Ismerjenek meg téged, egyedül igaz Istent!

 „Ezeket szólá Jézus és az égre emelvén szemeit, mondá: Ez az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldöttél, Jézus Krisztust” (János 17,1). 

Istent megismerhetjük a természetből; de a népek Isten-ismeretének forrása tényleg a történelem, s abban a kinyilatkoztatás. Mert voltaképen az Isten keres minket, ő áll útunkba; odaállt a nagy világnak történeti útjaira és a belső tapasztalat kegyelmi ösvényeire, s mi tapasztalást veszünk róla és beigazoljuk Pascal szavait: „Nem keresnéd, ha már valamikép meg nem találtad volna”. Az Isten világtörténeti tényekkel szól hozzánk, milyenek a fölfeszített és föltámadott Krisztus, „signum in nationibus”, a nemzetek csodajele! Ha akarod Istent megismerni, fogadd meg az Úr szavát (Jer. 6,16); szemléld a hadak útját: Szent Pált, Pétert, a vértanúkat és a szenteket, s add meg magadat e páratlan nagyságnak, hogy fölemeljen téged! Acquiesce ergo ei (Jób 22,21). Igen acquiesce… akarj, akarj, szeress, lelkesülj; akard a legjobbat s imádkozzál, hogy áthasd magadat teljesen. 

 

Ha imádkozol, kigyúlad lelkedben az Úr Jézus arca, és mint mécses szórja rád sugarait. A világtörténelem szétfoszlik, összes harcai s kínjai elenyésznek a köztünk megjelent Krisztus nagyságától. Ez megint csak történelem és kinyilatkoztatás. Mikor föllép, megelevenedik tőle a gondolat, az érzés, meghajlik előtte a világ és üdvözli a lelkek tavaszát. Asszúr és Babilon, a szárnyas kerubok, a szakállas harcosok, az agyag-kultúra, Pompejus s Antonius harcai, Róma hatalma s kultúrája eltörpül, s a világ ez arcot látni s belőle vigaszát és bizalmát akarja meríteni, „cujus vultum desiderat universa terra”, kinek arcát látni akarja az egész világ. S most is így vagyunk Vele; el-elfordulunk s mindannyiszor visszatérünk hozzá, mert jobbat nem találunk. Hát vegyük föl szenvedélyes szeretettel lelkünkbe minden vonását. „A te arcodat akarják látni az előkelőségek”, a szellemi világ arisztokráciája. Téged kívánlak Uram, téged kereslek, ó jöjj felém s világosíts föl engem. Hozzád fordulok Jézusom, s bízom, hogy ha el nem takarom szememet valami rossz, bűnös, nemtelen ragaszkodással, hogy akkor belém ég képed, arcod, szépséged. 

 

A legtöbb ember azért nem ismeri meg az Istent, mert nem akar a rossztól elfordulni, vagyis Istenhez fordulni. De én akarok, akarok; a teljes odaadás árán szert teszek az örvendező hitre, és küzdök majd hitem abszolut igazságáért s örök érvényességeért, mert hiszem, hogy a világtörténelem útjain ráakadtam Krisztusban Istenre. Amit ő ad, amit hozott, az mind örök igény és örök érvény! A vére zsidó, a szelleme isteni! Arctípusát, öltözetét, életszokásait nem nézem, az judaizmus és galileizmus, változó kultúrelemek; hanem nézem az önmagunkba való térésnek, az önmagunk értékelésének, az Isten-szeretetnek, a megváltásnak, a kegyelemnek, az Istennel való egyesülésnek, szóval az Isten-fiúságnak örökérvényű elemeit, és leszek az ő népe (Jer. 32,38), és megnyugszom benne, mert érzem, hogy lelkem mélységesen elváltozott, mialatt körülöttem a haldoklás kísért (Iz. 55,13). 

 

Szól hozzánk az Isten belső tapasztalatainkban. Az imént említettem lelkünk színe-változását. Óriási tény ez, szintén csodajel, signum, de a belső világban. Az Isten szól hozzánk, ha nagylelkűen és minden áldozat árán lépünk hozzá s ha kérdezni merjük, mialatt sorba vesszük a tízparancsolat kényes pontjait: Uram, mit akarsz, hogy tegyek? A te akaratodat és nem az én kényemet keresem; akaratodat, Uram, akaratodat minden áron! Az én életem, az én történelmem is telve van isteni szózatokkal, tényekkel és befolyásokkal. Először is a lélektisztulás vizén jön hozzám az Úr, kinyujtja karját és biztat: Lépj ki, ne félj, hogy elmerülsz; én vagyok Urad, Istened, segítőd. Lépj ki, s ne félj, hogy bűn nélkül nem élhetsz. Aki bízik kegyelmemben, annak ez az első sikere. 

 

S én megfogadom szavát s megfogom karját, fölhasználom erejét, és tapasztalom, hogy legyőzöm a világot, nem süllyedek, nem merülök; tisztán élek. Ez tapasztalatom, isteni tapasztalatom! A bűn kerülésével azonban be nem érem, hanem krisztusi életre törekszem, s magamba oltom gondolatait s indító okait, és érzem lelkem örömét, hogy Krisztus érzéseit oszthatom embertársaimmal szemben. Ez megint tapasztalatom, isteni tapasztalatom! Látom mások szívszegénységét s hervadó örömeit, magam pedig haladok és győzök; tehát tapasztalok. Imádkozom s eltelek Istennel, tehát tapasztalok; mások vergődését és szenvedését látom, az én szívnyugalmamat pedig élvezem; tehát tapasztalok. Fokról-fokra hágok s minden örömömre s élvezetemre az van ráírva: folytatás következik; mialatt a világ dicsőségének útjai zsákutcák, és örömeinek „forrásai” bűzhödő ciszternák. Ó győzelmes, isteni tapasztalatom! S hozzá nem lettem szegényebb semmiben, nem vesztettem el a kegyelemtől a természetet; a zsoltártól szebben cseng felém a pacsirta éneke. 

 

Természet és kegyelem, Isten és világ, történelem és örökkévalóság, világfejlődés s egyéni szentség bennem ülik harmóniájukat. Az életösztönt, azt az életet, mely szívesen s örömest él, nem kellett letörnöm, csak jól beállítanom az örök, lelki élet szolgálatába; a természetest és természetfölöttit sehol sem kellett elválasztanom egymástól; a természetfölöttit nem kellett elsötétítenem, sem a természetest túlbecsülnöm. Érzem, hogy legmélységesebb érzéseimben nagy béke uralkodik, mely világtagadást nem ismer. Érzem, hogy a természet összes erőit beállíthatom a természetfölötti életbe, és ez a munkám biztat és boldogít. – Lelkek, hol támogat ennyi belső tapasztalat valamely meggyőződést vagy kötelességet? Hol fakad ennyi erő és lelkesülés, ennyi öröm és élet? Tapasztald meg, mily igaz az isteni szó: Ha hallgatsz reám, olyan lesz békességed, mint a mély folyam s erényed, mint a tenger dagálya. 

Prohászka Ottokár