, itt a zajos élet kavargó lármájában, de aztán itt légy a férfijellemnek s a keresztény erkölcsnek illatozó rózsafája.

Látod a rózsát? Sárban, hidegben, sötétben áll a gyökere, és bársonyos tűzpiros szirma mégis mily harmatosán tiszta! Sárban áll, de maga nem sáros; porból nő, de maga nem poros. Járj te is a földön, de lelked ne legyen földszagú; erkölcsi eszményeid meleg napsugara cirógassa elő lelkedből a rendíthetetlen jellemtúlvilági rózsanyílását. Nohát! Ha porban állok is, magam nem leszek poros! Ha körülöttem sáros is az egész világ, én nem leszek sáros! Ha mindenki piszokban élne is, de én nem, nem! Inkább megszakadni, inkább összeroppanni, inkább derékba törni, – de nemes felfogásodból senki kedvéért nem engedni!

«Justum ac tenacem propositi virum

Si fractus illabatur orbis,

Impavidum ferient ruinae.»

 

Úgy el tudom nézni zúzmarás téli délutánokon a kút káváján gubbasztó kis verebet. Kint zimankós förgeteg dudál, kint tíz fokos hidegben reszket a világ és íme, ez a kis madár neveti a kavargó időt. Fújhatsz szél, szakadhatsz hó – szinte hallom szavát – ha az egész világ megfagy is, van nekem belül egy külön kis éltető világom, kis tüzes szívem: ide be nem jön semmi!

 

Aki nem tud hazudni.

Az igazmondás rendíthetetlen szeretete is segítségedre lehet küzdelmedben. Most nem is szólok arról, mennyire megkívánja a jellemességed, hogy mindig föltétlenül igazat beszélj s mennyire hiányos annak becsülete, akinek minden szavában vakon bízni nem lehet. Itt csak arra akarok rámutatni, hogy aki soha nem hazudik, nehezebben kerül az erkölcstelen élet posványaiba is. A tiszta lelkiismeret s az igazság útja mindig egyenes, nyílt, világos; ott kezdődik a ravaszkodás, titkolózás s hazugság, amikor már rejteni való gondolatok s szégyellni való tettek nyugtalanítanak. Aki hazudik, az önmagát, jellemét, lelkét becsteleníti meg, és nem fog félni attól sem, hogy erkölcstelenséggel testét is meggyalázza. Viszont akinek önbecsülése föllázad a hazugság ellen s nem tűri azt, annak könnyebb lesz védekeznie a testi önlealázás ellen is. Szoktasd tehát hozzá magadat, hogy soha a legkisebb hazugságot se mondd, hogy a te szavadnak minden körülmények közt úgy lehessen hinni, mint a Szentírásnak. Olyanná neveld magad, hogy valósággal képtelen légy a hazugságra. Mily gyönyörű dicséret, ha joggal elmondhatod magadról: én olyan fiú vagyok, aki nem tud hazudni! Aki pedig nem tud hazudni, nem romolhat el erkölcsileg, mert óvakodni fog minden olyan gondolattól s tettől, amely miatt hazudnia kellene.