Mentsünk lelkeket!

Részletek az áldott emlékű Bangha Béla S.J. azonos című írásából

Hívő katolikusként egyik lényeges feladatunk: az apostolkodás. Az igazi hívő nem elégszik meg a saját lelke megmentésével, hanem minden erejével másokat is törekszik az igazság ismeretére, Isten szeretetére és szolgálatára bírni. Ennek azonban alapfeltétele a nagy, a lelkes szeretet a lelkek iránt s az üdvösségükön való buzgólkodás erős kívánata. 

Mindenekelőtt állítsuk magunk elé az Úr Jézust, amint végignéz a tömegeken s végtelen sajnálkozással így szól: „Az aratás nagy, de a munkás kevés”, s kérjük kegyelmét, hogy ne legyünk mi sem némák az ő hivatásával szemben, hanem siessünk neki lelkeket menteni!

Kérdezzük már most: mi indítson nagy buzgólkodásra a lelkek érdekében?

Nézd Jézus életét: mit árul el jobban, mint ezt a nagy bánkódást az emberek pusztulásán s azt a fáradhatatlan igyekezetet, hogy rajtuk segítsen. Testileg is jót tesz az emberekkel, de csak azért, hogy ezzel is magához vonzza őket, s aztán lelküket meggyógyíthassa. „Az én ételem az, hogy Annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött.” És pedig „ez az én Atyám akarata, aki küldött engem, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örök életet nyerjen s én feltámasszam őt az utolsó napon”. „Szánakozom a tömegen”, sóhajt fel az emberek láttára. S a legnagyobb fáradsággal, sőt életveszéllyel sem törődik, mihelyt arról van szó, hogy lelkeket mentsen, üdvözítsen.

Mennél több lélek üdvözül, annál többen leszünk, kik egykor az Istent dicsérni, szeretni, imádni fogjuk örökké; annál többen lesznek az eleven ékkövek az Úr Jézus koronájában; annál több lesz az eleven, érző, boldogan pompázó virág abban a diadalmi koszorúban, melyet az ő szent Szíve köré vonnak az üdvözült lelkek… S én ne tegyek semmit, hogy az ő örök örömét, az őt szerető lelkeknek számát, az ő díszkíséretét gyarapítsam?

A második indítóok az apostoli buzgalomra: a lelkek roppant rászorultsága. Isten és a természet rendelése, hogy mi emberek úgyszólván minden jóban és rosszban embertársaink által részesüljünk. Amint a rossz (és főleg a rossz) emberek által terjed, úgy a jónak is emberek által kell terjednie s a rossznak terjedését is a jóknak kell ellensúlyozniuk.

Az Úr Jézusnak szigorú és világos szavai szerint „aki nem hisz, elkárhozik”. S ha hisz is, elkárhozik, ha nem él hite szerint, ha nem tartja meg a parancsolatokat. „Aki haragszik felebarátjára, arra ítélet vár… aki csak azt mondja is társának: bolond: arra a kárhozat tüze vár… mindenki, aki csak rá is néz egy nőre azzal, hogy megkívánja azt, már paráználkodott az ő szívében” stb. „Vajon nem tudjátok-e, kérdi az apostol, hogy a rosszak nem fogják elnyerni az Isten országát? Ne tévedjetek: sem a tisztátalanok, sem a házasságtörők, sem az önmaguk ellen vétkezők, sem a természet elleni bűnösök, sem a tolvajok, sem a fösvények, sem a részegesek, sem az átkozódók, sem a ragadozók nem fogják bírni az Isten országát”. 

Ha ezt a zsinórmértéket vesszük, végtelenül siralmas az emberiség sorsa! Mi lesz akkor azokkal a milliókkal, akik nem hisznek, mégpedig saját hibájukból, nemtörődömségből nem hisznek? Mi lesz azokkal, akik bár az igaz hitben nevelkedtek, ezt a hitet nem őrizték meg a kétely és közöny kísértései között? Mi lesz a milliókkal, akik bár talán hisznek is, de nem tartják meg a parancsolatokat? Akik a legtermészetesebb, semmitmondó dolgoknak tartják azokat a bűnöket, melyeket az apostol külön felsorol, mint amelyek nyilvánvalóan kizárnak az Isten országából? Mi lesz a hanyag katolikusokkal, mi lesz a kísértésben elesőkkel, mi lesz a vallás gyakorlatától elszokottakkal?

S a keresztény világ is hány hamis egyházra van szakadva! Hányan élnek olyan felekezetekben, melyek alig vallanak más hitcikkelyt, mint a gyűlöletet az igaz Egyház ellen!

S a megmaradt 300 millió katolikus közt is hány nem törődik a hitével! Hány van, aki nem gyakorolja azt soha! Hány van, aki soha nem megy misére, sem Isten igéjének hallgatására; aki soha bűneitől meg nem tisztul; aki soha nem veszi magához Krisztus szent testét, amelyről pedig ő azt mondotta, hogy „ha nem eszitek az Emberfia testét s nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek”! Hány ilyen élőhalott jár-kel itt körülöttünk, akiben „nincs élet” és „nem lesz élet” örökké! S a szegények, a szerencsétlenek nem is látják, nem is érzik a borzasztó veszélyt, amelyben vannak, a rettenetes kárt, mely lelküket sorvasztja, a borzalmas űrt, melyet szívükben Jézus kegyelmeinek hiánya okoz! Kinek ne indulna meg a szíve ennyi nyomoron, ennyi árvaságon, ennyi lelki hullán!

S nézzük csak, mint terjed, mint hódít, mint halad előre s pusztít feltartózhatatlanul a bűn, az Isten megvetése, a lelkek megrontása! Nézzük azt a sok istentelen családot, melyben a gyermek csak káromolni tanulja meg az Isten nevét s csak gyűlölni az üdvösség egyetlen intézményét, a katolikus Egyházat! Nézzük azt a számtalan családot, ahol soha vallásról szó nem esik; ahol a gyermekek ifjakká, felnőttekké serdülnek fel, de soha a hit igazságait komolyan meg nem ismerték!

Nézzük azokat az iskolákat, melyekből az Istent lehetőség szerint száműzik s ahol a lelketlen lélekrontók csak rágalmat s gúnyt űznek a legszebb dolgokból! Nézzük azt az ifjúságot, mely így növekszik fel minden erkölcsi támasz nélkül. Pedig a kísértés együtt jön a serdüléssel, a vér forr s a szenvedély felébred bennünk is. És a csábítás nem kímél meg senkit. Kit otthon, kit az utcán, kit társai közt, játéknál, kit egyébként, kit éjjel, kit nappal, de mindenkit megtalál a kárhozat fejedelme s mi, akik Isten kegyelmeinek bőségét élvezzük, tudjuk, mily nehéz néha a legvallásosabb élet mellett is sohasem esni el a kísértésben és sohasem követni el súlyos bűnt! Hát akkor mennyi, hány ezer, hány millió és milliárd lehet azoknak a vétkeknek száma, melyeket az emberek nap-nap mellett csak gondolattal is elkövetnek; hát még kívánsággal, hát még szóval, hát még mulasztással, hát még cselekedettel!

Úgyhogy valóban alkalmazni lehet korunkra a siralmak könyvének szavát: „Pusztulással pusztul el az egész föld, mivel senki sincs, aki magába szállna”. Egy-egy buzgó apostolra hány sátán cselédje esik! S még akik hivatva vannak is lelkeket menteni, hányszor nem törődnek azok is mással, mint a saját kényelmükkel és kicsinyes földi igényeikkel! Sőt hányszor válnak még ők maguk is, a hivatott „jó pásztorok”, saját nyájuk megmérgezőivé, ragadozó farkasaivá!

Ki ne gondolna itt az Úr Jézus ama szomorú kijelentésére, hogy sokan vannak ugyan meghívva, de kevesen lesznek a választottak, t. i. azok, akik érdemesekké teszik magukat az üdvösségre. Mi lesz a többivel? Mi lesz azokkal, akik „a széles úton járnak”, mely az Úr Jézus szerint „a kárhozatra vezet”? Mi lesz velük? Menni fognak, mondja az üdvözítő, az igazak az örök életre, ők pedig az örök gyötrelemre.

S hány embertársam van ebben a veszélyben? Valamennyi: mind az 1600 millió. Az üdvössége felől, míg él, senki sem bizonyos. De közvetlen veszélyben mégis csak azok vannak, kik ma Isten kegyelmén kívül élnek. És hány van ilyen! Hány ilyet ismerek magam is: talán rokonaim, testvéreim, jó barátaim, ismerőseim között! Azok között, akiket szeretek, akiket sok természetes jó tulajdonságuknál fogva különben becsülnöm, tisztelnem kell. Szegény félrenevelt és félrevezetett emberek, férfiak, nők, ifjak, leányok ezrei, műveltek és műveletlenek, szegények és gazdagok… Mint az őszi falevelek, vagy mint a hulló hópelyhek télen, úgy szállnak a halál sötét kapuján át a másvilágra s ott, ki tudja, nem száll-e le legnagyobb részük abba a szörnyű, kétségbeejtő kárhozatba, amelyről Krisztus beszél? Ahogy az emberek ma élnek, ahogy semmibe sem veszik az Isten parancsolatait és fenyegetéseit, ahogy megvetik az üdvösség eszközeit s kacagnak az Úr Jézus rendelte kegyszereken, nincs semmi megfoghatatlan benne, hogy Isten teljesíti is rajtuk, amit a prófétának mond: „Nevetni fogok a ti pusztulástokon!”

Nincs a kárhozottak között talán egyetlenegy sem, akit meg nem lehetett volna menteni; hiszen Isten minden embernek ad elegendő kegyelmet, hogy amíg csak él, az utolsó percében is megtérhessen és elég példa van arra, hogy a legnagyobb bűnösök, a leggonoszabb vallásgúnyolók és egyházüldözők, a legmegátalkodottabb gonosztevők is megtértek már, olyanok is, akikről soha senki nem merte volna ezt feltételezni. Sokszor elég volt hozzá egy kis buzdítás, egy kis kérés, egy egyszerű figyelmeztetés, egy jó szó, egy novéna, egy rózsafüzér. Szó sem lehet tehát arról, mintha ezirányban nem lehetne tenni, ne volna érdemes tenni, ami csak erőnkből telik!

Az én buzgóságomtól függ, hogy talán százak és ezrek üdvözülni fognak-e, akik nélkülem különben elkárhoztak volna. S az én hanyagságom lesz az oka, ha mégis elkárhoznak, akiket én megmenthettem volna! „Ahány lelket meg nem mentesz, holott tehetnéd, annyit kárhoztatsz el” — mondja Szent Ágoston.

Minden egyes lélek értéke megérdemelné, hogy évtizedeken át tartó böjttel, imával, vezekléssel esdjük ki számára a megtérés kegyelmét: hát akkor ne lenne érdemes sokkal kisebb és könnyebb eszközöket megragadni, hogy megmentsük őket: nem is csak egyet vagy kettőt, de százakat s talán ezreket?

Katolikus olvasó! Gondolkozz ezen s azután tégy olyan feltételt, ami az Úr Jézusban való hitedhez, az örök élet gondolatához s irgalmazó jó szívedhez méltó! Hogy amíg élsz, mindent elkövetsz, mindent áldozatul hozol, minden apostoli mozgalomban részt veszel, csak hogy lelkeket menthess az Istennek, Jézusnak, Szűz Máriának, az örökkévalóságnak, az örök boldogságnak!

Mit tehetnél e téren?

Forrás