Rajta tehát, k. t. u. (kedves testvéreim az Úrban), menjünk fel a Golgotára s kérjük az Urat: loquere Domine; szólj, beszélj, Uram! Szólj szívünkhöz, mert te ígérted, hogy aki Keresztedet tiszteli, aki szenvedésedet szívébe zárja, arra te kiöntöd a kegyelem s az imádság szellemét, spiritum gratiae et precum. S épp ezen kezdem; a keresztről leng a kegyelem s a hódító fölségnek szelleme, s azért a kereszt alatt lehet úgy imádkozni, mint másutt sehol. A kereszt töve alatt érezzük a gratia szellemét. Mi az a gratia? Nem adok tudományos meghatározást, hanem kiemelem belőle az egyik jellemző gondolatot s mondom: a gratia végre is a hatalmas és kegyelmes s természetfölötti isteni akarat. Isteni akarat, mely kegyes és jót akar, azért mert akar; kényszeríteni azt nem lehet, kiérdemelni nem lehet; saját jószántából nyílik meg nekünk s ad jót, amit soha-soha meg nem szerezhetünk. Ez az akarat hatalmas, tud teremteni és kihatni, ha nem is tör, nem is zúz; mi több, e kegyelmes, hatalmas jóakaratot meg is lehet vetni. A keresztény dogmatikában az isteni akaratra többször vissza kell nyúlnunk; ez az oka, az ős oka mindennek. Ha gondolkozunk világról, létről, emberről s mindennek okát kutatjuk, végre is azt kell mondanunk: isteni akarat. Ha a világ, ha a lét partjára állunk s nézünk a messzeségbe; ha kérdezzük, honnan eredt s állt ide a világ, Szent Jánossal végre is azt fogjuk mondani: Dominus est, az Úr az. Miért van a világ? Mert az Isten akarata. Miért van úgy, ahogy, s ott, ahol? Mert az Isten akarata. A kereszténység ezt az isteni akaratot, mint új életet, mint természetfölötti életet teremtő akaratot imádja az erkölcsi világban.
Prohászka Ottokár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.