„És hasonlatosságot monda nekik: Nézzétek a fügefát és a többi fákat. Mikor immár gyümölcsözésnek indulnak, tudjátok, hogy közel van a nyár; úgy ti is, midőn látjátok ezeket megtörténni, tudjátok, hogy közel van az Istenországa” (Luk. 21,29).
A fa téli álomból, tavaszi szelek, viharzó éjek, májusi fagyok dacára kihajt; ti is a világ sok fordulása dacára higgyétek, hogy az Isten gondolatai s az Isten szent akarata érvényesül bennetek, s ez a hit és remény el ne hagyjon titeket. – Lelketek is ily duzzadó, ébredő fa legyen; reménye az ő tavaszi, ébresztő ereje; remény a lélek lendülete. – Tél van, ha magamat nézem, de napsugár a magasból, az az „inspirata caritas, spes, fortitudo”, amit Isten ad, biztat. Szelek sivítnak körülöttem, kísértések; fagyok szomorítanak, sikertelenségek; de „spes mea ab uberibus matris meae”, anyatejjel szívtam magamban a reményt, segítő, erősítő, boldogító Istenemben!
Szükségem van reményre: 1. hogy éljek, hisz életem pulzusa ez; 2. hogy erős legyek, „praecinctus”, fölszerelve; amilyen volt Ráfael angyal, ki mint útra kész, kedves ifjú jelent meg Tóbiásnak; vállalkozó, fiatalos erőben; zavartalan tiszta szemmel nézett az út elé a jövőbe. Ez az a lelkület, mely friss, üde, erős életet sugároz. S ezt megérzik mások is, mert valamint árnyékot vet testünk, úgy befolyást gyakorol lelkünk; 3. kell a remény, hogy menedékem legyen, „altissimum refugium”; bajok, kétely, gúny, üldözés fölött elvágtatok. „Aki a Fölséges segítségéhen lakik, a menny Istenének oltalmában marad. Mondhatja az Úrnak: Oltalmazóm vagy te és segítségem” (Zsolt. 90,1). A magasból nézek le a nyüzsgő világra.
Azért aztán a remény nagy stílben dolgozik; nagy terveknek és elhatározásoknak él. Mennyi erő, mert bizalom van e szóban: „Mindent megbírok Abban, ki megerősít”. Az isteni mindenhatóságot semmi sem dicsőíti meg annyira, mint az, hogy mindenhatókká teszi azokat, kik benne bíznak. Ez a reményteljes lelkület hasson ki belőlünk, hogy másokat is ébreszthessünk s nevelhessünk. „Bízzatok benne, öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi segítőnk” (Zsolt 61,9). Nagyon jó ez nekünk: „Boldogok mindnyájan, kik benne bíznak” (Zsolt. 2,13). Sohase legyünk kislelkűek, mert „senki sem szégyenült meg, aki az Úrban bízott”. (Eccl. 2,11). Ha megrögzött bűnösről is volna szó, akkor is: „Aki hozzám jön, azt nem vetem ki” (Ján. 6,37). A halálban is az Úr a bizalmam: „Ha szintén megöl is engem, öbenne reménylek” (Jób 13,15). „Az Úrban bízván, nem fogok lankadni” (Zsolt. 25,1).
Prohászka Ottokár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.