Mit használt volna mindez nekem s főleg neki?

 „És korán reggel fölkelvén, kiméne egy puszta helyre és ott imádkozott. És mikor megtalálták őt, mondák neki: Mindnyájan keresnek téged” (Márk 1,35).

 

Mindnyájan keressük őt, mert először is megnyugvást ad nekünk az iránt, hogy bűneink megbocsáttatnak, s azután, hogy részünk lesz a diadalmas, isteni, örök életben. Lelkünk mindenekelőtt bűnbocsánatot sürget, mert az erkölcsi világrend fölségében észreveszi s imádja a boldogító vagy kárhoztató isteni akaratot. Értsük meg az emberi szívet: nem tudni, nem kérni, nem bízni, hanem lenni akar; nem akar tönkremenni. Sok a bűne… s a szív kiáltása a tisztaság s a szeplőtelenség, tehát bűnbocsánat után, ez a legősibb, legmegrendítőbb zsoltár. Tiszta szívet adj Uram, különben elveszek… s Jézus jön s biztat: adok! Ez az a nagy tény, melyet nem a világ, ez az a fontos értesülés, melyet nem a tudomány, művészet, kultúra közvetít.

Egy angol filológus beszéli, hogy a szegények városrészében, Dublinban, séta közben egy haldokló asszonyhoz került, ki szalmán feküdt a földön s mellette terült el gyermeke holtan, mintha viaszból lett volna. Kacsói össze voltak kulcsolva s ujjhegyei pirosak. Köröskörül a padló vizes volt; az apa ugyanis a haldokló anya utasításai szerint megkeresztelte a gyermekét. Az asszony a filológusra tekintve, halkan kérdezi: „Maga a doktor?” „Nem, de az is eljön nemsokára!” „Imádkozzék” – rebegte tovább –, „hogy Isten bűnben el ne vegye lelkemet.” A filológ letérdelt, s az asszony olvasóján imádkozott, míg a pap is, meg a doktor is eljött. „Isten fizesse meg!” – mormogta a beteg – „most megnyugszom.” Képzeljétek el – folytatja elbeszélését a filológ –, hogy mindent megmondtam volna neki, amit görög bölcsektől s íróktól tudok, s amire a filozófia tömkelegében ráakadtam; mit használt volna mindez nekem s főleg neki? Azt fogjátok erre mondani: no igen, nem használt volna, mert műveletlen volt a szegény asszony; dehát tegyük fel, hogy a művelt felsőbb osztályhoz tartozott volna, változtatna-e az a dolgon? Filozófia, műveltség jó dolog, de csak dísz; a pamlagon, a szalonban, párolgó tea mellett megjárja. Jó az embernek, ki a világban békésen él s egészségnek örvend; de életet, azt a tudatot, hogy kiemelte s boldogította s érvényesítette az embert, nem ad.

Sőt a külvilágra irányuló műveltség legtöbbször felületessé tesz a belső összefüggések- s értékekkel szemben, kívülről várja a több jót s a több életet; a belső, erkölcsi világ pedig ellapul s elgyöngül a démoni hatalmakkal s sötétséggel szemben. A kultúrának nincs meg az öntudata, hogy segíteni tudna az emberen, „das Gefühl der Nichtigkeit spuckt überall”. Kiemelni az embert az őt környékező sötétségből s az őt fenyegető letörésből nem bírja! Ezt Krisztus teszi, azért reá támaszkodik az ember reménye, rajta emelkedik föl az élet s általa bírja értékét a tudás s a művészet is.

 

Öntudatot s megnyugvást ad az iránt, hogy részünk van diadalmas, isteni, örök életben. Az élet a valóság… az örök élet a legnagyobb valóság, s ami ezt az örök életet adja, az az igazi, boldogító s üdvözítő erő. Jézus erőt ad az örök élet kialakítására. Minden emelkedő s haladó korszak az erőt imádja. A modern kultúrának eszménye szintén nagy erő. Megmozgatta s folyamatba hozta az egész természetet, fölébresztette erőit s azoktól várt boldogságot s jobb embereket. Végtelen életvágy, kiolthatatlan boldogságszomj verődött ki rajta. De nagy komplikációk támadtak; az erő valahogyan elemelkedett az élettől, önálló hatalom lett, mely az embert inkább szolgává, mint úrrá teszi az óriási munka révén, melyet tőle követel. S e munkában elfonnyad az ember; nem ér rá nemesbülni s az élet szellemi tartalmát kifejleszteni. Az erőfejlesztéssel járó öröm is elapadt, mert hisz csak az az erő okoz örömöt, amely emel, s nem az, amely lenyűgöz. Minek az erőt fölébreszteni, ha nyűg lesz belőle? Úr Jézus, a te erőd is munkát kíván, de ez a munka mindig emel; közreműködést kíván, de ez mindig szabadít, soha nem nyűgöz le. Ez az erő és munka a lelket, az öntudatot, az életet munkálja; több, szebb, erősebb életet ad. Vashámorok, gőzpőrölyök, kohók, földrengető gépek, füstös gyárkémények közt mindenütt azzal az öntudattal járok: Jézus! a te munkád különb, a te erőd fölségesebb, a te műved eszményesebb, te örök életet fejlesztesz, te uralkodó lelkeket nevelsz! A te erőid a mélység erői, s mikor azok a magasba törnek, a lélek magasztosul föl általuk. Ó mester, taníts, mit tegyek, hogy örök életem legyen!

 

Nemcsak örök életet ad, melyben a lélek éljen, hanem megújítja, s romlatlanságba s halhatatlanságba helyezi át ezt a mi életünket; nemcsak a léleknek, hanem az embernek is hervadhatlan megnyugvást biztosít. S nekünk tényleg az kell; az kell, hogy találjunk egy teremtő, restauráló kart, mely az ember világát a halál útján újjáteremtse, föltámadást várunk, restaurációt, megújulást! Ha meghaltam, nem kell életíró nekem, ki egy elmult életet holt papírra, holt betűkbe temessen; nem szobrász kell nekem, ki szétporlott alakomat érzéketlen kőben, vagy hideg vasban utánozza s kitegyen a piacra, vagy az útszélre, hogy ott álljak némán és vakon; hanem életmegújításra van szükségem; aki ahogy teremtett, úgy hívjon létbe ismét, de szebb, halhatatlan s mégis emberi létbe. Ezt ígéri nekem, ezt hozza majd meg egykor az én Uram, a föltámadás s az élet, ki önmagán kimutatta már tervét, s húsvétjának hajnalpirját vetette bele lelkünkbe. Ó jöjj, édes élet, föltámadt élet, téged várlak, érted lelkesülök!

Prohászka Ottokár