Az óra, amely meghatározza a napomat

 

A papszentelésem napján két elhatározást tettem:

1. Minden szombaton szentmisét fogok bemutatni a Szűzanya tiszteletére, kérve védelmét a papságomhoz. A Zsidóknak írt levél hív arra, hogy a pap ne csak másokért ajánljon fel áldozatot, hanem saját magáért is, mert a hivatala miatt neki nagyobb bűnei vannak.

2. Azt is elhatároztam, hogy mindennap egy folyamatos órát töltök el az oltáriszentségben jelen lévő Urunk előtt.

A papságom folyamán mindkét elhatározást megtartottam. A szentóra a felszentelésemet megelőző egy év alatt kialakult gyakorlatomban gyökerezett. A Szent Pál Szeminárium főkápolnáját minden nap hat órakor kellett bezárni, maradt még nyitva magánkápolna a magán ájtatosságokra és esti imákra a bezárt főkápolnán felül is. Azon az estén, a rekreáció idején én viszont közel egy órán keresztül jártam fel-alá a bezárt főkápolna előtt. A gondolat szíven ütött: miért ne végezzek egy óra adorációt a Legszentebb Szentség előtt? A következő nap elkezdtem, és ez a gyakorlat immár több, mint hatvan éve tart.

Röviden itt van néhány szempont, amiért megtartottam ezt a gyakorlatot és amiért másokat is erre bátorítottam:

Először: a Szentóra nem ájtatosság, ez a megváltás művében való közreműködés. A mi Urunk két teljesen különböző jelentéstartalommal használta az „óra” és „nap” szavakat Szent János evangéliumában. A „nap” az Istenhez tartozik, az „óra” a gonoszhoz. Szent János evangéliumában hétszer kerül elő az „óra” kifejezés, és minden esetben a démonira utal, azokra a pillanatokra, amelyekben Krisztus már nem az Atya kezében, hanem az emberek kezében van. Az Olajfák hegyén a mi Urunk szembeállított két „órát” – az egyik a gonosz óra „ez a ti órátok”, amelyben Júdás kiolthatta a világ világosságát. Ezzel szemben tette fel a kérdést a mi Urunk: „Egy órát sem tudtok virrasztani velem?”. Más szavakkal: egy óra engesztelést kért a gonosz órájával való küzdelemre; egy óra áldozati egyesülés a kereszttel, hogy legyőzzük a bűn ellen-szeretetét.

Másodszor: az egyetlen alkalom, amikor a mi Urunk az apostoloktól bármit is kért az az éjszaka volt, amikor megkezdte az agóniáját. Aztán nem is kérte mindegyiküket… talán mert tudta, hogy nem számíthat hűségükre. De legalább három tanítványának hűségére számított: Péterére, Jakabéra és Jánoséra. Ahogy azóta az egyház történelmében gyakran megtörtént, a gonosz éber volt, de a tanítványok elaludtak.  Ezért szakadt ki a sóhaj a gyötrődő és magányos Szívből: „Hát egy órát sem tudtok virrasztani velem?” Nem egy órányi tevékenységüket kérte, hanem egy órányi társaságukat.

A harmadik ok, amiért megtartottam a szentórákat, hogy egyre inkább és inkább növekedjek az ő tetszésében. Ahogy Pál írja: „Mi…a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át”. Ahhoz válunk hasonlatossá, amire függesztjük tekintetünket. A naplementét nézve az arc arany ragyogást vesz fel. Az egy órán keresztül az Eucharisztikus Úron tartott tekintet titokzatos módon alakítja át a szívet, ahogy Mózes arca változott át a hegyen az Isten társaságában. Valami történik velünk ahhoz hasonlóan, ami történt az emmauszi tanítványokkal. Húsvét vasárnap délután, amikor az Úr találkozott velük, azt kérdezte tőlük, hogy miért szomorúak. Miután eltöltöttek az Ő jelenlétében egy kis időt, ismét meghallgatva az üdvösség titkát – „Az Emberfiának szenvednie kell, hogy bemehessen a dicsőségébe” – az együtt töltött idejük úgy fejeződött be, hogy „lángolt a szívük”.

Nehéz-e a szentóra megtartása? Néha úgy tűnik, hogy nehéz; mert jelentheti azt, hogy egy társadalmi elköteleződést kell lemondani, vagy felkelni egy órával korábban, de egészében véve sosem volt teher, csak öröm. Nem állítom azt, hogy minden szentóra épületes lett volna, ahogy például a párizsi Szent Rókus templomban tartott szentóra sem volt az. Délután három óra körül léptem be a templomba tudva, hogy el kell érnem a vonatomat Lourdes felé két órával később. Nagyjából tíz olyan nap van az évben, amikor nappal el tudok aludni; ez egy olyan nap volt. Letérdeltem, elmondtam egy adorációs imát, majd leültem, hogy az elmélkedést elkezdjem, és azonnal elaludtam. Pontosan egy óra múlva ébredtem fel. Így szóltam a jó Úrhoz: „Megtartottam a szentórát?” Úgy gondolom, hogy a szent angyala válaszolta: „Nos, így tartották meg az apostolok is az első szentórájukat a kertben, de többé ne tedd ezt.”

Emlékszem, hogy egy nagyon nehéz szentóra volt, amikor a Jeruzsálemből Kairó felé tartó vonatot kellett elérnem. A vonat hajnali négy órakor indult, ez pedig nagyon korai kelést jelentett. Egy másik alkalommal Chicagóban engedélyt kértem egy plébánostól, hogy a templomában végezhessem el a szentórát este hét órakor, mert a templom zárva volt. Ő aztán megfeledkezett róla, hogy beengedett engem, így aztán két órát töltöttem azzal, hogy kiszabaduljak. Végül kiugrottam egy kis ablakon és egy szénkupacon landoltam. Ez eléggé megrémisztette házvezetőt, aki végül aztán a segítségemre sietett.

Papságom elején napközben vagy este végeztem a szentórát. Ahogy az évek teltek és egyre elfoglaltabb lettem, reggel kezdtem végezni a szentórát, általában a szentmise előtt. A papok, ahogy mindenki más is, két csoportba oszthatók: kakasok és baglyok. Valakik reggel működnek jobban, mások éjszaka. Egy anglikán püspök, akire valaki rápirított a rövid éjszakai imái miatt, azt mondta: „Folyton imádkozom”

A szentóra célja bátorítást adni a Krisztussal való mély személyes találkozásra. A szent és dicsőséges Isten folyamatosan hív minket, hogy hozzá menjünk, társalogjunk vele, hogy olyan dolgokat kérjünk, amire szükségünk van, és hogy megtapasztaljuk mekkora áldás van a Vele való társaságban. Amikor felszentelnek, először könnyű magunkat teljesen Krisztusnak adnunk, mert az Úr eltölt minket édességével, ahogy egy anya édességet ad a kisgyereknek, hogy megtegye az első lépéseit. Ez a lelkesültség aztán mégsem tart sokáig; hamar megtanuljuk a tanítványság árát, amely a hálók, csónakok és vámszedő asztalok elhagyását jelenti. A mézeshetek hamar véget érnek, és ugyanígy a saját fontosságunk tudata is, amely eltölt minket, amikor először halljuk az izgalmas „atya” megszólítást.

Az érzéki vagy emberi szeretet az idő múlásával csökken, de az isteni szeretet nem csökken. Az előbbi a testtel van elfoglalva, ami egyre kevésbé reagál az ösztönzésre, de a kegyelem rendjében az isteni válaszkészség a szeretet csekély, emberi aktusaira egyre jobban növekszik.

Sem a teológiai tudás, sem a szociális tevékenység önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megtartson minket Krisztus szeretetében, hacsak nem előzi meg mindkettőt a Vele való személyes találkozásunk. Amikor Mózes meglátta az égő csipkebokrot a pusztában, semmi sem táplálta annak tüzét. A semmi láthatótól nem táplált lángok úgy lobogtak előtte, hogy nem pusztították el a fát. Így a Krisztusnak való elköteleződés sem torzítja el semmilyen személyes adományunkat, alapállásunkat vagy karakterünket; csak megújít, anélkül, hogy megölne. Ahogy a tűz lánggá válik és a láng lobog, úgy válunk Krisztussá és Krisztus megmarad. Úgy tapasztaltam, hogy szükséges némi idő, hogy lángra kapjunk az imában. Ez az egyike a naponta végzett teljes óra előnyeinek. Nem annyira rövid, hogy a lélek összeszedettségét megakadályozza és ugyanakkor lerázza a világ szórakozottságának sokaságát. A Jelenlét előtt lenni olyan, mint a test, amely kiteszi magát a napnak, hogy magába szívja annak sugarait. A szentóra alatti csend az Úrral való négyszemközti beszélgetés. Azokban a pillanatokban nem annyira írott imákat olvasunk fel, hanem hallgatjuk Őt. Nem azt mondjuk: „Hallgasd, Uram, mert a te szolgád szól”, hanem „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”.

Gyakran kerestem a módját, hogy körülírjam a tényt, hogy nekünk, papoknak ismernünk kell Krisztust inkább, mint tudnunk Krisztusról. Sok szentírásfordítás használja az „ismerni” igét az eggyé lett két test egységére való utalásra. Például: „Salamon nem ismerte meg őt”, amely azt jelentette, hogy nem volt testi kapcsolata vele. A Szűzanya azt mondta az angyalnak az angyali üdvözletkor: „férfit nem ismerek”. Szent Pál sürgeti a férjeket, hogy megértően éljenek együtt feleségükkel. A „megértő” itt az eggyévált testre utal. Ez a megfeleltetés az értelemnek az általa megismert dolgokhoz való közelségén alapul. Semmi nem tudja elválasztani az értelmemet attól a képtől, amit az almáról alkotott. A megismerés kell legyen az alapja annak a szeretetnek, amellyel mi, papok szeretjük Krisztust, ahogy a férj és feleség közötti eksztatikus együttlét esetében is.

A bensőségesség nyitottság, amely semmilyen titkot nem tart vissza, és amely nyíltan mutatja a szívet Krisztusnak. A barátok túl gyakran olyanok, mint két hajó, amelyek az éjszakában haladnak. A testi szeretet a látszólagos intimitás mellett gyakran csak két egoizmus találkozása. Az ego ki van vetítve a másik személyre, és ami szeretve van, az nem a másik személy, hanem az élvezet, amelyet a másik személy ad. Megtapasztaltam életem folyamán, hogy valahányszor elzárkózom azoktól a kihívásoktól, amelyeket ez a találkozás rám nézve jelentene, elfoglaltabbá válok, és jobban aggódom a különböző külső tevékenységek miatt. Ez mentséget ad nekem mondván: „nincs időm”, ahogy a férjet is annyira felszippantja a munkája, hogy megfeledkezik a felesége iránti szeretetről.

Lehetetlen megfelelőképpen elmondanom, hogy mekkora segítséget jelentett a szentóra hivatásom megőrzésében. A szentírás figyelemreméltó bizonyítékát adja annak, hogy a pap akkor kezd elbukni papságában, amikor elbukik az eucharisztia iránti szeretetében. Túl gyakran gondolják azt, hogy Júdás a pénzsóvársága miatt bukott el. De a fösvénység nagyon ritkán jelenti a bukás kezdetét. Az egyház története igazolja, hogy nagyon sokan szeretik a pénzt, akik aztán mégis megmaradtak az egyházban. Júdás bukásának kezdete és vége egyaránt az eucharisztiával kapcsolatos. János evangéliumának hatodik fejezetében van az első említés arról, hogy a mi Urunk tudta, hogy ki az, aki el fogja árulni őt, amelyben van az eucharisztia meghirdetése is. Júdás bukása pedig azon az éjszakán következett be, amelyen a mi Urunk az eucharisztiát adta nekünk, az utolsó vacsora éjszakáján.

Az eucharisztia annyira fontos a Krisztussal való egységünkhöz, hogy amint a mi Urunk meghirdette ezt az evangéliumban, azonnal követőinek hűségpróbájává lett. Először elvesztette a tömegeket, mert túl kemény beszéd volt, és nem követték tovább. Azután elvesztett tanítványai közül sokakat, és „nem jártak vele többé”. Végül megoszlást keltett az apostolok testületében, mert itt hirdette meg Júdás árulását.

A szentóra minden pozitív lelki hatása mellett, megőrizte lábaimat attól, hogy túl távol kószáljak el. A tabernákulumhoz kipányvázva a kötél nem elég hosszú, hogy a más legelő utáni keresgélést lehetővé tegye. Bármennyire halvány és erőtlen a tabernákulum fénye, mégis valami titokzatos fényességgel bír ahhoz, hogy elhomályosítsa a ragyogó fények világosságát. A szentóra olyanná vált, mint egy oxigéntartály, amely a Szentlélek leheletét éleszti fel a világ rossz és förtelmes légkörében. Még akkor is, amikor nem gyümölcsözőnek és lelki intimitás nélkülinek tűnt, úgy élhettem meg, hogy kutyaként feküdtem a gazda ajtajánál, készen arra az esetre, ha mégis hívna.

Az óra mesterré és tanítóvá is vált, mert mielőtt szeretünk valakit, ismernünk kell azt a személyt, azonban miután megismertük, a szeretet az, ami növeli ismeretünket. Teológiai meglátásokat nem csak egy értekezés két fedlapja közül, hanem a tabernákulum előtt térdeplő két lábunk révén is szerezhetünk.

Végül a mindennapi szentóra az életnek az a területe volt számomra, ahol azt prédikálhatom, amit gyakorlok. Nagyon ritkán beszéltem életem során a szigorú testi böjtről, mert mindig nagyon nehéznek tartottam a böjtöt; de megkérhetek másokat, hogy végezzék a szentórát, mert én is megtettem.

(Részlet Fulton J. Sheen érsek önéletrajzából)