Megmenekülnek a haláltól azok, akik a magasból zuhantak le

Amíg életünknek veszélekkel terhes színpadán játszunk, többnyire mi magunk is játékszerei vagyunk a sorsnak, mely gyakran megcsal; hiszen amikor meg vagyunk győződve arról, hogy dolgainkat a jó szerencse vezeti, akkor egyszer csak minden összezavarodik, a történet gyászos fordulatot vesz, és mi kénytelenek vagyunk siratót énekelni epilógusként. 

Az életnek ilyen tragikus jelenetét játszotta Budán Frantz Anna Máriais, és csak kicsin múlott, hogy az utolsó szín, az epilógus elmaradt. Volt a szőlőjében egy igen magas cseresznyefa, aminek egészen a csúcsára fölmászott, hogy gyümölcsöt szedjen. Ám amikor kezével magához akarta húzni a gyenge ágat, és egész testsúlyával ránehezedett egy másikra, a lába megcsúszott, ő maga pedig a fa tetejéről lezuhant a mélybe. Azon az oldalán a fának nem voltak olyan ágak, amelyek megállították, vagy akár csak egy kicsit is föltartották volna a zuhanás közben, viszont sűrű sorban álltak ott a hegyes szőlőkarók, és ezért még nagyobb lett a baj: úgy esett ugyanis, hogy az egyik nyárs a combjába, a másik pedig az ágyékába szúródott. 

Nagy szerencsétlenség volt ez, mert a kétágú karó mindkét része legalább tenyérnyi hosszan befúródott a testébe, úgyhogy bizonyosan vége is lett volna az életének, hacsak nem találta volna meg a menekülés útját azzal, hogy ájtatos könyörgéssel kérte a Boldogságos Szűz Mária segítségét. A testébe fúródott karó anynyira erősen tartotta magát a sebben, hogy hiába próbálta minden erejét összeszedve egy erélyes mozdulattal többször is kihúzni, nem sikerült. 

Végül a Makkosi Szűzanyának tett fogadalommal egyetemben felajánlotta a csupán szerény megélhetést biztosító javainak egy részét is. Ekkor, mintha valami parancsra történt volna, enyhült a keserves fájdalom, elmúlt a láz, és minden erőlködés nélkül ki tudta húzni a véres nyársat. De ahogy ott vérben ázva és a végszükség állapotában elfogta őt a halálfélelem, szerette volna ezt a nagyon válságos helyzetet a legjobban elrendezni: papot hívatott, és az ő segítségével előbb számot vetett az Istennel eddigi tetteiről, azután pedig, minthogy bármi áron de szerette volna megtartani életét, mindenféle emberi megoldással próbálkozott, de semmi nem használt. 

Egy tapasztalt, a tanulásban megőszült sebészdoktor szorítókötéssel elállította a vérzést, ugyanakkor minden köntörfalazás nélkül beismerte, hogy a baj gyógyíthatatlan. De könyörgök, miféle gyógyulást remélhet magának az, akiről a természet és az orvosi szaktudás is lemondott? Bizony, semmilyet, hacsak a lélek kitartó istenszeretete nem hajlítja maga felé a legfőbb kegyelmet. Ő sem szűnt meg állhatatosan bizakodni a Makkosi Szűzanyában, aki viszonzásul azonnali segítséget nyújtott, és a halál küszöbén álló sebesültnek teljes épségben megőrizte az életét. Alig pár nappal később ugyanis a vágások maguktól összeforrtak, ő pedig erőben és egészségben teljesítette fogadalmát a makkosmáriai Tölgyfánál.

Trinitárius kézirat Makkosmáriáról, 1736

A Szentháromság rabkiváltó rendje Magyarországon