Árpádházi szentjeink közül tán a legmostohább sors és a legtöbb szenvedés jutott ki annak, akiben a szent királyok családjának fája elvirágzott. Gyermekkorában Bécsbe, onnét Svájcba, Zürich közelébe került Erzsébet, III. András szentéletű leánya.
A királyi ház változása miatt már életében elfeledkeztek róla itthon, és bár a tössi zárdában eltöltött élete a középkori misztikának egyik legszebb fejezete, emlékét egykorú történelmünk nem őrizte meg, azóta is csak egy-két szakember foglalkozott vele. Adósai vagyunk az ő emlékének és adósai a jó Istennek azért, hogy általa szent királyaink családját elmúlásában is megdicsőítette, a magyar szentek hosszú sorát növelte, a magyar lélek legszebb értékeit messzeföldön ismertté tette.
Bármily dús is Pannónia virágoskertje, az Árpádház utolsó virágáról nem feledkezhetünk meg. Lassan hétszáz éve, hogy idegen földön égbe szállt drága lelke a hazavágyás sóhajával. Legyen ez az életrajz vele szemben való adósságunk törlesztése, legyen szent élete példájának a magyar lélekbe beleplántálója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.