Csodaszép írás a Pünkösdről

Voltaképpen fájdalmas dolog, hogy a legtöbb ember nem tudja többé, hogy mi a pünkösd. Ennek az ünnepnek a lelke teljesen idegen lett számára. Még katolikusok közt is akad, aki a karácsonyt valahogy csak érti, a húsvétot is, de a pünkösd tartalma hétpecsétes könyv neki. 

Pedig éppen a pünkösd oly titokzatosan gazdag értelmű, oly mindent magába foglaló ünnep, még karácsony és húsvét titkait is, mindent, ami szép e világon: igazságot, erőt, fényt, szeretetet, boldogságot.

Mi hát a pünkösd? Röviden így mondhatnám: a karácsony és húsvét betetőzése. A karácsony s húsvét adományainak összegezése, voltaképpen megszerzése, birtokunkba juttatása. Pünkösd nélkül a karácsony és húsvét merő világtörténelmi dátumok volnának, nagyszerű, de tőlünk távol álló események emléknapja. A pünkösd teszi, hogy a megtestesülés és megváltás hozománya a mienk legyen, hogy gyümölcse ránk is alkalmaztassák, hogy a Szentlélek kegyelme által egyenként és egyénenként is megszerezzük a megváltás kincseit.

A pünkösd éppen ezért nem átmenő, egyszerű ünnep, hanem örök ünnep, állandó ünnep, mindennapi ünnep, amely a lelkek birodalmában soha meg nem szűnően fejti ki varázslatos, jobban mondva: isteni erejét.

A Szentlélek nemcsak egyszer jött le a földre, első pünkösd napján, hanem állandóan lejön s itt lakik köztünk s egész életünket ünneppé avatja. Miképp? Hogyan? Erre hármas feleletet adhatunk: az istenfiúság közlése által, a folytonos természetfölötti bennünk-működés által és végül a katolikus Egyház fenntartása, éltetése, belső alakítása és vezetése által.

A pünkösd mindenekelőtt az istenfiúság ígérete.

Rokonságba kerülni Istennel, testvérévé s osztályosává lenni Jézusnak, örökösévé a boldog Istennek: nem, mi ezeket a titokzatos dolgokat legfeljebb sejteni, halvány emberi szavakkal körülírni tudjuk, a lényeg előtt illetődött értetlenséggel állunk. De érezzük s tudjuk, hogy az istenfiúság a legnagyobb és legtöbb, amit Isten nekünk adhat, amiben az ő leereszkedő szeretete legelevenebben fejeződik ki. Itt az ég ölelkezik a földdel, a ragyogó, természetfölötti fehérség a bűnös emberrel, a fény a sötétséggel, a tűz a lomha hidegséggel.

S tudjuk azt is, hogy általa mi magunk kimondhatatlanul gazdagok leszünk és felmérhetetlen magasságba röppenünk önmagunk fölé. Hiszen olyan gyönge és törékeny az ember, olyan esendő s múlandó; gonosz ösztönök s megszégyenítő rútságok hullámzanak, kavarognak, éktelenkednek benne. Az újságokban nap-nap mellett megdöbbentő eseteit olvassuk az emberi hitványságnak; az ember nemcsak megdöbben tőle, hanem szinte szégyelli, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, amely ilyen hajmeresztő gonoszságokra és elvetemültségekre képes. De íme, ahol a Szentlélek kegyelme veszi birtokba a lelket, ott ez az erénynek, a nagyságnak, a hősiességnek éppoly szédítő magasságaira lendül fel, mint amilyen döbbenetesen mélyre tudott süllyedni nélküle.

Mi volt egy Magdolna, egy Ágoston, egy Cortonai Margit a kegyelem befogadása előtt s mi lett utána! Egyik oldalon tolvajok és útonállók, kéjencek és leánykereskedők, nagystílű szélhámosok és tömeggyilkosok, a másik oldalon a szentek, szüzek, vértanuk, hősök! Ugyanazon emberi kategória szülöttei, ugyanazon test és vér, anyag és lélek; s mégis az egyik csupa erkölcsi fekély és borzalom, a másik csupa ragyogó, éteri tisztaság, apostoli láng és földfelettiség!

Értitek most már, vagy sejtitek legalább, mi az: ha valaki a Szentlelket hordozza lelkében, vagy nem; ha valaki pünkösd tüzével töltekezett, avagy bezárta szíve ajtaját a felülről jövő szélvész zúgása elől?

Mi teszi a rettentő különbséget ember és ember között? Végső elemzésben az, hogy az egyikben megfogamzott és kivirágzott az istengyermekség mennyei ajándéka, másként; a megszentelő kegyelem, a másikban nem. Az egyik Istenbe kapcsolódott s befogadta magába az isteni vendéget, a Szentlelket, a másik kiűzte vagy visszautasította őt. Az egyik természetfölötti életet él, a másik híjával van annak. Ez a legmélyebben szántó és legélesebben elválasztó határvonal emberek és emberek között.

Az emberek másban is különböznek egymástól, de egyetlen különbség sem oly mélyreható, oly lényegbevágó, mint a kegyelem jelenléte vagy nemléte a lélekben. Az egyik embert ez a természetfölötti kincs az Isten gyermekévé teszi, Isten különös szeretete tárgyává, természetfölötti kincsek birtokosává; a másik Isten ellensége marad, Isten szemében a harag és utálat tárgya. Az egyiknek lelkében mint arany verőfény tündöklik az Isten arcának vetülete, erények és isteni adományok ragyogása, a másikéban felburjánzik minden aljasság és hitványság, felgyülemlik minden szenny és minden méreg. Már itt a földön.

Hát még odatúl!

Szent Pál mondja, hogy most még nem tűnik szembe, hogy voltaképpen mik is vagyunk, de majd odatúl ki fog tűnni. Ott az istenfiúság kegyelmi állapota üdvösséggé fog kibontakozni, fénnyé, tudássá, látássá, szeretetté, boldogsággá, örökszép életté; a kegyelem hiánya pedig kárhozatba torkollik, börtönbe, amelyből sohasem lesz szabadulás, szégyenbe, amelyből sohasem lesz feltámadás, kínba, amelyet sohasem vált fel enyhület.

Látod most már, testvér, mily kimondhatatlan kincs az, amit a Szentlélek-Isten közölni akar veled? S látod, mennyire szükséged van a pünkösd ajándékára, hogy ezt a felbecsülhetetlen kincset gondosan őrizd, el ne veszítsd, magadat rá méltatlanná ne tedd?

Ne gondold azonban, hogy csak akkor veszted el az istenfiúság kegyelmét, ha te is lealacsonyodott lelkű gonosztevő leszel, talán rablógyilkos, vagy uzsorás, vagy panamázó, vagy gyújtogató! Nem, az istenfiúság kegyelme akkor is hiányozhatik belőled, ha amúgy derék ember vagy, természetes értelemben talán tökéletes is, talán jó családapa, példás úriasszony, lelkes hazafi, kötelességtudó tisztviselő. Mert ezek mellett az emberi jó tulajdonságok mellett még mindig elhanyagolhatod a természetfölöttiséget, keresztény kötelességeidet s akkor már emiatt sem lehetsz a Szentlélek-Isten élő temploma.

Hány van ma ilyen! Nem gonosztevő, dehogy! De üres lélek. Nem tolvaj, de minden mélység, minden természetfölöttiség, minden komoly vallásosság, minden következetes istenszeretet nélkül való. Amúgy derék ember, de aki Isten parancsait nem teljesíti, kegyelmi életet nem él. Vajon üdvözül-e? Bizony nem, mert Isten szemében a merő emberi jóság nem elég, hacsak az istenfiúságot, a természetfölötti kegyelmi életet hozzá nem szerezzük s meg nem őrizzük.

Csakhogy a Szentlélek jelenléte bennünk nemcsak állapot, hanem működés is.

Nemcsak az istenfiúság állandó köntöse az, amelyben jelenléte érvényesül, hanem az a folytonos ráhatás és titokzatos belenyúlás a lelkünk életébe, értelmünk villanásaiba, akaratunk rezzenéseibe, amit segítő kegyelemnek nevezünk.

Mily csodálatos világ egyetlen fűszál belső világa, egyetlen rovar szemecskéjében egyetlen idegszálnak vagy sejtnek belső nyüzsgése, alakulása, életfolyamata! Hát még mennyivel csodálatosabb az ember lelki világa, ez a folytonos csatája gondolatoknak, érzelmeknek, szenvedélyeknek, indulatoknak; megvilágosodás és vakság, belátás és kétség, felfelé lendülő akarat s lebotló, lehulló tehetetlenség, lángoló vágy és csüggedő lekonyulás, felfelé epedés és lefelé zuhanás! És valamennyi közt a Szentlélek titokzatos szálakat szövögető munkája, megvilágítása, intése, nógatása, édesgetése, fenyítése, vigasztalása, bátorítása, simogatása!

Mily csodálatos ebben is a különbség az emberek között!

Egyik fogékony tanítvány mindent belát, mindent helyesen ítél meg, könnyen megtalálja a nagy megoldásokat, észreveszi a nagy összefüggéseket, s nemcsak lát és tud, hanem szomjas lélekkel vágyódik is a jó után, örömmel teszi, lelkesen öleli magához a vallásnak még a fájdalmas, lemondásos elemeit is, a keresztet, a tövist, az epés és ecetes poharat. A másik pedig semmit sem ért meg, semmit sem érez, semmit sem lát be, ott is kételkedik, ahol erre semmi oka sincs, mindent összezavar és összekuszál, nem tudja megkülönböztetni az igazságot a hamisságtól, az Úr szavát a félrevezető, sallangos téveszméktől, divatos jelszavaktól, üres szofizmáktól. Vagy ha lát is, de tenni nem akar, lomha és rest a jóra, lepattan a lelkéről minden mégoly megrázó indíték, mégoly meggyőző érv. Vagy ha rálép is a helyes útra, hamar visszariad, visszaesik, lemarad s egyszer csak végleg lehull az élő kereszténység fájáról.

Mi ennek a másik, roppant különbségnek az oka? Az-e talán, hogy az Isten egyiknek kegyelmet ad, a másiknak nem? Szó sincs róla; Isten mindenkinek ad kegyelmet és segítséget a jóra, mindenkit hív, mindenkit törekszik megmenteni. Mi nem vagyunk fatalisták és nem hiszünk a kálvini predesztinációban; nem tartjuk azt, hogy Isten dróton ráncigálja az embereket, egyiket az üdvösségre, másikat a kárhozatra.

Hanem igenis a különbség fő oka ott van, hogy egyik ember közreműködik a Szentlélek belső ráhatásaival, a másik nem; minek folytán az egyik mindig újabb és újabb kegyelmeket kap, mindig többet, fölségesebbet, termékenyítőbbet, a másiktól pedig a Szentlélek fokról-fokra visszahúzódik, mindig ritkábban, mindig halkabban szól a lelkéhez, míg végre talán végleg magára hagyja s legföljebb még csak egyszer-kétszer az életben tesz végső kísérletet a megmentésére.

Nem vettük-e ezt észre magunkon is, másokon is? Hányszor van úgy, hogy mihelyt egyszer a jó sugalmazást követjük, ennek a nyomában holnap már új és erősebb hívást, még magasabb ösztönzést érzünk magunkban a jóra! Viszont ha fontos dolgokban szembehelyezkedtünk a kegyelem hívó s figyelmeztető szavával, másnap már sokkal gyengébb volt bennünk a természetfölötti ösztönzés és sokkal könnyebben siklottunk alá a lejtőn, mint első nap. Sohasem tudhatjuk, a kegyelemmel szemben elkövetett kisebb-nagyobb hűtlenségünk nem zárja-e el előttünk a további kegyelmek egész sorozatát, nem rekeszti-e be végzetesen a Szentlélek adományainak áradatát.

Hány ember van, aki már lelkiismeret-furdalást sem érez, amikor vétkezik! Vasárnap misét, húsvét-tájt áldozást mulaszt szemrebbenés nélkül, házasságtörésben él és még csak nem is nyugtalan miatta, skrupulus nélkül követi el a legnagyobb bűnöket és mulasztásokat. Miért? Mert visszautasította a kegyelem első intéseit, mire az isteni vendég távozott s őt magára hagyta, ó szomorú távozása a Szentléleknek a lélekből! Szomorú elhalkulása a mennyei kopogtatásnak, szomorú bevágódása az üdvözülés ajtajának!

Mindennél fontosabb, hogy erre gondoljunk s Szent Pál tanításaira hallgatva vigyázzuk magunkban a Szentlélek munkáját, meg ne szomorítsuk őt, kicsibe ne vegyük, bennünk való működését el ne gáncsoljuk!

Mind a kettő: a megszentelő és a segítő kegyelem belülről ható értékek. Vannak azonban úgynevezett külső kegyelmek is, azaz olyan dolgok, intézmények, események, amelyek kívülről hatnak a lelkünkre az üdvösség érdekében. Ilyen a Szentírás és az egyházi tanítás, vagyis szenthagyomány, ilyenek a szentelmények, az ájtatossági gyakorlatok s ilyen főleg mindezeknek hordozója és foglalatja: az Egyház.

Az Egyházban szintén a Szentlélek működik, sőt azt mondhatnék: az Egyház a Szentlélek megtestesülése. Pünkösd ilyképpen az Egyháznak is születése napja, vagy ha tetszik: első megjelenésének, nyilvános fellépésének, első síkraszállásának ünnepe. Ezen a napon indult el hosszú, évezredes, változatos útjára a katolikus Egyház, amikor az apostolok hirtelen eltelvén a Szentlélekkel, egyszerre bátrak, elszántak, hősök, hitvallók és hithirdetők lettek, s amikor Szent Péter elkezdte azt az igehirdetést, amely azóta sem némult el a mai napig s nem fog elnémulni a világ végezetéig.

Mi is az Egyház?

Jézus adományainak a letéteményese, kinyilatkoztatásainak őre s terjesztője, szentségeinek osztogatója, áldozatának folytatója. Mi az Egyház? Az egyetlen biztos eligazító az üdvösség útján, az egyetlen szilárd pont a vélemények, nézetek, divatok, kultúrák és átalakulások forgatagában, az egyetlen ingathatatlan talaj az emberi széthúzás és változékonyság félelmetes ingoványában. Az Egyház a Krisztus hagyatékának egyetlen hűséges tanúja, aki inkább viseli a maradiság, a türelmetlenség és papi uralom vádját, de semmit le nem alkuszik és semmit el nem mállaszt a krisztusi tanletét örökségéből. Az Egyház az egyetlen, aki nekünk Krisztus nevében és Krisztus hatalmából bűnbocsánatot adhat; az egyetlen, aki nekünk azt a Krisztus testét, azt az élő kenyeret nyújtja, amely nélkül Jézus szerint nincs üdvözülés.

Az Egyház az egyetlen vigasztaló s erősítő az élet szenvedéseiben s az egyetlen remény, amikor a halál órájában el kell takarodnunk a föld színéről. Amikor egy egész világ látszik összeomlani körülöttünk, ő az, aki a sírba is leszáll velünk és sírkeresztünk felett is diadalmasan és biztatóan énekli az örök feltámadás dalát.

Mi az Egyház? Az az örökifjú, sokat üldözött, de mindig diadalmas királynő, Jézus menyasszonya, akit Jézus lelke vezet és éltet, tanít és sugalmaz. Sugalmazott már az első pünkösd napján és sugalmaz mindvégig.

Ez az Egyház ma születik meg: pünkösd napján.

Ó indulj csak el utadra, felséges, ifjú királynő, dicsőséges Krisztus-menyasszony, katolikus Egyház! Micsoda út áll előtted! Mennyi szenvedés és üldöztetés! Hogy fog patakokban, tengernyi áradatokban folyni a véred s azoké, akik téged követnek a századokon át! Mennyi probléma, mily feladatok állnak előtted! Neked kell majd vezetned, nehéz kérdéseket megoldanod, még állami, társadalmi, tudományos, sőt gazdasági téren is neked kell a népek mesterének lenned! Mennyi belső küzdelem áll előtted, a saját Elveid gyengesége, a saját képviselőid tétlensége, tehetetlensége, mulasztásai, hűtlenségei miatt!

De mennyi diadal is!

Egész országok és évezredek fogják fejüket keresztvíz alá hajtani, egész nemzedékek a te irányításodat várni; neked kell új kultúrát teremtened, új Európát, új Isten-országát a földön, neked kell átalakítanod a föld színét! Neked és benned a Szentléleknek. Mert hiszen nem a pap prédikál benned, hanem a Szentlélek a pap által; nem a püspök bérmál, hanem a Szentlélek; nem a pápa kormányoz, hanem a Szentlélek a pápában.

Sőt a Szentlélek hatása látszik meg benned akkor is, amikor emberi képviselőidnek gyengesége a legbántóbban ütközik ki történetedben, amikor évkönyveidnek legsötétebb lapjaira lapozunk rá! Mert semmisem mutatja jobban a Szentlélek működését benned, mint az, hogy ennyi emberi gyarlóság, elégtelenség és hitványság mellett is, ennyi szakadás, eretnekség és támadtatás között is te azért sohasem szűntél meg Jézus egyháza lenni, az igazság oszlopa és szilárd alapja, ahogy Szent Pál nevez: az egyetlen út az Úr felé!

Pünkösd voltaképpen mindnyájunknak születésnapja, amolyan igazi családi ünnep, a katolikusság létesülésének évfordulója, és ezzel együtt a mi kiválasztatásunk és boldog hozzátartozásunk emlékezete. Pünkösdi ember csak az, akiben megvan ennek az ünnepnek öröme. Aki minden egyébnél boldogabb abban a tudatban, hogy katolikus, hogy Jézus Szentlelkének intézményes vezetése alatt áll. Aki büszke és szent örömmel tekint fel arra a mérhetetlen jóra, amit az Úr a katolicizmus által a világon eddig művelt s a világ végéig művelni fog. S aki az igaz Egyházba való meghívatásának kegyelméért hálás is törekszik lenni azzal, hogy szeretettel simul hozzája, imádkozik az Egyház szabadságáért és felmagasztaltatásáért s dolgozik azon is, hogy az Egyház munkája a lelkek jobbításán s megmentésén munkatársak hiánya miatt el ne lanyhuljon!

Jöjj el serkentő, nógató, intő és tanító isteni Vezér, aki által a bűnös is megtisztul, a gyenge is megerősödik, az ingadozó is megszilárdul, a lanyha is buzgóbb lesz! Aki megtanítsz minket hinni, szeretni, égiek után vágyódni, győzni az élet kísértésein, tökéletesedni s méltókká lenni az Úr örök ígéreteire!

Vond be lelkünket a megszentelő kegyelem ragyogó verőfényével, mint valami napfényből szőtt palásttal, hogy tetszők legyünk az isteni Igazság tiszta szent szemének s ez a palást menyegzői ruhául, belépőül szolgálhasson nekünk az örök élet lakodalmára! Hass reánk buzdító, felvilágosító, segítő kegyelmeiddel, hogy mindig tisztán lássuk a jobb utat és szeressünk is rajta járni! Tarts meg minket Szentegyházad kebelén, amelynek feje Krisztus és lelke Te vagy, hogy mi pedig méltó tagjai legyünk a Jézus titokzatos testének!

Ha ma még ingatagok vagyunk, mint az apostolok pünkösd előtt, ha tudatlanok, rövidlátók, roskatagok, kicsinyhitűek, ha göröngyösnek s meredeknek érezzük az utat, mely az üdvösségre vezet: Szentlélek Isten, a te pünkösdi kegyelmed oszlassa el szemünkről a hályogot, elménkből a kételyt, szívünkből a félelmet, testünkből űzze el a restséget és kényelmességet! Hogy mi is, mint az apostolok, Pünkösd tüzétől felvillanyozódva, Pünkösd szélrohamától új életre kelve diadalmasan járjunk a hit és szeretet útján, amerre az Úr hív!

Bangha Béla: Pünkösd

Az oldalon megjelenő hirdetésekből befolyó, - kattintás után járó - összeget  a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára ajánljuk fel.