A szőlő és a gyilkos szőlőmívesek

„Vala egy családos ember, ki szőlőt ültetvén, bekeríté azt sövénnyel és sajtót ása benne és tornyot építe és bérbe adván azt a míveseknek, messze útra mene” (Máté 21,33). A családatya az Isten, a szőlő az Isten országa, a sövény az Isten oltalma, a sajtó az isteni törvény, a torony a tekintély védelme… Mennyit tett nekünk az Úr! Örvend a lelkem, ha az Isten országára gondolok; van benne törvény, van tekintély, van kőfal, van vasfoglalat; de a kőfal be van festve, ékes otthon, s a vasfoglalat művészi és virággal van benőve. Én szeretem ez erős falakat, melyek kedves otthont foglalnak; e sövényt, mely kertet, virágot kerít; e tornyot, mely fölényes, impozáns, s oltalmat nyujt. Ez nem terhem, hanem örömöm, vigaszom; ez nem békóm, hanem biztonságom, és ugyancsak jól érzem magam itt; végig szökelek e házon, e szőlőn, mint gyermek szülőháza udvarán. 

 

„Szőlőt ültetvén bekeríté azt”. Van neki szántóföldje is, melyre magvát hinti, de szereti országát szőlőhöz hasonlítani, szőlőhöz azokon a sziklás hegyoldalakon, az izzó napsugárban; ott csákány és kapa is dolgozik, ott verejték csurog és az ég tüze sziporkázik; de van ott virágzás, az az édes illat, „odor suavitatis”; van must, mely erjed; van bor, mely tüzel, fölvillanyoz. – Jézus szereti a lelkeket, kiknek érzelmei illat, de erő is; erjednek, zavarosak ugyan néha, de kitisztulnak, s tűz és erő van bennük. Az Isten szeretete föllelkesít, megrészegít. Jézus szeretete „cella vinaria”, „cella aromatum”, boros hajlék, illatos, virágos otthon, – édes és erős. Ilyen legyen a lélek, s ne zavarja meg, ha néha érzelem- s gondolatvilága s egész valója erjed; dolgozza föl érzelmeit s szenvedélyeit tűzzé, erős szeretetté. 

 

„Mikor pedig a terményérés ideje elközelgett, szolgáit a mívesekhez küldé, hogy beszedjék a szőlőterményt. De a mívesek megfogván az ő szolgáit, némelyet megverének, némelyet megölének, némelyet pedig megkövezének”. Szőlőnek, édes, tüzes bornak kell e szőlőben teremnie, vagyis érzelmes és lelkes, erős szeretetnek és annak időről-időre ki kell tűnnie. Ez az Isten termése; a buja fa, lomb, az éretlen vagy rothadt szőlő, ez a világ termése. Érezzük mindnyájan a föladatot, hogy az Isten e terményeit meghozzuk; mit érne enélkül sövény, sajtó, torony, mit az egyház, ha a lelkek nem lehelnék illatukat, és ha nem gyulladnak ki szent szeretetben? Ó ne kompromittáljuk az Isten remeklését kontárkodásunkkal! 

 

„Vala pedig egy igen kedves fia, végre azt küldé hozzájuk, mondván: Meg fogják becsülni fiamat”. Az evangélium lágy lesz, ha e fiúról szól: Vala neki még egy igen, igen kedves fia… Prófétáknál, vértanúknál, királyi lelkeknél, szenteknél kedvesebb; azok szolgák, ez pedig az ő igen kedves fia…! S nem nézi azt a szőlőt bitang jószágnak, hanem úgy szereti, hogy a fiát is rápazarolja, azt az igen kedves fiút… Igen, amilyen igen kedves az a fiú, oly igen kedves az ő szőleje; „vinea mea”, „az én szőlőm”. Az anyaszentegyház s az én lelkem az Úr igen kedves szőleje, melyért odaadta igen kedves fiát. Ó, hol a helyem? Isten szívén; igen kedves vagyok neki; fiát odaadja értem! Mily öröm és dicsőség ez és mily kötelesség háramlik rám ebből! 

 

„És megragadván őt, megölék és kiveték a szőlőből”. Vadkanok csörtetnek a szőlőben, a szőlő nem virágzik, nincs édes gyümölcse, sem lelkesítő nedve, és megölik az igen kedves fiút. Pusztulás és mély boldogtalanság kísért ott. – Ezt tették a zsidók régen, s lelkük elszáradt; ezt teszi mindenki, ki Krisztust megveti; lelke nem virágos, nincs benne mélységes tűz, nincs az örök élet lelkesülése. Más virágot, más lelkesülést az isteni szeretet borával összehasonlítani nem lehet; aki ezt nem issza, az nem tudja, hogy mi az élet legmélyebb öröme. „Megrészegülnek a te házad bőségétől s gyönyörűséged patakából itatod őket” (Zsolt. 35,9). „Vajha az én parancsaimra figyelmeztél volna, békességed leendett, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger örvényei” (Izai. 48,18). E nélkül pedig „eljő és elveszti a míveseket s a szőlőt másoknak adja”. Nem, nem, Uram, hű leszek! 

Prohászka Ottokár