Világossággal kell legyőzni a sötét lelket

 „Vigyázzatok és óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától” (Máté 16,6). 

 

Sötétség és árny sok van a lelken, de nem szabad vele meggyöngíteni életünket; hanem világossággal kell legyőzni a sötétséget. Sötétségünk forrása gyarló jómagunk. A kicsinyeskedés fogyatékos mezében oly gyönge és fázékony, mint a pusztai gyermek télvíz idején. A betegszoba éji mécse az ő sajátos világossága. Az önzés beteges félhomálya borong benne, melytől nehézkes, rest, kedvetlen lesz a lélek. Néha undorodik önmagától. Az undor a buzgó lelkeken is jelentkezik hébe-korba. Ima, szentségek szétmállnak kezeik közt. Sopánkodnak, akárcsak a Betheszda tónak tornácaiban laknának. Gyűlölik önmagukat, s nincs kedvük az élethez. Már most mi győzzön, a jó vagy a rossz? Elszontyolodjunk-e végleg vagy szakítsunk e tehetetlen „aszkétasággal”? Mondjuk-e, mirevaló e sötét, tehetetlen önlefokozás? mire a pinceélet? Nekem a Tátra magaslata kell; kedvem a friss levegő, napsugaras csúcsok, zúgó patakok, illatos fenyők, harmatos páfrányok, kábító kakukfű; nem pedig ez a félős, fázós, sopánkodó elégiázás. 

 

 Az erős természeteknek ösztönszerű ellenszenvük van az ilyen gyönge, elborult világnézet iránt s komornak nézik a kereszténységet is. Mi igazuk van a dologban? Az árnyakat el nem oszlathatjuk, természetünk anyajegyeit le nem kaparhatjuk; az eredeti bűnnel belénk van szőve sok nemtelen pozdorja és kóc. De ennél meg nem állapodhatunk, mert tudjuk, hogy nem a rossz, hanem a jó győz. Hiszen a rossz csak a jóban van; a jó mindig sokkal több, mint a rossz. A rossz csak árnyék, a végességnek árnya; de nem az élet kerete; a rossz tehát szolga-hatalom; mindig szolgál, mindig eszköz. Ez árnyékon át fénybe jutunk s világosságba állunk, hogy ott kifejlődjünk. 

 

A lelki életnek fény s világosság kell; ezt a természetes észből s hitből meríti, mikor az Isten gondolatait látja a természetben is, melyet azonban nemesítenie kell; látja azokat az ösztönökben, hajlamokban, életszükségletekben, a fizikai életben is. Ne undorodjunk a természettől; ez az undor nem igaz, nem reális, nem valószerű! Ne undorodjunk az emberiségtől; különbeknek kell lennünk a világ fiainál, magasan kell állnunk, de senkit sem szabad lenéznünk. Aki megvet s lenéz, az sötét lélek. A sötétben nem fejlik semmi; még a békaporonty sem nő békává a sötétben, sok oldat a sötétben nem jegecesedik. Fényem, világosságom lesz, ha Isten gondolatait látom a természetben s a kegyelemben; ha Istenre s műveire szeretettel gondolok s azokban örvendek! 

 

Fény és világosság az Istennel való érzelmi közlekedés. Ha Isten gondolatait megismerjük, azáltal is közel állunk már Istenhez, de milyen más közelség a szeretet, az érzelmes vonzódás, nevezetesen pedig az Oltáriszentségből kisugárzó bizalmasság. Talán megszáll az érzés, hogy ez fölösleges; tán be akarnók érni az ismerettel; de akkor nem értenők meg sem az Urat, sem önmagunkat. Ő hozzánk a szív szárnyain ereszkedett le; a gondolatot nem tagadta, de a gondolatnak meleg valóságot adott alapul s szolgálatába hajtotta az élet nélkülözhetlen erőit, hajlamait, ösztöneit, a szív érzelmeit, a valóságos jelenlét vigaszait. A hideg észből a meleg életbe vezeti szívünket, mely elakadt az értelmi, magas régióknak átlátszó, hideg légkörében; itt fölmelegszik; a közelség, közvetlenség, az együttlét, a valóságos egyesülés, ez a bűbájos, természetes viszony elragadja Jézus életébe, barátságába, a vele való érintkezésbe. Az ilyen lélek mondja azután igazán: mea nox obscurum non habet: éjtszakám nem sötét.

Prohászka Ottokár