Nem vagyok magányos és elhagyott; jár velem az Isten angyala

 „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek egyet e kisdedek közül, mert mondom nektek, hogy ezek angyalai mennyekben mindenkor látják Atyám orcáját, ki mennyekben vagyon!” (Máté 8,10). 

 

Nem vagyok magányos és elhagyott; jár velem az Isten angyala. „Angeli eorum”, az én angyalom. Szeretnék beszélni vele, szemébe nézni, szívére borulni, de csak lélekben közelíthetem meg, mert egy „más világ” ő mellettem, melynek csak fuvalmát érzem, mint Columbus a szasszafrasz illatát az óceánon. Hiszem, hogy van védangyalom, mert van szellemi világ, melyet nem tagadhatok. A hal ne mondja: nincs élet a vizen kívül; az állat ne mondja: nincs a levegőn kívül. Van élet levegőn, nagyvilágon, étheren fölül „in lumine tuo”; van láthatatlan, szellemi világ; ahhoz szem kell, az értelem, a lélek szeme. Hiszem s örülök neki. Nem karolhatom, nem ölelhetem át, de értem s szeretem. 

Hogyan közeledjem hozzá? 

Tisztelettel s szeretettel. Tisztelem, mint nagy, fölséges szellemet. Tudom, hogy benne a szellem ereje fölszabadult az érzékek gyámságából s ragyog s villámlik, mialatt a mi értelmünk, legyen bár Leibnizé vagy Kanté, fogoly, rab, a fogalomnak léceiből építi föl házát, analógiákból tákolja össze hidait, melyekkel át akar hidalni sötét, fölkutathatlan mélységeket. Ellenben a szellemek értelme intuitív, tudásuk ragyogó napvilág. A te bölcseséged, király, mint az angyal bölcsesége, mondják Dávidnak. S ez a bölcseség fölfelé húz és ragad, föl, nem le. Nincsenek lábaihoz láncolva a kaján, fondorkodó, alávaló indulatok koloncai. Szerető bölcseség! Istennel egyesült, kegyelemmel telt lelkek azok. Ily tiszta, világból s tévelyből színesedő, fölényes szellem áll mellettem, jár velem! Hogy kell őt tisztelnem, megbecsülnöm, érte lelkesülnöm; magamat társaságára méltóvá tennem. Angyali közelség… hatalmas motívum minden jóra! 

Azután lelkes szeretettel kell iránta viseltetnem; hiszen erős, bátor, hadseregek élén győzelmet hozó szellemek, mint a macchabeusi harcokban; jótékony, irgalmas, kegyelmes szellemek, a „béke, a vigasz, az irgalom angyalai”. Szépek; fölségesek. A lét hierarchiájában közvetítik az Isten kegyelmeit; vezetnek, őriznek, biztatnak minket. „Elküldöm előtted angyalomat”; szeresd, bízzál benne, mondja az Úr. Clemens Brentano szép költeményt írt Louise Henselről „Der Engel der Wüste” címen; ez az angyali lélek vezette őt vissza a hithez; pusztából ki az élet forrásaihoz. Nem járok pusztában, ha angyalok szavára hallgatok, ha szeretettel kérdezem: mit akarsz tőlem, győzelmes, fölséges, hősies szellem? úgy-e azt, hogy ne csüggedjek, ne tétovázzak, ne féljek, hanem szeressek, s bízzam s hívjam segítségül Istenünk nevét s kegyelmét. 

Prohászka Ottokár