A szegletkő

Az egész kereszténység központi kifejezője az a néhány szó, mely az áldozat értelmét felfedi és megerősíti: „Ez az én testem”. Az egész kétezeréves épület szegletköve ez. Szegletkő, melyről mondva van, hogy támasza a háznak s amelyen minden ellenkezés megtörik. Nem bizonyítja jelentőségét legbiztosabban az a körülmény, hogy annyi eretnekség tört már meg ennek a néhány szónak erején? S hogy az Egyház olyan hősiesen s olyan határozottan követelte meg ezeknek a szavaknak legmélységesebb, legbensőségesebb értelmezését? 

Voltak, akik azt állították, hogy csak szimbólumot látnak benne. Mások történelmi eredetét kutatták. A katolikus Egyház azonban mindig a teljes valóság tanúságát látta benne, annak a transzcendentális és egyben emberi valóságét, mely látszatra titok, lényegére nézve pedig megtestesülés. Ha az ember az evangélium szövegét olvassa – mindegy, hogy melyikét –, eleitől végig, meg kell, hogy döbbenjen attól a felfelé ívelő ellenállhatatlan iramtól, mely mintha meredek ösvényre hajtaná az eseményeket és azok hordozóit egyaránt azért, hogy a magasan fekvő magányos helyre érjenek, ahol majd az Emberfia fog függni a fán. 

A szöveg minden szava mögött véges végig a megtestesülés vár és követel. Krisztus minden gesztusa erről tanúskodik: de a szónak el kell hangzania, az állításnak minden kétséget kizáróan meg kell történnie. El kell, hogy jöjjön a pillanat, melyben az élő-halandó testében mindenkinek fel kell ismernie a halálon győzedelmeskedő Istent. Az a teljes alázatból és a legmagasabb értelemben vett nagyságból összetevődő valami, mely az emberrel szemben előírt keresztény magatartást határozza meg, ebből fakad és semmi másból. 

A kereszténység az emberi mibenlét bölcs megismerését állítja azokkal az ideológiákkal szemben, melyek a teremtményt az Übermensch lázadó ígéretével kecsegtetik; ez sárból gyúrt valóság; de azokkal, amelyek az embert rabszolgaságba, gépiességbe akarják szorítani, szembeszögezi legmagasztosabb magasztosságának tényét, azt, melynek egy Isten megtestesülése a mértéke. 

A megtestesülés minden társadalombölcselet alapja, de egyben minden erkölcsbölcselet alapja is. Vannak emberi erkölcsi törvények s azok között nem egy igen tiszteletreméltó. Ezek azonban valami különös űrt hagynak maguk után. Az az erkölcs, melynek kizárólagos célja az ember, szinte önmagába csuklik vissza és vak ló módjára forog önmaga körül, s az, melynek a társadalom érdeke képezi alapját, elvont és elméleti. Más a keresztény erkölcs. Ha a keresztény ember arra törekszik, hogy megvalósítsa azt, amit lényegileg magában hordoz, nem azért teszi, hogy büszkélkedhessek vele, hanem még ezen az önelégültségen is túlnő azzal, hogy feláldozza azt. 

Ha a közjón dolgozik, azért teszi, mert az élők kollektivitása tengernyi szenvedésével és tengernyi reménykedésével a megváltás nagydrámáját reprodukálja. Tudjuk mindannyian, hogy nem elég, ha az emberi törvényeknek engedelmeskedünk, tudjuk, hogy egy bensőnkben élő képhez kell hasonlóvá lennünk s hogy valamennyiünknek célja az, amit Szent Pál így fejez ki: „Nem én élek már, hanem a Krisztus él énbennem”. A keresztény erkölcs szeretet és áldozat. Egyetlen elve van: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Egyedülálló elv ez, mely csak azért maradhatott meg a maga sajátosságában, mert azt az igazságot tételezi fel és tartalmazza, mely szerint az élő ember testében Isten van jelen. 

Lelkiismeretünk nem a romlandó, esetleg gyűlöletes, de mindenesetre közömbös ember felé fordul, hanem a dicsőséges kép felé, mely ott lappang minden öntudat alatt, azokat a vonásokat keresi, mely az embert mindörökre a Tiberius Augustus korában élő kis galileai Emberfiához teszi hasonlatossá. A keresztény ember sohasem egy elmélet nevében vagy akár egy jog nevében valósítja az erkölcsi törvényt; minden megmozdulása hűségét és szeretetét példázza. Ez az erkölcs, ez a társadalomelmélet ugyanis nem más, mint egy metafizikai elgondolás emberi megfogalmazása. A megtestesülés egy ígéret záloga: az élő Isten meghal és feltámad. A halál legyőzhető. És mikor Szent Pál felejthetetlen szavakkal kapcsolta a jó fogalmát az élethez, a rossz fogalmát a halálhoz, csak ennyit mondott: „Halál, hol a te győzedelmed? – mert a halál fullánkja a bűn”. 

Az ember erőfeszítése a jó felé nem valami elvont fogalom, hanem egy esszenciális valóság felé való törekvést jelent. A bűn halál; aki megmenekül előle, az örök ígéret részesévé válik: elnyeri az életet. Ez is a megtestesülés jelentőségéhez tartozik. Itt egészen más valamit kapunk, mint erkölcsöt csupán. Nincs egyetlen cselekedetünk, mely érne valamit, ha a halál útja és az élet ösvénye közötti választás sötét vergődésében nem az élő Isten tanúságát viseljük magunkban, a legnagyobb tökéletességét, melynek erejében nincs többé halál, egyetlen cselekedetünk sem ér semmit, hanem az Eucharisztikus valóság mértékével mért teljes áldozat adománya. 

Henry Daniel-Rops, író (Franciaország)

 (Bangha Béla: Napkelet és Napnyugat: Élő szellemek hódolata az Oltáriszentség előtt)