Minden elmédből; gondolkozzál róla, kutass, mélyedj bele, szemléld. – Teljes lelkedből; kedélyed tud elmerülni, énekelni, alakítani; tud sugalmazni s élvezni; ezzel a teljes lélekkel fordulj felé. Teljes szívedből, mely dobog s vért lüktet s jótékony meleget s életerőt áraszt; így szeresd, s minden erődből, az élet erőivel s szerveivel, szemmel, füllel, ajkkal, nyelvvel. – A szeretet legyen tehát inspirációja szívednek, lelkednek, elmédnek; ez legyen eleme életednek. – E nélkül a gondolat árnyék; sápadt, színtelen, erőtlen kiindulás, mely Istenhez el nem ér. E nélkül az „anima”-nak nincs értéke, nem lát, nem észlel, nem reagál; s a szív is, bár dobog, de élete mint a mocsár hinárja s a vizenyős árkok gaza.
Szeress… bátran; ne félj, hogy tiszteletlen léssz. Némely Mária-szobor ellen az a kifogás, hogy a gyermek rá van öntve édesanyja keblére, hogy „bizalmas simulása lerontja a hieratikus jelenséget”. Igen, elméletileg a „Dominus Deus”-szal szemben tiltakozunk az antropomorfizmus ellen, mely az Istent embernek nézi, de az érzésben Isten közelebb áll hozzánk, mint bármely ember. A bensőséges egyesülés, az Istennek s az emberinek egymásba olvadása, a tannak meleg életté kiváltása lesz mindig az evangéliumnak főcélja; Lelkem ráömlik az Úrra; hogy Úr, attól meg nem dermedek! ráömlik Istenére; hogy Isten, attól meg nem merevülök! Szeretek, szeretek; a hieratikus merevség, a galanteria szétfoszlik előttem. A gyermek is ráomlik anyjára, még ha királyné is; furcsa volna, ha a királyságtól a szeretet lelohadna. Ó ezt értem; komolyba veszem érzéseimet, megkomolyodom szeretetemben; de a „Dominus Deus” nem ijeszt.
Szeresd az Urat; fölséges ő és magas, de nem rideg, hisz napsugaras. Mély ő és örvényes, de e mélységből élet lüktet, meleg vér fakad. Erős és viharos, de virágot tart kezében, illatot hint és énekel. Titokzatosan néma, de hangossá lesz a lélekben; zsoltárra, himnusra, glóriára megtanít; a De profundist is bíztató akkordokkal zárja. Szeme fekete, mint az éj, de szép; az örök szeretet tüze villog e sötétségben. Arca le van fátyolozva, de a természet az ő tükre, s minden őt szimbolizálja. Ő szül és nevel, örömöt és lendületet ad lelkünkre; ő jó és hű; mulandóságon, mint árkon át nyujtja felém kezét; ugrom feléje, mert ő emel. Küzdelmektől nem óv meg, de egyre azt suttogja: gyermekem vagy, s ha sírsz, omolj keblemre s ott sírd ki magadat. Én Istenem, én mindenem!
Prohászka Ottokár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.