A Meletta kopár sziklái között, hol csupasz kövön, hol csontkeményre fagyott havon egymás mellett feküdtünk linziek, magyarok és bosnyákok. A világháború immáron negyedik decemberének dermesztően hideg szele a nehéz gránátoknak még a szélnél is erősebben búgó tenyérnyi repeszdarabjaival versenyezve szedte áldozatait testileg és lelkileg egyaránt elcsigázott soraink között. Fagyásaimmal én is hátra kerültem az asiagói fennsík egyik hegyi kórházába. Mellettem egy nagyon fiatal bosnyák hadnagy feküdt.
A súlyos műtét után, melyen átesett, még nem tért magához. Szuronypenge nagyságú gránátszilánkot távolítottak el húszéves testéből. Minduntalan ki akart ugrani ágyából, miközben harsány hangon riadót és rohamot vezényelt. Mohamedán tisztiszolgája faját jellemző hűséges türelemmel mindannyiszor féltő gyengédséggel visszafektette párnáira. Egy kis képet nyomott borzasztó kínok között vergődő fiatal gazdája kezébe s mormogott valamit a maga nyelvén, amit nem tudtam megérteni.
De a hadnagya utána mindig elcsendesedett. Ez a nyugalom azonban mindig csak pár percig tartott. Utána újból és újból ki akart ugrani az ágyból, tisztiszolgája pedig ugyanúgy, mint azt már annyiszor megtette, újból és újból megnyugtatta. Így ment ez már egy egész napon és egész éjjelen át, majdnem megszakítás nélkül. Hiába kapott az orvostól morfium-befecskendezéseket, kínjai csak nem akartak enyhülni. Sajnáltuk szegényt nagyon s mert nem tudtunk rajta segíteni, vele együtt szenvedtünk mi is. A harmadik nap kora hajnalban nem akartam hinni, minden legkisebb neszre figyelő fülemnek. Valaki el-elhaló halk hangon folytonosan csak ezt rebesgette magyarul:
„Uram! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak egy szóval mondjad és meggyógyul az én lelkem!” Felültem ágyamban és feszülten figyeltem. A bosnyák hadnagy ágya felől jött a suttogás. Odaszóltam neki magyarul, először csak halkan, majd egyre erősebben. Nem kaptam tőle választ. Kérdeztem, akar-e valamit? Nem felelt. Hozzányúlni meg nem mertem, mert egész felső testét beborító kötésein átszivárgott a piros vér. Mikor végre megvirradt, tisztiszolgámat elküldöttem egy magyar tábori papért. Talált egyet… El is jött vele azonnal.
Mikor a páter felvette fehér karingét s a feszülettel kezében a hadnagy fölé hajolva magyarul szólott hozzá, földöntúli boldogság sugárzott ki a hadnagy felnyíló szemeiből. Magához tért, teljesen visszanyerte eszméletét. Megcsókolta a feszületet. Meggyónt és boldog mosollyal az ajkán megáldozott. A tábori pap távozása után nagyon nyugodt lett. És egyszerre nagyon közlékeny. Katonásan bemutatkozott. Elmondotta, hogyan került magyar létére egy bosnyák ezredhez.
Megmutatta első szentáldozásának az emlékét, melyet édesanyja kérésére hozott el magával, mikor kijött a harctérre. Az a szentkép volt, mellyel tisztiszolgája mindig meg tudta nyugtatni. Boldogan mondogatta, hogy most olyan könnyen érzi magát, a sebe sem fáj annyira, s ha a jó Isten úgy akarja, nyugodtan fog meghalni. * * * Meg is tette. Még aznap este. Sorsával kibékülve, a testi fájdalom minden külsőleg látható jele nélkül, csendesen, nyugodtan lépett át az örökkévalóságba.
* * *
S amit a véges emberi tudomány a morfiummal nem tudott elérni, az áldozással járó lelki megnyugvás Istentől eredő ereje elfújta a test kínjait, mint a porszemet a Meletta szikláiról a világháború negyedik decemberének a szele. És azóta nem tudom megérteni, hogy vannak emberek, kik mosolyogni tudnak, ha mi katolikusok leborulunk az Oltáriszentség előtt…
vitéz Schönner Odilo, ny. m. kir. áltábornagy
(Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.