"(...) Szemében könnyek csillogtak (...) Azok fényében láttam, hogy ő is magyar ember"

 

Nem messze hazánk nyugati határától, vadregényes szép vidéken régi kolostor áll. Boltíves kőfalai évszázadokra tekintenek vissza. Ha beszélni tudnának, elmondanák nyolc-kilencszáz esztendő történetét. Fehér barátok laknak benne, dolgoznak, imádkoznak. Van közöttük egy nagyon öreg, jóságos arcú, galambfehér szerzetes.

Ez mesélte:

– Innen, ebből a kolostorból indultak a magyarok közé majd egy évezreddel ezelőtt az első szerzetesek. Elmentek, hogy a pogány magyarokat megtérítsék. Munkájukat áldás kísérte.

A derék magyar nép szeretettel fogadta a szerzeteseket, szívesen hallgatta tanításukat, a szent evangélium igéit. Meg is becsülte őket s nagyon ragaszkodott hozzájuk.

De volt is rá oka! Az a föld, melyet a jó Isten a magyar népnek ajándékozott, olyan volt akkor, mint egy szép nagy gyémánt, melyet még nem csiszoltak ki. Az egész országot vadregényes hegyek övezték. Hegyek, melyeket rejtelmes őserdők borítottak. Az erdőkben csörgedező, pisztrángos patakok csobogtak, illatos virágok pompáztak, tarka madarak csicseregtek. Odább végtelen róna. Olyan nagy, hogy még a magasba szárnyaló sas sem bírta áttekinteni. Puha pázsit takarta. Ligetek, mocsarak és végtelen sástengerek váltakoztak rajta.

Volt jó termőföldjük, de nem mívelték. Volt dús erdejük, de azt sem használták. Országuk mindent kínált, de nem nyúltak utána. Csak vadászattal meg halászattal foglalkoztak.

A térítő szerzetesek aztán, akik ez ősi kolostorból keltek útra, nemcsak az igaz hitet hirdették a magyar népnek, hanem megtanították arra is, hogyan kell a földet mívelni, hogyan kell vetni, aratni; megtanították őket, hogyan kell az erdő fáját kidönteni, abból házat építeni.

Nem sok idő múlt el, s az őserdők felébredtek évezredes álmukból. A pázsit helyén pedig és ott, ahol azelőtt sás és nádas volt, most kalász ringott lágyan, dúsan, édesen. Falvak és városok épültek. A legnagyobb ház, mely az ég felé mutatott, mindig Isten háza, a templom volt.

Hálásak voltak a magyarok a jó Istennek, amiért ilyen szép, gazdag országot adott nekik. Tisztelték a papokat, szerzeteseket, amiért annyi hasznos dologra tanították őket. Viszonzásul földet adtak nekik, hogy ne legyen más gondjuk, mint Isten dicsősége és embertársaik boldogítása. Nagy házakat is építettek nekik, kolostorokat – mint ez is –, melyben együtt laktak. Ide a kolostorokba jöttek a betegek, hogy gyógyulást nyerjenek, mint ma a kórházakban. Ide jöttek a fiatalok, hogy tanuljanak, mint ma az iskolákban. És ide jöttek a szegények, hogy ápolást, menedéket leljenek, mint ma a szegényházakban, menedékházakban.

Ezért becsülte őket a nép, és szeretettel ragaszkodott hozzájuk. Ezért nevezte el őket, és nevezi ma is barátoknak, mert érzi, tudja, hogy a szerzeteseknél hűségesebb barátot nem talál.

Ezeket mondta el az agg fehér barát. Mikor ideért, a szemében könnyek csillogtak. Jóságos, enyhet adó könnyek. Tiszták, mint a kristálytükör. Azok fényében láttam, hogy ő is magyar ember.

Elértette a tekintetemet. A beszélgetést magyarul folytattuk.

Balogh István

(Olvasó- és tankönyv a mezőgazdasági tantervű katolikus népiskolák VII-VIII. osztálya számára. Budapest, 1943. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda. 9-10.)