Válaszúton

Nincs igazad, barátom és testvérem, nincs igazad mindenekelőtt, ha azt mondod: mit érdekel engem egyáltalán a kereszténység és a katolicizmus? Nincs igazad, ha azt hiszed, hogy ezek a kérdések idejüket múlták, hogy a mai közönségre és reád nézve elvesztették jelentőségüket. Nincs igazad, ha annak az agnosztikus közönynek puha hintaszékén ringatod magad, amely egyik oldalhoz sem szegődik s a kereszténység és keresztényellenesség harcát kényelmes páholyból szemléli. 

Nincs igazad, ha azt hiszed, a bölcsesség abban áll, hogy az ember távol tartja magát minden párttól, élvezi az életet, ahogy tudja s minden evilágfeletti kérdésre vállat vonva feleli a modern tudni-nemakarás válaszát: „Ignoramus et ignorabimus”, mit tudom én, hol az igazság! Testvérem és barátom, az élet talányokkal van tele és e talányok között, akár tetszik, akár nem, a legkomolyabb, a legmélyebb, a legörökebb s a legmarcangolóbb mégis csak a vallási probléma. Nem lehet elmenni mellette; nem lehet azt mondani, hogy „nekem ezen a téren nincsenek problémáim”. 

Nem mondhatod, hogy a legmélyebb és mindenkit legegyénibben illető kérdés téged nem érdekel. Mert ez nem volna őszinte és nem volna komoly beszéd. Ahogy Goethe a világtörténelemről mondja, hogy a legmélyebb téma benne mindig a hit és hitellenesség küzdelme volt, úgy el lehet mondani ugyanezt az egyes ember lelkéről is. Mindenféle hullám hányódik a lelkünk tükrén, mindnyájunkén kivétel nélkül, de a legmélyebb és leghatalmasabb fenékhullám ez: a nagy, örök gondolatok kérdése: van-e Isten s ki az, és milyen ő, és mi vagyok én, és mi közöm nekem hozzá és van-e boldogság és mi lesz velem a síron túl? 

Elhallgattatni ezt az ősmély kérdést pillanatokig lehet eltemetni, elfedni sok ezer egyébbel, elnémítani magunkban a lélek felsíró alapösztönét a végső honnan? miért? és hová? iránt, elölni a „tourment religieux”, a vallási gyötrődés fullánkját ideig-óráig lehel, de nem volnánk őszinték vagy nem volnánk komoly, gondolkozó emberek, ha tagadnók, hogy legalul, legbensőbben s legmegrázóbban mégis ezek a kérdések izzanak a lelkünk legmélyén. S ez nem is lehet másképp. A perc múlik s az életünk sodródik a nagy Niagara, a lezuhanás felé. 

Ha sohasem halnánk meg, ha nem volna oly nevetségesen rövid ez az itt-időzésünk, ha nem mentek volna innen el máris oly sokan, ó, oly véghetetlenül sokan, akik itt nevettek, szórakoztak és sírtak ezeken a tájakon előttünk, s ma nincsenek itt, rég nincsenek itt, az életük, a fájdalmaik és örömeik, a lakásaik, a bútoraik, sőt a nemzetük, a kultúrájuk is rég elsüllyedt, mint egy elomlott regei vár, – ha le lehetne tagadni a véget, a szörnyű összeomlást, az elmúlást, az enyészetet mint egyetlen biztost és maradandót a világon: akkor igazatok volna nektek farsangi bohócok és jól élő szkeptikusok, ti csak mulatozók és csak evilággal számolók; igazatok volna liberálisok és plutokraták, monisták és kommunisták, és kényelmes keresztények és névleges-katolikusok, igazatok volna – talán. 

De így egészen bizonyos, hogy nincsen igazatok. Egészen bizonyos, hogy amit építtek, összedől s arra meg, hogy a helyébe valami mást, valami jobbat s maradandóbbat építsetek, nem is gondolhattok. És így egészen bizonyos az is, hogy értelem nélkül éltek s az életeteknek nincsen komoly tartalma. 

Mert lenni, csak azért, hogy vergődjünk, hogy néhány szegényes ünnepnap kedvéért hordozzuk a sok szürke hétköznap gyötrelmét, élni, hogy meghaljunk, hogy lemészároltassunk, virágozni, hogy sárrá bomoljunk, küszködni, hogy végre is végleg és mindenestül letörjünk, hogy eltűnjünk mint az árnyék, mint a vágtató szél, mint a hullám az óceán közepén – ez nem élet, ez nem cél, ez nem rendeltetés. 

És ha baj: nem találni meg az élet értelmét, kétszeresen, százszorosan baj: nem is keresni azt. Olyan ez, mint amikor a tompaelméjű, a tébolyodott beleszúr az ujjába, érzi is a fájdalmat, de nem érdekli, hogy a tűt ki is húzhatná a sebéből… Az emberiség legnagyobb része, hála Isten, nem tompaelméjű. Különböző értelmiségi foka szerint különböző módon, de keveseket leszámítva, mind keresi az élet mélyebb értelmét, keresi az Istent s a túlemelkedő viszonylatokat, melyek őhozzá fűzik. 

Legalább negatív válaszokat keres rá: „nem igaz”, „nem lesz semmi”, „nincs másvilág” így hitegeti önmagát. De mégsem tudja kivonni magát a bizonyosság alól, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia kell. Sok aztán megreked a keresés útjának a felén, az egynegyedén, az egytizedén és nem jut el teljesebb megismerésekig; ez tény. Bizonyos az is, hogy az Isten ellenségei szédületes rutinnal, szervezettséggel, összetanultsággal feszítik ki mindenütt a hálót, hogy a megoldást keresők lába elbotoljon benne s elbotolva, elfáradva ne keressenek tovább. 

Ma s régtől fogva Lucifer bérelte ki az eszmeterjesztés és emberirányítás összes hatalmas eszközeit: sajtó, irodalom, könyvpiac, egyetemek, színházak, mozik, bankok, – ami él és liheg, amivel tömegek gondolkodását befolyásolni lehet: mind az ő anyagelvi, élvezetelvi, kételkedő szellemét leheli: minden csak anyag, legfőbb cél az élvezet, semmi biztosat nem tudunk – s ravasz kezek mesterségesen szorítják rá a nem-látás fátylát az elborult szemekre. Fent a filozófusok és intellektüelek, lent a munkásvadítók és vallásgúnyolók, itt a szabadkőmívesek, ott a szocialisták; és nem engednek érvényesülni mást: írót, tanárt, kutatót, tudóst, költőt, művészt, gondolkodót, mint aki hozzájuk szít, aki velük együtt s az ő kedvükért tagad és vigyorog és lesajnál … És mégis igaz: az emberiség túlnyomó része, a mesterségesen elvakítottakon és önelvakultakon kívül mind sírják a megoldást, epedik a választ, keresik az Istent. 

Nemcsak a jámborok, hanem azok is, akik kifelé, sokszor gyávaságból, a hitetlent vagy közönyöst játsszák. Hány volt, aki miután megtért, bevallotta, hogy bizony a hitetlenségében sohasem volt nyugodt; mindig érezte, hogy tévúton bolyong, csak ereje nem volt a megfordulásra. És nemcsak az együgyűek beszélnek így, a hiszékenyek, gyenge nők s az önállótlanok, hanem a mélyenszántók, a legönállóbbak, a legmagasabban szárnyalók és leginkább kételkedésre hajlók. 

Csodálatos dolog: a közhiedelemmel szöges ellentétben áll a kimutatott s beigazolt tény: a legnevesebb, legmodernebb, legzseniálisabb újkori természettudósok és felfedezők a mai napig, Röntgenig és Marconiig hívő keresztények voltak; alig találni a legnagyobb nevek százai közt öt-hat istentagadót vagy monistát! A magasabb értelmiségek világa sokkal keresztényebb, mint sokan gondolnák; de az is ravasz sakkhúzása a tagadás szervezett táborának, hogy a meglevő keresztény intellektusok keresztény megnyilvánulásait elhallgatja, elrejti a közfigyelem elől s a tagadóknak annál nagyobb reklámot csap, mennél nagyobb sarlatánok. 

Ezért mondottam, testvérem és barátom, hogy nincs igazad, amikor a vallás nagy kérdését unottan vagy lemondón tolod el magadtól; amikor elmulasztod komolyan elővenni, belemélyedni és világosságot szerezni benne. Mire vársz? Arra, míg megrokkansz, s míg majd a vénség s a sír közelsége kényszerít rá, hogy öntudatlan megadással roskadj a Credo karjaiba? Ki tudja, nem lesz-e akkor késő? Rá fogsz-e akkor érni? Ki tudja, lassan, kopogtatva közeleg-e rád éjjeled? 

És vajon élet-e az, amelynek csak végperceit szenteljük az igazságnak? És komoly ember-e az, aki másképp és másban akar élni, mint amiben meghalni kíván? A kereszténység Istene „nem a halottak Istene, hanem az élőké”. Az életed maga nem éri-e meg, hogy idején kanyarodjon fel a diadalmas útra s ne az árokban botorkáljon, hogy aztán csak a végső rándulással próbáljon feljutni a napsütéses, egyenes, biztos pályára? Nem győztek meg eddig? Lehet; de mondd: kerested-e legalább a biztosságot és tisztánlátást? 

Azzal a komolysággal kutattál, gondolkoztál, olvastál-e s tanulmányoztad e kérdéseket, amellyel ennek a legfontosabb, legértékesebb s téged legegyénibben érdeklő ügynek tartozol? Testvérem, ne érts félre: a te vallási megvilágosíttatásod, a te hited, vagy hitetlenséged, vagy közönyöd, vagy agnoszticizmusod nem az Egyház ügye, sem a pápáé, sem a papoké, sem senkié a világon, hanem az édes magad ügye. A te bőrödre megy a vásár, a te boldogságod vagy boldogtalan elpusztulásod forog kockán. S ez téged nem érdekel – mondd, ember: ember vagy te még? Mondhatod-e, hogy számodra ez a kérdés végleg eldőlt? 

Mondhatod, hogy megbizonyosodtál benne, hogy nincs lélek, nincs örök élet, nincsenek olyan dolgok, mint ítélet, kárhozat vagy örök boldogság? Mondhatod, hogy az egyszeregy világosságával lett nyilvánvaló előtted hogy Isten nincs, vagy ha van, semmit sem követel tőled, vagy ha követel, te máris mindenben eleget tettél neki? És hogy rendben van a szalmád? Biztos vagy benne? Ugye hogy nem. 

Tehát a nagy kérdések útja előtted is nyitva áll. El kell indulnod rajta. Választanod kell hit vagy hitetlenség között; nem benyomások és hangulatok szerint, hanem komoly vizsgálódás szerint. A közöny álláspontja semmiesetre sem megoldás; az csak a tompa elméknek áll jól. 

Bangha Béla: Nagy kérdések útján. Gondolatok a világnézeti kérdésről