A lélek titokzatos valósága

 „Mit használ…, ha lelkének kárát vallja.” (Máté 16,26). 

 

Lelkemet nem szabad elveszítenem, mert az a világnál többet érő, halhatatlan lény; az én magam vagyok. Én, ki öntudatomban öntudatára ébredek magamnak s világnak, erőnek, törvénynek, szükségességnek, szabadságnak, s ezáltal a „minden” fölött állok. Én és „minden” – mondogatom magamban – én vagyok a több, a „minden” pedig az csupa valami. Ez a világ csupa valami, töméntelen sokaság, egymásnak idegen, egymás mellett álló, futó, tolakodó sokadalom. Ez idegen más, és mással szemben pedig vagyok én; én is lét és valóság vagyok, mint az a sok töméntelen apróság, de az én valóságom valóság szellemi kiadásban, átszellemült lét; egység vagyok, mely a sokadalmat összefoglalja, mely az idegen sok mást és másban az időt s a tért észreveszi, de tér és idő fölé emelkedik, mint osztatlan egy a térben s mint halhatatlan ugyanaz az időben. Ime az erős, a fölényes lét és valóság… a lélek. Valósága, természete szerint átszellemült lét, a „más világ”. Funkcióit látásnak, tudásnak, akaratnak nevezik, de a funkciók nem egyebek, mint funkciók; akármilyen gondolatláncokról legyen szó, én, a lelkem tartja s kovácsolja azokat; akármily erőnyilvánulások legyenek, a lelkem hordozza azokat. Nem gondolat a lélek, hanem ő gondolja a gondolatot; nem szemlélet a lélek, hanem ő szemlél. A gondolatok váltakoznak, sorakoznak, aki pedig gondolja a gondolatokat, az én vagyok. Lélek; ó győzhetetlen lélek, hányan tagadtak! Bele akartak olvasztani a végtelenbe, bele akartak meríteni a gondolatfolyamba (Spinoza); azonosítani akartak magával a gondolattal, s a gondolatok, érzések metszőpontjának mondtak (Mach); de az mind kevés. Örülök a titokzatos, mély valóságnak; a végtelenség és örökkévalóság e földi kiadásának; örülök; hálát adok neked Istenem, hogy ilyennek teremtettél, különbnek az egész világnál…, halhatatlannak. Öntudatosan, fölényesen, diadalmasan nézek a világra, melyben élek s mely fölé egyre kiemelkedni kényszerülök; más a fajsúlyom! Más ösztönök, más vonzalmak ébrednek bennem, a halhatatlanságnak, az örök életnek vágyai. Fölkeltem magamban többször az örömet halhatatlanságomon, s hálát adok érte Istennek. Ő az én napom, feléje fordulok. Ugyancsak őszinte tisztelettel tekintek minden egyes emberre; lelkem nagyrabecsülése tanít erre. Minél többre becsülöm lelkemet, annál nagyobb tisztelettel viseltetem az ember iránt, s annál nagyobb gyűlölettel minden iránt, mi az embert degradálja, az egyest úgy, mint a társadalmat (hitetlenség, prostitució, háború, alkoholizmus stb.). 

 

Látom a szükségszerű egymásutánt, – az egymásra következésnek, a hatások kiváltásának törvényét; bámulom az iszonyú gépezetet, azt a sok idegenszerű mást és mást, miket az erők valamiféle egységekbe foglalnak össze; e gépezettevékenységben van fizika, a kémia tud róla; de ez a tevékenység inkább a dolgok közt, a sokadalom „közében” folyik le; átfut rajtuk. Míg ellenben van tevékenység, mely belőlem indul ki s bennem marad, mely a mozgáson, ingeren, feszülésen kívül öntudatomban mint tartalom jelentkezik, értelmi, érzelmi, akarati tartalom; – ez a szellem világa. Mélység s bensőség van benne, filozófus elmék, költői kedélyek mérik mélységeit s sejtetik magaslatait; óriási szellemi munka folyik e világban, mely a logikai alkotásokban, az egyéniségek típusaiban, a szabadság hatalmában, az erkölcsi szépségben nyilatkozik meg. Ide vonatkozik minden, mi az embert emeli s benne erejének örvendező, hálás öntudatát ébreszti. Innen fakad az akarat ereje, mely az erkölcsi harcokat vívja; ez a létesítő, döntő, teremtő erő; ez az az erő, mely kiindul alkotásokra; újat kezd, mi csakis belőle való. Birok valamit – mondja öntudattal – s akarom s megteszem. Ó, bár érteném, bár becsülném meg ezt a belső világot, életemet! Bár érezném át fölényét e belső világnak minden lét és minden kincs és vagyon fölött! Bár iparkodnám érvényesíteni e belső világ erőit; isteni öntudatra tennék szert. Igy pedig járok lefogva a külvilág társadalmi, jogi, gazdasági rekeszeiben s a középkori misztikus panaszára szolgálok rá: Was nützte es, ich wäre ein König und wüsste est nicht. Király vagy… tehetsz… akarj… alkoss… teremts! Akarhatsz; tehát tied lehet az Isten, az erény, a boldogság. Ó, mily nagy hatalom az akarat, mily áldás a jó akarat. – A te akaratodban gyönyörködöm, Uram, „mint megannyi gazdagságban”. 

 

A mechanikus szükségességgel szemben látom érvényesülni akaratom erejét a szabadságban. Törvény, törvény lépten-nyomon; az igazít el, az vezet mindenütt; de a törvény maga csak a szabadságban jut öntudatunkra. Senki sem ismeri a törvényt, csak aki szabad. A szabadságban sürgetjük, nyomósítjuk a törvény érvényét és teljesítését, s a szabadságban adunk a tevékenységnek alakot a törvény útmutatása szerint. A szabadság a törvénynek átszellemülése. A szabad ember magából indul törvényt teljesíteni; kiemelkedik a mechanizmus vashálójából, és napnál, holdnál, csillagoknál, tengeráramoknál, kémiai, fizikai történésnél mérhetetlenül tökéletesebben teljesíti a törvényt, mert ismeri, akarja, s végrehajtja azt szabadon! Ó tehetetlen dolgok, ti forgó, pergő, tóduló, lóduló tömegek; ti szenvedő alakjai a létnek; ti nem cselekesztek, ti csak lökettek, s azáltal löktök; a cselekvő az én vagyok; én, amikor szabadon akarok. Az Isten szabad tevékenységet akar tőlem, öntudatosan szabad szolgálatot, szabad hódolatot és szeretetet. Csak az tiszteli meg őt. Napnál, holdnál, tengeráramoknál igazabban szolgálja s tiszteli meg az Istent a szívnek öntudatos hódolata. Laudamus Te, benedicimus Te, adoramus Te! Fölséges, királyi, isteni lelkem, érezd át nemzetséged nemességét, te, halhatatlan lény! Ez öntudatod legyen vigaszod, erőd s örömöd; ne tapadj a porhoz, a göröngyhöz, szárnyaid vannak, emelkedjél Jézusodhoz, Uradhoz; suttogd bizvást imáidban: a te véred vagyok! 

Prohászka Ottokár