Íme az emberek

„A vészben álló ország fölött repülő madár vagyok, és keresem a szilárd pontot, a titok kezét, melyre reászálljak. Az el nem múlót, az élet hatalmát. A vízözön után az olajfaágat, hogy ne kelljen megátkozom, aki hinni, bízni, jóra tanított, és életre hívott. Hogy újra szeressem a napot az égen, az embert a földön, és mosolyogjon az Isten. Milyen jó volna ismét himnuszt írni, mesét mondani, kikapirgálni az élet értelmét a világ szemetéből! Hogy szárnyaim alatt forrjon a tiszta levegő, az erdők és a mező virágai felkiáltsanak hozzám, és nagy dolgokról elbeszélgessek egy kicsi bogárral. Hogy szájamból itassam a madárfiókát, az anyjával bujkáljak a lombok között, és az elmúlás után se változzék meg a színem, mint a fénybogárnak. Felkiáltani a futó holdhoz: „Hová sietsz, pajtás?” Hogy az Alföldön ismét délibáb játszódjék, a Kárpátokra az Öregisten könyököljön, belefáradjon a fürj, míg kitalál a búzánkból, jóllakott gulyák csorgassák a nyálukat, békés parolánk csattanjon, s ne vér száradjon a kézen. Bor adjon tanácsot, s szép lány kenyeret. Tüzet akarok én még tenni az erdélyi hegyek között, s jó borvizet inni. Jó emberek fognak lecsalni a lovam hátáról, s bajszot melegítünk a szép magyar nóta alá. Térdemre ültetem az új Magyarországot…
Hát így lesz valahogy. Bizonyosan tudom.”

(Nyirő József: Íme, az emberek)