Harc a hétfejű sárkánnyal (A tiszta férfiúság 23. rész)

 

V. fejezet. – Harc a hétfejű sárkánnyal.

 

 

 

 

Fiák, föl a fejjel, a harsona zeng,

Álljunk csatasorba vidáman!

Ránk vár a világ, ez a harc a mienk,

S katonái vagyunk valahányan.

Jó fegyverünk izmos karunk,

Égő szemünk, vidám dalunk,

S amerre nézünk, megterem

A győzelem, a győzelem!

(Cserkészinduló.)

 

Fiam, tekints csak rám, hogy jól a szemedbe nézhessek! Úgy ... Látod, ezt vártam! Makacs dac lángja lobog szemedben. Kemény, szent fogadásoktól dobog hangosan a szíved. Nehéz elhatározások súlya alatt némán remeg az ajkad. Tüzes szemed és lobogó szíved néma ajkad helyett is beavat engem a lelked mélyén most fogamzott szent elhatározásodba: «No, ha Isten is úgy akarja, én idejutni nem fogok! Ha a világ összeomlik is, ha a föld megindul is alattam, ha a csillagok reám hullanak is, ide nem! Nem! Nem! Soha! ... Malo mori, quam foedari! Jöjjön inkább a halál, mintsem beszennyezzem magamat!»

Így, fiam, ezt vártam tőled! Ezért mondom újra, nézz csak reám. Hát nem akarsz idejutni? Nem akarsz mint éretlen, pondrós gyümölcs idő előtt hullani le az emberiség fájáról? Nem akarsz békanyálas csizmával gázolni lelked virágos kertjében? Nem akarod tétovázó tekintettel kerülni anyád és nővéred kérdőre nyíló szemeit? Nem akarsz életet pusztító bacilusoknak nyomorult gazdája lenni? Nem akarsz éptestű-éplelkű embertársaidnak örökös fenyegető veszélye, mételye lenni? Nem akarod fiatal testedet rút szibaritaváz romjaként cipelni sivár életeden át? Nem akarsz cafatokká, foszlott mosogató-ronggyá zülleni? Nem akarod egészségedet, jellemedet, becsületedet tönkretenni? Nem, ezt te nem akarod! Látom a szemedből.

Édes fiam, ne félj! Ha olyan erős lesz benned az akarat, mint amilyen szent most az elhatározás, – nem fogsz idejutni.

Van visszatérés.

De talán mást látok a szemedben. Elkomorodást látok, – szomorút, fájdalmasat. Visszaemlékezést látok,– leverőt, ijesztőt. Tudatlanságban kezdett bűnök átkos emléke kísért s a bűnhöz-szokás rettentő hatalmának ezernyi indája húzogat, marasztal. Névtelen szomorúság sikolt föl benned: ó, miért nem olvastam én ezt a könyvet két-három évvel ezelőtt! Látom rajtad mindezt, látom kételkedő vívódásodat, látom habozó ingadozásodat, látom a leverő, lemondó szomorúságot.

Az eddigi fejezetek révén lelkedben új világosság gyúlt ki, amelynek fényénél talán megrettenve veszed észre, hogy te már egész kiskorodban, talán már elemi iskolában, rossz fiúk társaságában, sok oly amin átestél, aminek gonoszságát akkor még nem is sejtetted s aminek visszataszító volta csak most villámlik eléd. Talán riadtan réved agyadba a leverő gondolat: Hiszen akkor én már régen bukott fiú vagyok! Az én lelkem temploma már régen összeomlott! ... Nem, édes fiam, nem szabad elcsüggedned. Mindenki csak annyiban felel tetteiért, amennyiben azok gonoszságával az elkövetés idejében tisztában volt. Csak a Mindenható tudja, hogy kiskorodnak botlásait egyáltalában lehet-e s mennyire lehet bűnnek számítani. Te most ne a régi tudatlan elbukásokon keseregj, hanem az új, ideális életre készülj. Ne azon vergődjél, hogy mi volt eddig, hanem annak a tiszta életnek örülj, ami ezután lesz. Nem vagy te végkép bukott fiú, és nem omlott össze végkép lelked temploma! Csak azt az egy szót ki ne mondd, amire már-már felnyílik ajkad. Nem, ezt nem engedem!

Ilyen szó nincs! Legalább egy ifjú előtt nincs. Ki ne mondd soha azt a rettenetes szót, hogy «késő», nekem már késő». Tudom mit értesz alatta, de nem igaz, nem késői Sőt minél inkább elkéstél valamivel, annál sürgősebb az!

Ismered Jézus Krisztusnak a tékozló fiúról szóló példás beszédét? Hallottál arról az apáról, akinek kisebbik fia kikérte gazdag örökségét, elment hazulról, elverte mindenét, éhségében beállott kondásnak, még a moslékból sem lakhatott jól ... és akkor itt, tengernyi megaláztatásának szörnyű nyomorúságában, felvillant agyában a remény utolsó gondolata: «Fölkelek. Atyámhoz megyek – talán ő megkönyörül rajtam».

És látod, a hűtlenül elhagyott Atya tárt karokkal szorította dobogó szívére az ő visszatért tékozló fiát...

Erős akarat, elszánt elhatározás kellett a tékozló fiú lépéséhez. Mert a fertő őt is marasztalta, a hínárok őt is húzták, tartogatták, a megszokás hatalma reá is mázsás súllyal nehezedett; de közébe-csapott a bűzhödt mocsár valamennyi indájának, talpra ugrott (pedig ki tudja, mióta vergődött karjaik közt) s megingatlan elhatározással, lankadatlan kitartással, egy tisztább jövő reményétől sarkalva indult el haza – az atyai ház felé. Minden emberben – a legelvetemültebben is – lobog még halvány lángja a jónak, de csak az veszi észre, aki szereti őt és bízik benne. Fiam, bármennyit buktál, bármennyire összetépted szép lelkedet, ha csak romok düledeznének is a hajdani templom helyén, az első kérésem: bízzál magadban. Bízzál rendületlenül! Növelje bizalmadat a bölcs Seneca mondása: «Pars sanitatis velle sanari fuit»; aki akar gyógyulni, részben már meg is gyógyult.