Öngyilkos diákok (A tiszta férfiúság 22. rész)

 Íme, itt áll előtted egy gyönyörű élethivatás – porba tiporva; egy magasba-szárnyalásra teremtett sas – amint szárnyszegetten mocsárban vergődik; egy férfiúi jellem – derékban kettétörve; egy ifjú élet – össze- omolva, megroppanva, íme, aki ifjú lelkesedésében talán a világot akarta megváltani, most maga vergődik rabláncokon, gyógyíthatatlan nyomorúságban! Ez a hajdani tüzes, lelkendező lélek, melyben úgy forrtak a jövő tervei, – most fáradtan, csüggedten görnyed átkos sorsa alatt, mert reményteljes tavaszának gyönge bimbóit nem óvta a májusi fagytól.

 

«A büszke gálya nem hoz egyebet,

Csak vitorlája koldus-rongyait.»

 

 

Még vegyük hozzá a lelkiismeretnek előbb-utóbb feléledő szemrehányását, a félelmet tettének fizikai s erkölcsi következményeitől és akkor érthető, hogy a melankólia s a kétségbeesés sötét varjúja üli meg lelkét. És ez a szegény fiú, aki testileg-lelkileg rokkant, még alig élt tizennyolc-húsz évet... Ó, már itt a földön nagyon beteljesül, amit a Szentírás tulajdonképpen csak a másvilági büntetésről ír: «A paráznáknak az ő részük a tűzzel és kénkővel égő tóban leszen». (Jel. 21,8.) Vannak fiúk, akik mikor rájönnek átkos szokásuk szomorú következményeire, annyira eltékozolták már akaraterejüket, hogy a legerősebb jó feltételük is hitvány papír-rongy gyanánt szakad szét a szokássá vált bűnnek rájuk zúduló viharában. Mikor minden fogadkozásuk után ismét csak elkövetik a bűnt, utána valami névtelen keserűség üli meg lelküket, valósággal törik-zúzzák, ami csak kezük ügyébe esik, – és hiába, hiába, nem tudnak szabadulni.

Olvasd még el ezt a megdöbbentő levelet, amelyet szintén egy nagyobb diák írt másik diáktársához:

 

«... Nagy szomorúságomban te már régen szeretettel viseltettél irántam és csodálkoztál, hogy nem tudok megvigasztalódni. A legborzasztóbb dolgot azonban még nem tudod rólam. Néha már el akartam mondani neked, de a vallomás nem Jött ajkamra. De most hallgass meg és – vess meg. Istenem, hogy ezt kell írnom! Mialatt mindenki dicsért engem és elhalmoztak szeretetükkel, titokban gyalázatos bűn szokásával fertőztem be magamat. Lásd, ez az én betegségem. A legsötétebb búskomorság kínoz, minden testi fájdalmat elviselnék büntetésül, de hogy a lelkem is zilált, az a legborzasztóbb. Nem tudok többé gondolkozni sem. Kín a tudományos munka, gondolatim kóvályognak, képzeletem csatangol s kínlódik olyan gyalázatos képek között, amelyek nem hagynak nyugton, bármint kiabálok, jajgatok, tombolok ellenük. Hová süllyedtem! Bizonyára azt mondanád, hogy imádkozzam; szívesen tenném, de nem tudok. Rajtam már nem lehet segíteni. Már többször kijelöltem a napot, órát és helyet, ahol magamat agyonlövöm; de akkor megjelent lelkem előtt szüleim képe. Édes jó szüleim, testvéreim nem is sejtik, milyen méltatlanra fordították szeretetüket. Hát beledöntsem őket abba a kimondhatatlan nyomorúságba, hogy fiúk öngyilkossá lett? Ez az egy tart vissza. Látogass meg minél előbb, – vagy ne is látogass, nem érdemlem. Imádkozzál értem, hogy Isten könyörüljön rajtam, ha ugyan van még számomra könyörület...»

 

Ugye, gyakran olvastad már, hogy itt vagy ott tizenhat-tizennyolc éves fiúk öngyilkosokká lettek «életuntságból?» Tizenhat éves életuntak! Gondolkodjál csak a dolgon. Egy fiú, aki az életből tulajdonképpen alig ismer még valamit, akire még csak most vártak volna a férfihez méltó komoly feladatok – életunt! A legtöbb fiatalkori öngyilkosság magyarázata az erkölcsi félrelépés. A golyó, mely az öngyilkos fiú fegyveréből kirepül, egy elhibázott ifjú élet végére tesz szomorú pontot.

 

A szenvedélyre jött a szenvedés.

Színes kéjhabra gond, sötét, nehéz.

Mámor ködére tiszta öntudat,

Amelynek kése szívünkben kutat.

 

Ó, mindenért fizettem kamatot,

Mi köznapénál több gyönyört adott.

Emésztő életvágy szorult belém,

Szívemet lángján összeperzselém.

 

Nem voltam mértéktartó semmiben.

Nem volt elég, amíg telt, semmisem,

Mohón élveztem, kábultan, vakon,

Akármivel kínált az alkalom.

 

Gaz uzsorás volt. Ó, milyen nehéz,

Keserves most a visszafizetés!

Amíg egyszer majd kénytelen leszek

Így szólni: Nincs több! Nem fizethetek!

(Reviczky; Bűnhődés.)

 

Hallgasd meg ezt a tényleg megtörtént esetet, melyet alább elmondok. Szegény özvegy anyának egyetlen támasza, korán kenyérkeresője volt egy ifjú. Komoly, jellemes fiú. Imponáló erkölcsi komolysággal utasította vissza társainak többszöri csalogatását is, mikor azok bűntanyára csábították. Hittanárjának intése, s az élő Istennek szava volt védőpajzsa. De a pajtások nem hagyták nyugton. Egészen természetes: aki benne van ebben a bűnben, azt a gonosz lelkiismeret nyugtalansága egyre ösztönzi, hogy a még ártatlanokat is belerántsa a mocsárba. Újra és újra csalogatták pajtásai... gúnyolták, bátorították ... végre beleegyezett. Nem telt bele sok idő s az ifjúnak nemrég erőtől viruló testére s lelkére rányomta ijesztő bélyegét az a sötét betegség. Nem tudta sokáig hordani ezt a rettenetes terhet és eldobta magától megutált életét. Holtteste mellett ezt a cédulát találták, – szegény anyjának egyetlen örökségét: «Anyám, bocsáss meg és imádkozzál értem!»

Az emberek sajnálták a szerencsétlent, de te tudod, hogy romlásának maga volt az oka: tiltott rózsákat akart tépni és ehelyett poklok rút folyondárja kúszott lelkére halálos öleléssel. Vakmerőén fellázadt a törvények ellen, melyeket a Teremtő maga írt az emberiség lelkébe ás amelyek ellen büntetlenül fellázadni senkinek sem lehet... A teremtő parancsa ellen, mely így szól: Ne paráználkodjál!

 

*

 

Égbeszökő fiatal, sudár tölgy – derékba törve, magas égnek ívelő szivárványhíd – sárba omolva; sejtelmes jövendőnek igéző szépségei – örökre elfátyolozva ...

Most vagyunk a fertő legmélyén.

Szomorú sors, szomorú vég ...