"Megengedi, hogy a poklok kapui ostromolják az Egyházat"

Isten miért nem akadályozza meg Egyháza üldöztetését?

Talán bizony nem képes rá? (...) A Getszemane-kertben megjelennek a főtanács poroszlói és szolgái, hogy elfogják az Urat. Péter apostol ezt meg akarja akadályozni és kardot ránt; ekkor e szavakkal tiltja el az Üdvözítő: „Azt gondolod, nem kérhetem Atyámat és azonnal rendelkezésemre bocsát többet tizenkét légió angyalnál?” (Mt 26, 53)

Ilyen felmentő hadsereget küldhetne ki az Egyház minden ellensége ellen is! De nincs rá szüksége. Ő maga nem akarja. Megengedi, hogy a poklok kapui ostromolják az Egyházat, mert az ő vereségük tökéletesebbé teszi az Egyház diadalát, mert az Egyház küzdelmeiben, legyőzhetetlenségében az egész világ előtt nyilvánvalóvá lesz isteni jellege s az, hogy Krisztus igaz Egyháza.

Magától értetődő, hogy ez nem menti fel az Egyház gyermekeit a védelem munkája alól. De nem kell aggályoskodniok; a tudat, hogy övék a győzelem, erőt ad nekik a kitartásra. Igen, az Egyházé as jövő! Ez nem „sperare contra spem”, reménykedni a reménytelenség ellenére is, hanem sziklaszilárd bizalom abban a becsületszóban, melyek az emberré lett Istenfiú a világtörténelem színe előtt kötelezte le magát s amelyet 1900 éven keresztül ragyogón beigazolt e szó:

A pokol kapui sem vesznek rajta erőt.

Ha eltéved egy-egy szédelgő világkor:

Mint a tüzes oszlop, ott ragyog, világol,

És harsogva zengi az örök igéket,

Tévedt nemzedékek ösvényére fényt vet.

Így halad a földön, örökifjan, bátran,

Küzdelem, dicsőségfényes sugarában;

Ha úgy látszik, mintha árnyék esnék rája,

Emberek vetik azt fényes homlokára.

Zendülő királyok, nép, idő, tan, eszme,

Koszorúiból egy levelet sem szeg le:

A világ folyása, az egész történet,

Harciról beszélő diadalmi ének.

(...) Hazánkban a félreértés s az elfogultság ádáz harcokat zúdított a magyar egyházra is, de, hála Istennek, elértük azt a pillanatot, hogy amidőn nemzetünk a világháború forgatagába sodródott, az ország észbe kapott, vállaira vette Szent István jobbját és könyörögve fordult Ahhoz, akinek jegyese az Egyház, Krisztushoz.

Budapesten, a Gellért-hegyen, a város felé fordulva, ércbe öntve áll a magyarok hittérítő vértanúja, Szent Gellért és aranykeresztet tart magasra, az egész nemzet felé. Ércajkai ezt hirdetik: „Ez a kereszt tartott meg téged, Magyarország, ezer évig, csak ez lehet jövőd záloga, tiszteld, csodáld az Egyházat, mely a keresztet feléd nyújtja és bízva-bízzál annak az Egyháznak erejében, melyen még a pokol kapui sem vesznek erőt soha!”

(Az Egyház küzd és győz. (...) Kiadja a Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája. Budapest, 1916. „Élet” Irodalmi és Nyomda Rt. 26-28.)