Szent Pál Timotheushoz
Az Üdvözítő azon jövendölése, hogy egyházát viszontagságok és üldöztetések fogják háborgatni, hosszú évszázadokon át a legszorosabb értelemben teljesült. A római császárok üldözéseit és a népvándorlás dúlását utóbb a hitükhöz hűtlenné lett keresztény fejedelmek szenvedélyes támadásai váltották fel, kik az egyház békéjét csaknem az egész középkoron át zavarták. Majd a 16-ik században újabb óriási ellensége támadt Krisztus jegyesének: a nagy vallási szakadások és az ezekkel járó úgynevezett vallásháborúk.
Ama nagy férfiak közt, kiknek nagy szellemén és jellemén a gondviselés kegyes intézkedése folytán e pusztító viharok legalább némileg megtörtek, kiváló helyet foglal el hazánk egyházának azon főpapja, kit joggal nevezünk szent István után a magyar egyház második szervezőjének, alkotójának. E kiváló főpap Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek. I. Magyarország Pázmány fellépése idején. (...)
Hazánk a mohácsi vész óta politikailag, az utána következő években pedig valláserkölcsileg is leírhatatlanul szomorú helyzetbe jutott. Területének nagy része a törököt uralta. Mohácsnál elhullt a nemzet színe-java, a főpapok odavesztek; az országnak csak négy püspöke maradt. Az egyházi javak vagy török kézre vagy hatalmaskodó főurak birtokába kerültek. Az iskolák, nevelőintézmények, szerzetesházak, a tudomány és vallásosság e csarnokai, a hosszú, véres zavarok között és utánuk elenyésztek. Hallatlan paphiány következtében a nép lelkipásztorok nélkül maradt, elvadult, minden csábításra és izgatásra fogékony lett, s könnyű volt őt nyíltan vagy alakoskodással, akár akarata ellenére is az új hit zászlaja alá vezetni; főleg mióta a hatalmaskodó főurak az egyházi javakat lefoglalván, a nép megnyugtatására külföldi főiskolákon képzett protestáns prédikátorokat állítottak a nép lelkipásztorai helyébe.
Szerencsétlenségre ugyanekkor állottak be a trónért való pártküzdelmek is; a Habsburgdinasztia híveivel az úgynevezett nemzeti párt állott szemben, mely két részre szakította az országot s testvérháborúkba keverte akkor, mikor mindenekelőtt a közös főellenség, a török tette a nemzet fennmaradását kétségessé.
Az úgynevezett nemzeti párt a katholikus Habsburg-párttal szemben a protestáns vallást írta zászlajára, ami által e vallás nagy népszerűségre s ennek révén virágzásra jutott, főleg azért is, mert istentiszteletén kizárólag a hazai nyelvet használta. Az urak közül sokakat az egyházi javakon kívül a nemzeti eszme ezen összefűzése az új vallással vont el az ősi hittől; az urak pedig a köznép ezreit vonták magukkal, úgyhogy csakhamar az ország nagy része az új hitet vallotta, éppen nem erkölcsi vagy vallási szempontok miatt, hanem politikai és egyéb emberi okoknál fogva. (...)
Az a határozottság, mellyel már a szerzet aszketikai gyakorlatai közt megtanulta minden egyéni érdekét, és hajlamát fensőbb szempontok alá rendelni, állandó jellemző vonása maradt a prímási széken is. Magánélete feddhetetlen volt, telve önfeláldozással és szigorral önmaga iránt; az önuralmat – mint Fraknói mondja – magával hozta a szerzetből, melynek gyermekéül tartotta magát mindhalálig, amint maga is mondogatta, hogy a „Jézus Társaságot mindenkor édesanyja gyanánt szerette”.
Azzal bizonyította be e gyermeki, hálás szeretetet, hogy legtöbb alapítványával valamennyi szerzetestársulat közt legjobban azon rendet tüntette ki, melynek neveltetését köszönte, s melynek maga is tagja volt. Magas rangját nem tekintette földi kényelem és nagyzás eszközének.
Rendkívül takarékosan bánt vagyonával; jövedelmeinek serényen utánajárt ugyan, de csak azon célból, hogy annál több áldozatot hozhasson hazájának és egyházának. A végvárak erősítésére és a katonák zsoldjának fizetésére, templomok, tanintézetek, papnevelők és szerzetházak építésére óriási összegeket fordított. Ezen áldozatok említésével a nagy főpap működésének újabb, aranybetűkkel teleírt lapjához érkeztünk. Fraknói összeállította alapítványainak s legjelentékenyebb adományainak sorrendjét: e sorrend 36 pontból áll, s körülbelül egymillió forintnyi – tehát az akkori pénzértéket tekintetbe véve, valósággal tüneményszerű összeget tesz ki. Kiváló alapítványa a mai napig fennálló „Pazmaneum”, magyar papnevelőintézet Bécsben, mely 1623-ban indult meg.
„Tekintettel arra, – így szól az alapítólevélben, hogy mekkora kárára van a katholikus hitnek, ha kellő számú és megfelelő tudományos képzettségű papjai nincsenek, aminőkre Magyarországon mai nap akkora volna a szükség: éjjeli és nappali gondoskodásomat oda irányoztam, hogy gyenge erőm és tehetségemhez képest, Isten segítségével enyhítsek e bajon. Míg végre nagy munkával és fáradsággal, kényelmem és mindennapi szükségleteim feláldozásával sikerült a kellő pénzösszeget összeszereznem.” A papnevelő intézetet a Jézustársaságiak vezetésére bízta, akiknek tanítási rendszere művelte ki őt magát is. Nagy volt öröme, midőn 1627-ben az intézet első növendékeit áldozópapokká szentelhette. „Mióta az érseki méltóságot bírom, – írja – sohasem volt nagyobb örömöm, mint ezen alkalommal.” (...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.